|
 2007.09.28.
Értékvesztés
és felhígulás
Nemcsák
Károly színművész
1957. április 25-én született a Borsod-Abaúj –Zemplén
megyei Mocsolyástelepen. 1975 és ’76 között a mocsolyás-telepi
erdőgazdaság raktárosa volt. 1981-ben diplomázott a Színház-
és Filmművészeti főiskolán. Fellépett a Szegedi Nemzeti Színházban,
a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színházban, a Radnóti Színpadon
és a Nemzeti Színházban. 1991-től a Budapesti Kamaraszínház
társulatának, 1999 őszétől 2003-ig a soproni Petőfi Színház
tagja. Jelenleg „szabadúszó”. Gyakran fellép a Turay Ida Színház
produkcióiban. 1987-1999 között a Szomszédok c. teleregény
szereplője (Feri). Egyik főszereplője volt a Színház az egész...címet
viselő sorozatnak. Díjai:1991: Erzsébet-díj; 1992: Jászai
Mari-díj. Főszervezője volt a Színészek Világjátékának.
Filmjei: Nemzedékek egymás közt, Szerencsés Dániel, A titkos
háború, Komédiások, Utrius, Goldberg variációk, Egy teljes
nap, Falfúró, Tegnapelőtt. Színházi szerepei – a teljesség
igénye nélkül - : Truffaldino (Goldoni: Két úr szolgája),
Romeo (Shakespeare: Romeo és Júlia), Mannoury (Whiting: Az ördögök),
Bartók: A fából faragott királyfi, Fulgenzio (Goldoni:
Szerelmesek), Callimaco (Machiavelli: Mandragóra), Csongor,
Kurrah (Vörösmarty: Csongor és Tünde), Rubányi (Gosztonyi:
Andrássy út 60), Sceledius (Plautus: A hetvenkedő katona), Dr.
Kornidesz Tamás (Márkus Alfréd , Harmath Imre , Vadnai László
: A csúnya lány ), címszerep (Moliere: Don Juan), John
Williamson (Mamet: Floridai öröklakás eladó), Oscar Madison (Neil
Simon: Furcsa pár), Ferenc (Schiller:Haramiák), Buckingham
(Shakespeare:Harmadik Richárd), William Cardew (Maugham:Imádok férjhez
menni), Gubernátor (Spiró: Az imposztor), János (Békeffy:
Janika), Almády (Molnár: Játék a kastélyban), Randl
P.McMurphy (Wassermann: Kakukkfészek), Miska (Szirmai – Bakonyi
– Gábor A. : Mágnás Miska), Leo Clark (Ken Ludvig: Mi van a
szoknya alatt?), Balázs, földbirtokos (Móricz: Nem élhetek
muzsikaszó nélkül), Kovács, huszárkapitány (Molnár :Olympia),
Sugár
Laci, Othello, Öreg cigány, Halmi
(Gaál József: A peleskei nótárius),
Lacikám, bíró (Egressy Zoltán: Sóska, sültkrumpli),
Bretschneider titkosrendőr (Hasek: Svejk), Lopez úr (Békés Pál
– Rozgonyi Ádám: Szegény Lázár), Bauer (Karinthy : Tanár
úr, kérem!), Gáthy Ervin (Szilágyi – Eisemann: Zsákbamacska).
- Mocsolyástelepen
született. Az emberben működő sztereotípiák miatt ez a települést
úgy képzelem el, hogy a Kádár-korszakban a férfiak a diósgyőri
gyárban dolgoztak, s manapság meg nagy a munkanélküliség.
Mennyiben helyes a megérzésem?
- Részben. A mi
kis falunkra nem volt jellemző az, hogy a diósgyőri gépgyárba
jártak el a férfiak dolgozni, hanem a helyi, jól működő erdőgazdaság
foglalkoztatta őket. Jómagam is egy évig dolgoztam ott raktárosként.
