vissza a főoldalra

 2007.09.28. 

Dolgokról, amelyeket a falon látnak

A 83 éves, minden létező szakmai és emberi elismerést megkapott, a tudományos világ által már-már szentként emlegetett C. G. Jung 1958 szeptemberében, halála előtt alig három évvel, Zürichben befejezte aktuális könyvét, amely – sok elmegyógyász professzor kollegájának őszinte megrökönyödésére – az UFO-jelenségek pszichológiai megközelítésével foglalkozott. Néhányan azt is megkockáztatták, hogy meghibbant az öreg. Pedig dehogy hibbant meg, azt csinálta, amit egész életén át előtte is: figyelte és értelmezni próbálta a lélek rezdüléseit. Könyvének egyik alcíme így hangzik: Dolgok, amelyeket az égen látnak. Mert, hogy ezen volt a lényeg – igenis látták az ufókat, egyre többen, egyre határozottabban. Először csak néhányan, aztán néhány százan, ezren, tízezren, majd szinte társadalmi méreteket öltően vált élménnyé az ufólátás. Ugyanis az ufók röpdösése, úgy Európában, mint Amerikában a második világháború befejezését követően kezdődött el, és így vagy úgy, de jó tíz éven belül kevés kivétellel mindenkinek lett legalább egy érdekes, izgató, ufószerű élménye az életben. A legnépszerűbb, legeladhatóbb, legelevenebb világtémává vált az UFO hatéves kortól százéves korig bezárólag. És Jungot ez rakadta meg. Ő alapvetően nem azt vizsgálta, hogy léteznek UFO-k vagy nem - ezt a témát átengedte más diszciplínák kompetenciakörébe (csillagászat, fizika, aerotechnika, űrkutatás) -, ő abból indult ki, hogy valami, amit százezrek látnak, észlelnek, átélnek, amitől némelyek eufórikussá, mások vallásossá válnak, míg mások idegösszeomlást kapnak, az pszichológiai értelemben nagyon is létező! Olyan, amivel foglalkoznia kell a lélekgyógyászatnak. És a 83 éves agg professzornak nem derogált  leszállni a hivatalos tudományosság arany trónusáról és elmerülni az ufózás médiától, áltudományoktól és szenzáció hajhászástól hangos jelenségeiben. Ezt írja az 1959-ben megjelent műben: „Ha egyszeri esetről van szó, az, amit láttak, lehet szubjektív vízió, több vagy éppenséggel sok egyidejű megfigyelés esetén pedig kollektív vízió (hallucináció). A pletykához hasonlóan egy efféle pszichikai jelenségnek kompenzáló jelentősége lenne, ez tudniillik a tudattalan spontán válasza lenne a jelenlegi tudati szituációra, illetve az attól a szemmel láthatóan kiúttalan politikai  világhelyzettől való félelemre, amely bármikor egyetemes katasztrófába torkollhat.”

                Ezen a ponton szakadjunk el az UFÓ-k világától, ugyanis nem róluk akarok írni, hanem egy másik rejtélyes jelenségről, amelynek léte és példátlan méretű globális elterjedtsége évek óta foglalkoztat, de sajnos csak engem. 1961-ben, méltó utód nélkül meghalt ugyanis a tiszteletre méltó Carl Gustav Jung, és ma nincs karakteres tudós, akit érdekelni tudna a világ fiataljainak legegyetemesebb pszichés kényszerjelensége: a grafiti.  Napjainkban ugyanis a falon láthatók rejtélyes jelek, nem az égen. Mitől van az, hogy a madridi, a New York-i, a marseill-i, az amsterdami vagy a budapesti metrókocsikon, kívül és belül ugyanazon grafiti motívumok  köszönnek vissza? Mitől van, hogy Ózdon, Párizsban, Szolnokon, Kolozsváron, Budapesten, Münchenben és Lisszabonban az aluljárók , a pályaudvarok és a bemázolt vasúti vagonok grafiti ábrái teljesen csereszabatosak? Mi lehet a pszichés oka annak, hogy olyan fiatalok, akik a világon mindenben, de mindenben különböznek egymástól – (bőrszínben, anyanyelvben, származásban, vallásban, kultúrában, iskolázottságban, családi-társadalmi-történelmi háttérben, mentalitásban, lehetőségekben, anyagiakban, ízlésben stb.) -, mintha kopíroznák egymás grafiti-elemeit, annyira azonos motívumokat gyártanak – ösztönösen és tudatlanul. Nézem a ljubljanai riportot, de a háttérben látható. grafitival „ékesített” utcarészlet lehetne Rómában, Szegeden vagy Bostonban is, ugyanis semmiféle helyi jelleg, fajtaspecifikusság,  beazonosítható eredetiség nincsen rajta. Még csak a nyelv sem segít, a grafiti ugyanis nem felirat, hanem képi üzenet, szimbólum, igaz, gyakran áll betűkből, de ezek összeolvashatatlanok, értelmetlenek. Mitöbb, a jelentésnélküliség, az értelmezhetetlenség  lényegük része.

