|
 2007.09.21.
Reform,
ingyenebéd és (rém)mesék
A
liberális véleményformálók mostanában diadalmasan ünneplik
"reformjaik" sikerét, azt, hogy mint mondják, eredményesen
értetik meg a magyar nép kissé rest agyú többségével, hogy
"nincs ingyenebéd". Vagyis mindennek ára van, és ezt
az árat meg kell fizetni, tehát legyen szíves ezek után
mindenki "öngondoskodni", és egyúttal a pénztárhoz
fáradni. A nép többsége azonban valami rejtélyes oknál fogva
sem lelkesedést, sem hajlandóságot nem nagyon mutat. Mármint
arra való hajlandóságot, hogy belátva eddigi henye-hedonizáló
életmódjának tarhatatlanságát, lendületesen nekilátna az öngondoskodás
szép erényének kifejlesztéséhez. E vonakodás talányának
megoldásához próbáljunk kicsit elemelkedni a látványtechnikai
felszíntől, és alaposan szemügyre venni a kérdéskör rejtett
dimenzióit. (Merthogy van neki olyanja is!)
Történelmi harapófogó
Valójában
akár üdvözölni is lehetne az egyenes beszédet, hiszen a
tiszta helyzet mindnyájunknak világos viszonyokat teremt.
Mindenki fizesse meg a piaci árát mindennek! Van azonban néhány
apró bökkenő, és most ezek közül próbálnék felsorolni néhányat.
A gyanútlan szemlélőnek is feltűnhet ugyanis, hogy bár minden
áru és szolgáltatás árát az eladó mondja meg, és ha ez a vásárlónak
nem tetszik, akkor kénytelen lemondani a vásárlásról, de van
egy olyan "árucikk", ahol nem így van. Ez pedig nem más,
mint a vásárlók bérből és fizetésből élő döntő többségének
egyetlen "tulajdona" a saját munkaereje. Itt ugyanis éppen
fordított a helyzet, tudniillik a vásárló szabja meg az árat,
vagyis a bért. A liberális logika hibátlan íve így, fájdalom,
megtörik. A munkaerő-tulajdonos ugyanis hiába kezdené el
mondogatni, hogy ő éppen a neki árut és szolgáltatást eladóktól
tanulta meg, hogy mindennek szabott ára van (úgy gondolta, az ő
munkaerejének is), és azt meg kell fizetni, ezzel csak szánakozó
mosolyt csalna a munkaerőt vásárló tőketulajdonosok ajkaira.
Ne
szépítsük, teljes összecsappanásának végső fázisába ért
a nagy történelmi harapófogó, amelybe a magyar munkaerő-tulajdonosok
döntő többségét készülnek bezárni. Ennek lényege, hogy a
reálbéreket végleg rögzítik a 70-es évek végének szintjén,
ez a harapófogó egyik szára. 2008-ban ugyanis egy átlagkereső
reálértékben pontosan annyit fog keresni, mint 1978-ban, ráadásul
ez csak az átlag, ám a sokszorosára nőtt jövedelemkülönbségek
miatt a vesztes többség valóságos reálbérei a negyven-ötven
évvel ezelőtti átlag szintjén vannak. Arról nem is beszélve,
hogy akkor még létezett az állam, amely szegényes szinten
ugyan, de kompenzálta az alacsony bérszínvonalat juttatásaival,
és amelynek romjait éppen most takarítják el a liberális döntéshozók.
A harapófogó másik szárát tehát éppen az ezt célzó, most
beinduló brutális "államháztartási reformok"
jelentik. Miközben tehát a munkaerő árát egy történelmi
korszakkal ezelőtti szinten rögzítik, a munkaerő újratermelésének
költségeit viszont a globális piaci szintre emelik. Ezt a célt
szolgálja a humán javakat reprodukáló főbb intézményrendszerek,
az oktatási-kulturális, az egészségügyi-szociális és a
nemzedékek közötti szolidaritást kifejező nyugdíjrendszer
"globaloprivatizálása".
Hamis mítosz
Az
öngondoskodás hamis mítosza tehát valójában a nyers erőszak
olyan formájának megjelenése a magyar társadalomban, amely
teljesen váratlanul és felkészületlenül éri a kiszolgáltatott
vesztes többséget. Se érvényes tudása, se képességei-készségei,
se intézményei, se technikái nincsenek e helyzet kezelésére.
Egy beteg, fáradt, elfásult, szétroncsolt, politikailag
hiszterizált, önpusztító "massza" van csupán a
magyar társadalom helyén, amely amorf dühének agresszív
indulatait inkább önmaga ellen fordítja, és nem a vesztét
okozókkal száll szembe. Erre már csak azért sem képes, mert a
kollaboráns globalokomprádor politikai oligarchiák cinikus
hazugságaikkal úgy állítják be, hogy a mély válság a
"másik" politikai oldal aljasságának köszönhető,
ezért likvidálásával minden megoldódna. Így aztán sikeresen
terelik el a figyelmet arról, hogy a döntő ok a minket kifosztó
globális hatalomgazdasági szivattyú, amelynek kiszolgálását
oly buzgón látja el a politikai oligarchia valamennyi csoportja.
Kifosztott többség
A
stratégiai következmények rövid időn belül drámai látványossággal
jelennek meg. 2008 és 2010 között a népességünk a lélektani
határt jelentő tízmillió alá süllyed, vagyis az ötven évvel
előttivel lesz azonos. A legtöbb egészségmutatónk a negyven
évvel korábbi szintre esett vissza, ezzel Európa legbetegebb társadalma
vagyunk.
A
már említett reálbérek pedig a harminc évvel ezelőtti
szinten stagnálnak. Egyébként a reálbérek és reálprofitok növekedési
ütemének összehasonlítása kulcsot adhat a helyzet megértéséhez.
1988 és 2007 között a reálbérek éves átlagos növekedési
üteme mindössze 0,7 százalék volt, ami ahogy mondani szokás,
inkább jelkép, mint szimbólum, hiszen kétszázalékosnál
alacsonyabb éves növekedés lélektanilag nem is érzékelhető.
Az itt tevékenykedő multinacionális vállalatok reálprofitjának
éves növekedése viszont huszonhárom százalékot tett ki.
Aligha
hihetjük, hogy ez a harmincháromszoros különbség
kialakulhatott és tartósan fennmaradhatott volna anélkül, hogy
ez a hatalmi struktúra ne használta volna ki gátlástalanul elképesztő
erőfölényét. Mindezt persze csak a politikai oligarchiák
teljes "felvásárlásával" érhette el, amit a jelek
szerint sikeresen meg is oldott. Ami tehát demokrácia, jogállam,
piacgazdaság és egyéb hangzatos célok helyett "rendszerváltás"
címen megvalósult, az nem egyéb, mint e globális hatalomgazdaság
diktatúrája, amelyet a lokális kollaboráns oligarchiák közvetítésével
gyakorol. Amíg a kifosztott többség ezt képtelen felismerni,
és nem tudja védekezőmechanizmusait és intézményeit felépíteni,
egyre mélyebbre kerül a végzetes társadalom-újratermelési
lejtőn.
Bogár László közgazdász
(forrás:
magyarhirlap.hu)
|