Gazdálkodtak is a lakosok; mindenkinek volt kertje, ahol háziállatokat
tartott. Önfenntartóak voltunk. Édesapám kőműves, édesanyám
pedig háztartásbeli volt, tehát odahaza dolgozott. Igazából
sokkal többet, mintha egy vállalatnál helyezkedett volna el.
Visszatekintve gyermekkoromra olyan érzésem van, mintha két-háromszázaddal
korábban születtem volna. Annyira belterjes volt az életünk
ebben a zsákfaluban. Hatvan ház volt és 250 ember élt Mocsolyástelepen.
-Gyermekkorában volt önben egy olyan vágy, hogy színész
szeretne lenni?
-Nagyon sok
sorsszerűség van életünkben. Nálam az egyik, hogy a falunk
apraját-nagyját egy fantasztikus házaspár tanította : Kugler
Rezső és Dórika néni. A tanítóról tudni kell: egyetemet végzett,
középiskolai tanári oklevelet kapott. Barátja volt Ottlik Gézának,
és a világháborúban hadnagyi rangban szolgált. A tanító néni
pedig egy közép-polgári családból származott. Elképzelhető,
hogy büntetésből kerültek a mi kicsi falunkba, ahol osztatlan
iskola működött. Dórika néni az alsósokkal, Rezső bácsi
– aki a felsősökkel foglalkozott - egy matematikai zseni volt,
s verseket is faragott. Tanító néni viszont művészi vénával
volt megáldva; újságcikkeket írt, színdarabokat rendezett.
Amikor már rendes út is volt a faluban, havonta egy miskolci művelődési
házból mikrobusszal hozták ki a vetítőgépet és az aktuális
filmet. A vetítés helyszíne az iskola volt. Érdekesség, hogy
az iskola épülete nem csak oktatási célt szolgált, mert
templom is volt. Egy függöny választotta el az oltárt a
tanteremtől. A falu első televíziója is az iskolában volt, így
oda jártak az emberek tv-t nézni. Valódi kultúra/kultusz - közvetítő
helyről beszélhetünk.
-Fel is lépett a Dórika néni által rendezett
darabokban?
-Hogyne, több műsorban is közreműködtem. Így sok
mindent a tanító néninek köszönhetek. Ő indított el erre a
pályára. Minden ünnepre, vagy nagyobb helyi kulturális eseményre
– ilyen volt a filmvetítés – felkészített minket. Dórika
néni nagyon sok híres embert meghívott: pl. eljött hozzánk
Major Tamás és Móricz Virág. Utóbbi még egy verset is írt
falunkról. Tanító néni írt egy levelet az Iskolatelevíziónak,
melyben kérte őket: jöjjenek el, s nézzék meg, hogy élünk
itt Mocsolyáson. Lejöttek és egy negyedórás filmet készítettek
községünk életéről. Hála Istennek, időközben sikerült
megszereznem a felvételt, amin látszik: tízévesen ott vagyok
filmvásznon.
-Hová járt középiskolába?
-Mivel nálunk osztatlan iskola volt, ahol csak az
alapismereteket sulykolták belénk, szüleim azt akarták, hogy
tovább tanuljak, ezért Tiszakeszire kerültem, ahol egy tanyasi
gyerekek számára fenntartott kollégium működött. Ott
tanultam hatodikos koromtól. Színjátszó köri és énekkari
tag is voltam. Középiskolába már Mezőcsátra jártam. z a
település valamikor járási központ volt.
-Érettségi után máris jelentkezett a Színművészetire?
-Igen. El is jutottam a harmadik rostavizsgáig, de ott kirúgtak.
Ezután dolgoztam a mocsolyási erdőgazdaságnál. Majd újra
felvételiztem, de megint nem vettek fel. Mivel mindenképpen színházközelben
szerettem volna lenni, így a Miskolci Nemzeti Színház díszletező
munkása lettem. Ennek nagyon örülök, mert „hátulról”
ismertem meg a színházat. Tehát egy olyan részről, mely nem
feltétlenül a csillogást mutatja. Így sokkal jobban tudom értékelni
azoknak a munkáját, akik egy-egy előadás létrehozásában
technikailag közreműködnek.