                Mondhatnánk persze, hogy eltúlozom a dolgot, hiszen mióta világ a világ a gyerekek és a fiatalok telefirkálják a falakat, WC-ajtókat. Hivatkozhatnánk akár a világhírű Brassai fotókra, melyek között van egy sorozat, amely a ’30-as évek Párizsának falfirkáit örökítette meg. Csakhogy, virítsanak bármilyen nyelven,  a „jani hüje” és a „Karesz szereti Böbét” feliratok, de még az illemhelyek ajtajának belső felületén olvasható, gyakran precíz adatolással alátámasztott vallomások is lényegükben különböznek a grafititól: információk, amelyek a rációt veszik célba. De mit vesz célba a villamos ülésének háttámláját kínai írásjelekre emlékeztető, önmagán kívül a világon semmit sem jelentő, ezért kissé rejtélyes krikszkraksz motívum, amely ezzel együtt is elterjedtebb a világban, mint a dollár, az euró vagy az angol nyelv ismerete együttvéve? Ami pedig engem igazán izgatna, és ebben  tudna pótolhatatlan segítséget adni Jung: a tizenhatéves budapesti proligyereket mi motiválja, hogy zsebpénzéből megvegye a méregdrága festékszóró palackokat, és egész éjjel – mert nappal túl veszélyes – azért utazgasson a villamoson, hogy minden létező tenyérnyi helyet, ami még tiszta és szabad, ellásson grafitijaival? Fiataljaink számára miért kihívás a tiszta felület, miért érzik úgy, hogy azon nekik nyomot kell hagyni, méghozzá pontosan azt a bizonyos, amúgy személyiségükkel semmiféle kapcsolatban nem lévő grafiti nyomot?

                Megérteném – ha nem is feltétlenül örülnék neki -, ha a frissen lefestett falfelületre barátnőjük arcképét, nevét rajzolnák, netán ha hirdetést ragasztanának fel, ha szerelmi vallomást, politikai odamondást, jelmondatot,  esetleg egy jó viccet írnának fel. Ennek ugyanis érteném a logikáját. A grafiti logikáját nem értem, ugyanis nincs neki. És mégis: azok a fiatalok, akiket hét ökörrel nem lehet rávenni, hogy tanuljanak, ha még tanulók, vagy dolgozzanak, ha már annyi idősek, vagy hogy részt vegyenek valami normális dologban, fáradhatatlan energiával, idő- és pénzáldozattal gyártják, gyártják, gyártják a graffitiket Seattle-től Athénig, és tovább. Szeretnék figyelmeztetni rá, hogy a grafiti-jelenség komoly, szaktudományos (pszichológiai, művészettörténeti, szimbolikai) elemzése még el sem kezdődött! Pedig nem fogjuk megúszni, ugyanis nem periférikus dologról van szó. Végezetül el kell árulnom: a graffitivel kapcsolatos kutakodásomat alapvetően nem a kíváncsiság vezérli, hanem a félelem. Féltem ezeket a fiatalokat a jövőtől, pontosabban a jövőtlenségtől, és valami azt súgja, hogy a világméretűvé vált graffitizési mánia valójában az ő ki nem mondott, de megélt félelmeiknek a hozadéka. Én ugyanis hiszek Jungnak, és újból idézném 1958-as, az UFO-hisztéria kapcsán lejegyzett mondatait: „…egy efféle pszichikai jelenségnek kompenzáló jelentősége lenne, ez tudniillik a tudattalan spontán válasza a jelenlegi tudati szituációra, illetve…  a kiúttalan politikai világhelyzettől való félelemre, amely bármikor egyetemes katasztrófába torkollhat.”

Szőcs Zoltán