-Díszletezőként sikerült ellesnie néhány színpadi
trükköt, helyzetgyakorlatot?
-Majdnem minden előadást megtekintettem. Több miskolci előadásból
vittem a főiskolára monológot, ezzel kiegészítvén repertoáromat.
Túlzás lenne azt mondani: lemásoltam azt, hogy pl. Blaskó Péter
miként mondja el a monológját. Ennek nem is találtam értelmét,
mert felismertem azt, hogy a főiskolán rám kíváncsiak, s az
anyag csak másodlagos, csupán mankóként szolgál.
-Egyedül készült fel a felvételi vizsgára, vagy
volt, aki segített önnek?
-Többen is
meghallgattak. Először a tanító néni, majd Dariday Róbert,
színészkollegám. Illés István, a színház főrendezője is
meghallgatott. Abban az időben Miskolcon játszott és rendezett
Verebes István, aki azt javasolta, hogy ne próbálkozzak, mert
nem nekem való a színi pálya. Tehát eltanácsolt. Látta
bennem a vidéki naivitást. Nem volt biztos benne, hogy kibírom
azt a hajtást, amit a főiskola idéz elő.
-Harmadszorra vették fel. Nem mondta azt: na, ha én nem
kellek ide, akkor máshová jelentkezek. Ez azt jelenti, hogy tántoríthatatlan,
s ragaszkodik elképzeléseihez?
-Sok mindenhez
ragaszkodom. Elhatároztam: színész akarok lenni, s azt
gondoltam, a színpadon élem le életem. Ez elég sok konfliktust
szült a családon belül is. Édesapám nem örült elhatározásomnak,
azt szerette volna, hogy valami normális pályát válasszak. Ügyvéd,
orvos, katonatiszt…Nem is nagyon értette, hogy mi az a
ragaszkodás, ami bennem van. Később megnézte az egyik főiskolai
előadásunkat a szentendrei Templom téren. Az egy komoly mérföldkő
volt kettőnk életében. Édesapám akkor értette meg, hogy miért
szeretnék színész lenni. Soha nem voltam makacs természetű
ember, csak legbelül azt éreztem, hogy a színészet az életem.
Gimnáziumban sem örültek elhatározásomnak, mert nem voltam
kiváló tanuló, négyes alatt volt az átlagom. Akkoriban nálunk
az dívott, hogy csak eminensek jelentkeztek felsőfokú intézményekbe.
Az, hogy valakiben volt-e tehetség, az másodlagos volt. Lehet,
hogy ezek az akadályok csak elszántabbá tettek. Mikor először
jelentkeztem főiskolára, s kirúgtak a harmadik rostán, a
tanulmányi osztály vezetője odajött hozzám, s közölte, hogy
próbáljam meg jövőre is. Ez hatalmas erőt adott nekem. Egyébként
is optimista természetű ember vagyok. A Színművészetin Békés
András osztályába jártam, s a mai napig visszacsengenek tanár
úr szavai: mindenki tiszta lappal indul. Tehát mindenki annyi
lesz, amennyit önmaga elér. Ezek a mondatok is továbblöktek a
nehézségeken. Ezen kívül egy fantasztikus kollégiumi élet
volt. Nagyszerű emberekkel lehettem együtt: pl. a Gáspár-fivérekkel,
Eperjes Károllyal és Bán Jánossal. Azt azért korán észrevettem,
hogy fel kell vértezni magamat nagyon sok mindennel szemben. Ez
nem csak a főiskolára érvényes, hanem a pályára is.
-Soha nem érezte annak a hátrányát, hogy nem
Budapesten, vagy más nagyvárosban született?
-Egy dologban: kevesebb ismerettel rendelkeztem, mint fővárosi
osztálytársaim.
-Mondjuk olvasottság terén?
-Igen, de más dolgok is ide számítanak. Ami Pesten
majdhogynem kézenfekvő, az nálunk szinte kuriózum volt.
Viszont lelkileg nagyon erősnek éreztem magam. Kiderült az is,
hogy szakmailag formálható vagyok. Egy dologtól tartottam:
nehogy alkalmatlannak bizonyuljak, mert azt otthon nehéz
megmagyarázni. Ugyanis ez nem fedi azt, hogy nem tanultam. Ezen a
pályán viszont sok olyan dolog van, amit nem lehet megtanulni.
-1981-ben diplomázott, majd Szegedre került, ezt
Zalaegerszeg követte. Régebben nagy mozgás volt a fővárosi és
a vidéki színházak között, ez mostanra majdnem megszűnt.
Ennek anyagi okai lehetnek?
-Nem, abszolút
szakmai oka van. Senkit nem érdekel a másik munkája. Zártak
maradtak a társulatok.
-Vannak társulatok?
-Vannak, csak az a kérdés, hogy mennyire lehet társulati
létről beszélni. Mára már a színészek többsége nem közalkalmazott,
hanem vállalkozó. Ennek ellenére még nyugodtan alkothatnak egy
remek társulatot.
-Az országos ismertségre a Szomszédok c. teleregény Vágási
Ferijével tett szert. Egy 13 évig tartó szappanoperáról van
szó. Horváth Ádám kérte fel erre a szerepre?
-Igen. Egy színházi világnap alkalmából három teátrumból
adott közvetítést a Magyar Televízió: Zalaegerszegről, Nyíregyházáról
és a Radnóti Színházból. Különböző előadásokból
mutattak részleteket. Jómagam „csak” riportalany voltam, s a
beszélgetés alatt derült ki, hogy a következő évadot már a
Radnótiban töltöm. Az adás rendezője Horváth Ádám volt,
aki akkor kereste csapatát a Szomszédokhoz. A Szomszédoknál
nagy kérdés volt, hogy a családok milyen korosztályhoz
tartozzanak. Az adás után döntötte el a rendező, hogy
Ivancsics Ilonával alkotunk majd egy párost.
-Emlékszem, hogy a ’80-as években pénzt gyűjtöttek
nálunk Isaura felszabadításáért. Előfordult, hogy az utcán
tanácsot adtak Vágási Ferinek?
-Nálunk is működött
az Isaura-effektus. Egy időben Ivancsics Ilivel egy előadóesttel
jártuk az országot. Ezt egyfajta közönségtalálkozónak is
fel lehet fogni. Egy pénteki napon érkeztünk meg hazánk egyik
kis városába. Előtte való nap adás volt a Szomszédokból,
melynek végén, leütöttek, s vérbe fagyva feküdtem a kövön.
Elterjedt, hogy nem lesz megtartva az előadás, mert kórházban
vagyok. Később felháborodva néztek Ilikére: milyen kegyetlen
asszony, hogy betegen kihozott a kórházból az előadóest kedvéért.
-Mennyiben osztja azt a nézetet, hogy ez a teleregényt
örök ellenzékiség jellemezte? Hiszen fintorgott rajta több
egykori MDF-es, majd ’94-től az MSZP-szavazók egy része.
-Ezt soha nem éreztem. Nem is érdekelt az, hogy ebből
valaki akar-e politikát csinálni, vagy nem. Hála Istennek a
sorozatban megóvtak minket attól, hogy nyíltan politizáljunk.
Nagyon zavar az, hogy bármilyen megnyilvánulása is van az
embernek, azt rögtön a politikával kapcsolják össze. Ez
teljesen életszerűtlen. Attól, hogy van egy véleményem
valamiről, még nem jelenti azt, hogy valamely párt elkötelezettje
vagyok. Azt akarják elérni különböző demagóg szövegekkel,
hogy ne mondjuk arról véleményt, ami éppen foglalkoztat
minket. Ha azt mondom, hogy féltem a magyarságunkat, máris szélsőséges
jobboldali figurának könyvelnek el.
-A politikával kapcsolatban 2002-ben vetődött fel
komolyabban a neve, amikor Budaörsi Játékszín igazgatói állására
a helyi önkormányzat pályázatot írt ki, mivel az igazgató,
Éless Béla megbízatása abban az évben lejárt. A képviselőtestület
önt választotta meg új igazgatónak. Viszont az egészből nem
lett semmi. Állítólag Görgey Gábor, akkori kultuszminiszter
szólt le a polgármesternek. Ezt meg tudja erősíteni?
-Teljes mértékben
igaz az állítás. Még ma is őrzöm a dokumentumokat. Sokszorosították
és kiadták mindenkinek azt a miniszter úr által írt levelet,
ami szerintem az ’50-es évek hangulatát idézi. Szörnyű
olvasni is. Arra kéri a testület tagjait, hogy gondolják át döntésüket.
Történt: a jobboldali képviselőtestület azt szeretette volna,
hogy Éless Béla után én legyek az igazgató. Még egy
szocialista tag is rám adta a voksát, így12-10 arányban én
lettem a győztes, viszont a polgármester nem írta alá a
kinevezést. Végül sikerült a Közép-magyarországi Regionális
Közigazgatási Hivatallal egy olyan folyamatot elindítani,
melynek az lett a vége, hogy nem engedték meg, hogy elfoglaljam
a pozíciót, ezért munkaügyi pert kezdeményeztem. Nem csak a
magam igazát próbáltam keresni, hanem azt is el akartam érni,
hogy mással se történjen meg ilyen eset. Első fokon engem
hoztak ki győztesnek, de itt csak kártérítésről volt szó, s
nem arról, hogy elkezdhessem munkaviszonyomat. Másod fokon
vesztettem, s így még nekem kellett kifizetnem a perköltséget.
-Azóta fellépett Budaörsön?
-2002 előtt egyszer játszottam ott, de az igazgatói-hercehurca
után nem tettem be a helyi színházba a lábam. Tudom, hogy Éless
úr a munkájáért küzdött, ám hihetetlen alpári módon
viselkedett velem. Azt, hogy politikai újságok írói mocskolnak
engem, azt valahogy el is tudom viselni, de a kollegáktól más
viselkedést várok el.
-Ha már az igazgatóságról van szó… Tarol a Fidesz
a vidéki színházaknál - erről írnak a kormány-közeli
lapok. Megemlítik, hogy felesége lett a soproni, Balázs Péter
a szolnoki direktor, Cseke Péter Kecskemét felé orientálódik,
s Győrben menesztették Korcsmáros Györgyöt. Hogyan reagál az
ilyen vádakra?
-Ez a téma sok gondolatot vet fel. Maradjunk a szolnoki
esetnél. Sok újságcikket olvastam el – jobbról és balról
is – Balázs Péter kinevezése kapcsán. Még a 168 órát is
elolvastam. Nagyon érdekes volt, mert a szakma felháborodásáról
írtak benne. Hogy lehet az, hogy egy szűk réteg nevezi ki magát
szakmának? Kétezer színészből csak max. 10 ember a szakma része?
Ki kérte meg őket, hogy kinevezzék magukat szakmának? Milyen
jogon ítélkeznek olyan dologról, amire nincs rálátásuk? Egy
szakmai kuratóriumnak nem az a dolga, hogy döntsön. Csak a véleményezés.
A döntés a munkáltató kezében van. Milyen szakmaiságra
hivatkozik az a szakmának kinevezett piciny csoport Balázs Péterrel
és Anger Zsolttal kapcsolatosan? Mi az a dolog, ami Anger Zsoltot
állítja előbbre? Talán az, hogy nem Anger írta a pályázatot,
hanem Jordán Tamás és/vagy csapata? Ez természetesen egy véleményezés.
Nem azért fáj nekik, hogy nem az ő pályázatuk nyert? Úgy
veszem észre, hogy Anger Zsolt csupán szenvedő alanya ennek a
dolognak. Tudni kell: Szikora János is beadta a pályázatát,
amit semmisnek vettek. Ám az ún. szakma nem Szikora, hanem Anger
Zsolt miatt sír. Érdekes módon Jordán Tamás arra nem gondol,
ő hogyan került a Nemzeti Színház igazgatói székébe, s ki
lett utána a Merlin Színház igazgatója…Oda írtak ki pályázatot?
A szakmaiságra hivatkozva gyakorlatilag saját sértettségüket
hozták elő. Amikor máshol kineveznek egy másik oldalhoz tartozó
embert, akkor minden tiszta, s minden szakmai.
-Tagja a Színházi Dolgozók Szakszervezete elnökségének.
Mit tud ebbéli minőségében a magyar színházak helyzetének
javításáért?
-Azért vállaltam el ezt a korán sem hálás szerepet,
mert azt gondoltam, hogy lehetne tenni valamit a szakmánk érdekében.
Megóvhatnánk sok mindentől saját magunkat, s rendet csinálhatnánk,
mert azt látom, hogy rendetlenség van a szakmán belül. Sokszor
olyan embereknek adnak jogosítványt arra, hogy gyakorolhatják
ezt a szakmát, akiknek a színpad közelében sem lenne szabad
tartózkodniuk. Régen egy igazi átláthatósága volt a szakmánknak.
Az is színész lehetett, aki nem végezte el a főiskolát, ha végigjárt
bizonyos lépcsőfokokat. Most mindent a pénz határoz meg. Ha
van egymillió forintom, gyakorlatilag bármelyik szerepet eljátszhatom,
mert biztos találok magamnak egy olyan színházat, ahol erre
lehetőség nyílik. Ez az én pályakezdésemkor nem így volt.
Ma azt mondják: az a művész, aki annak tartja magát. Lehet. Az
viszont nem biztos, hogy mindenki színész. Ez egy szakma, és
jelenleg a szakmaiság kezd elveszni. Egy példa: ma már
szinkronizálni olyan embereket hívnak, akiknek semmi közük a
színészethez. Miért? Nincs bérigényük. Mára nagyon felhígult
a szakma. Az egész folyamatot a média, a tv indította el.
Gondoljunk a valóság –showkra és a különböző vetélkedőkre.
Szörnyű nézni ezeket. Mikor 19 éves voltam, elindultam a Ki
mit tud?- on. A műsornak volt egy folyamata. A megyei döntő után
lehetett feljönni Budapestre, és ott választották ki azokat,
aki bekerülhetnek a televízióba. Most pedig olyan emberek
jelentkeznek egy bizonyos tv-és vetélkedőbe, akik sem énekelni,
sem érthetően beszélni nem tudnak. Azért engedik őket a kamerák
elé, hogy röhögjünk rajtuk. Embereket aláznak meg a tv nyilvánossága
előtt. Kéne működni bizonyos szűrőnek. Ha már az egyénnek
nincs belső kontrolja, akkor kéne egy külső, aki azt mondja:
ne haragudj, de téged nem engedünk a kamera elé, mert ezzel
neked tennénk rosszat. Bárki lehet valaki – most ezt sugallják.
Pedig senki nem lesz egy pillanaton belül valaki. Azért meg kell
küzdeni. Tudjuk: a különböző „fázisokat” nem lehet
kihagyni. Azt látom: nincs rend a fejekben. Egy teljes agyamentség
működik. Minden arra megy ki: ne gyártsunk, ne képviseljünk
értéket. Ezen kéne sürgősen változatni.
Medveczky Attila
|
