|
 2008.04.04.
Öt
indián mendegél a vízben
Kettős
értelemben szólnék Hubay Miklós drámájáról. Először az
Elnémulás című kétrészes drámájáról beszélek, amelyet
öt évvel ezelőtt egy kultúrházban olvasott fel a Nemzeti Színház
három ifjú színésze. Így ünnepelték a drámaíró 85. születésnapját.
Előtte nem sok idővel Észak-Olaszországban Friuliban, friuli
nyelven valódi színházi bemutatón szerepelt a mű. Azt mondják,
Friuliban negyven-ötvenezren beszélik ezt a nyelvet. Ez a
picinyke nép aggódva őrzi a nyelvét. Két odavalósi ember
Budapestre utazott, megkereste Hubayt, mert hallott drámájáról,
mely a nyelvek pusztításáról, haláláról szól. Ezt a drámát
gondozták észak-olasz földön. Másodszor írni szeretnék a
most 90 éves drámaíró megélt drámájáról, amit a magyar
sors szánt neki, és mért rá. Mindkét dráma vérbeli, valóságos
történet. Az Elnémulás az Elektra Kiadóház gondozásában
megjelent Összegyűjtött Drámák második kötetében olvasható.
„A dráma napjainkban történik, bárhol, ahol létében van
fenyegetve egy nyelv, és benne az emberiség lángelméjének
megismételhetetlen csodája. A dráma színtere egy beton
pincehelyiség. Fölötte egy ki tudja hány emeletes épület
lehet, nagy nemzetközi szálló. Most egy győztes hadsereg
tisztjeinek főhadiszállásául szolgál. Felülről, a szálló
termeiből mindvégig halljuk ugyanazt a banális és elnyűhetetlen
zeneszámot (lehet, a Vígözvegyből: „Pezsgőben fürdöm én,
a kánkánt járom én…”). A zene ritmusát csizmatalpak
csattogása skandálja. Báloznak a tisztek. A szín, ahol a dráma
lezajlik, ennek a szállónak az alagsorában van. Egy másik világ.
Betonfalak – rajtuk itt-ott graffiti. Az elmúlt napokban itt,
ezekben a szuterénhelyiségekben ülésezett a katonai rögtönítélő
bíróság, s hajnalban valahol itt tartják a kivégzéseket.
Betonbunker.” Az idézett sorok a szerzőtől valók. Azt írja
Hubay tanár úr, hogy a történet bárhol megeshet ma a világon.
Ez megeshetett és megesik a XVI. század óta mindenütt, Amerikában
az indiánoknál, Csángóföldön a magyarokkal, Munkácson a
ruszinokkal, a Házsongárdi temető mellett, sőt ez előfordulhat
Budapesten is holnap… Annyit kell tudni a darabról, hogy három
szereplője van. A rab és nemzete nyelve miatt elítélt nő.
Nemzete nyelvének legutolsó képviselője. Az ő neve Alleluja.
A másik szereplő az anyanyelvét és hazáját megtagadó, eláruló
Renegát, a fegyőr katona, ő vigyáz a rabra. A harmadik szereplő
Patrick, a fiatal jezsuita. A szerzetes nem teológiai ihletettséggel,
hanem nyelvészeti, tehát filológiai érdeklődéssel jelenik
meg a színen, a börtöncellában. Éjszaka van, néhány órányira
a kivégzéstől. Alleluja beszél, dalol, ringatózik, dajkálja
a hasában mocorgó magzatát. Renegát, a fegyőr roppant vigyáz
múltjának tagadására. Ő a túlélés embere. Ő is a kivégzett
nemzet fia, ő is azt a nyelvet beszéli, ám letagadja. Egyébként
ő a születendő gyermek apja, ugyanis megerőszakolta a vizsgálati
fogság alatt Alleluját. A fiatal jezsuita egy XVIII. századi
szerzetes nyomán megtanulja a pusztuló nyelvet, illetve
megismeri a korabeli misszionáriusok által gyűjtött szókészletet.
A jezsuita, Patrick beleszeret ebbe az általa sosem hallott
nyelvbe. Ezért utazott a kipusztított nyelv utolsó művelőjéhez
és tudójához, az utolsó szavakat lejegyezni. Leletmentést végez.
A filológus szerzetes teológiai lelkiismerete akkor ébred fel,
amikor megtudja, hogy áldott állapotban akarják kivégezni a nőt.
Ez viszont sérti a nemzetközi jogot, sőt, ezt tiltja a nemzetközi
jog. A magzat élőlény, de halálos ítélet csak egy személyre
szól, az anyára, és nem reménybeli gyermekére. Patrick
azonnal belerohan az éjszakába, felzörgeti a hatóságokat, és
tiltakozik. Ezután a pincebörtönhöz mentőautó érkezik két
katonával, és elviszik a nőt. Kisvártatva vissza is hozzák a
meggyötört anyát. Darabokban tépték ki a gyermeket a hatóságok
emberei Allelujából. Renegát közben azon törte a fejét, hogy
meg kellene szöktetni hajnalban a nőt és magzatát, hiszen a születendő
gyermeknek ő az apja. Eljött az idő, és hajnalban Alleluját
kivégezték. Ez a történet. Mindezt Hubay gyönyörű nyelven
írta meg. Hihetetlen könnyű kézzel, könnyed előadásmódban
adja elő a szerző. Rövid monológok, pergő párbeszédek,
mestermű ez a kétrészes dráma. Az Elnémulás nyelve különösen
szép és drámai. A minap találkoztam a mesterrel Balatonfüreden.
A tóparton ült egy padon, és arcát a fukar, télvégi napra
tartotta. Ráköszöntem. Mosolygott, és – mintegy magyarázatként
– Kosztolányi Dezső Őszi reggelijét idézte. Muszáj ideírnom
a néhány soros verset:
„Ezt
hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon.
Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt,
hatalmas, jáspisfényű körtét,
megannyi
dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp
iramlik egy kövér bogyóról
és
elgurul, akár a brilliáns.
A
pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló
tökéletesség.
Jobb
volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel
intenek nekem.”
Nemcsak
a tél végi napsugárzást köszöntötte így Hubay, hanem magát
az egyetemes életet, melyet csak a nyelv képes érzékeltetni.
Hubay arra született, hogy az életet, az élő életet
magasztalja. Az élő nyelvet dicsőítse. Így lett drámaíró.
Életének minden értelme a nyelv, a dráma, a színház. Ő a
magyar dráma, a magyar színház poeta doctusa. Több mint
negyven drámát írt. Pályakezdése a Hősök nélkül bemutatása
volt a Nemzeti Színházban, de a darabot különböző fenntartásokkal
kezelték. Erről írt részletesen idősebb Magyar Bálint. A
negyven év alatt hét Hubay-drámát vitt színre a Nemzeti Színház,
köztük a Tüzet viszek című alkotást. De írt ő filmet is,
musicalt is, az Egy szerelem három éjszakáját. Közben volt
dramaturg a filmgyárban, a Nemzeti Színházban, tanított a
Film- és Színművészeti Főiskolán. Diákként nyolc évig
Genfben volt ösztöndíjas. Firenzében 16 évig tanította az
olasz egyetemistákat. Elnöke volt az Írószövetségnek, a
magyarországi Pen Klubnak, meg felsorolhatatlan sok szervezetnek
és társaságnak vezetője. Mikor írta az Elmúlást Hubay? Egy
alkalommal elmondta. „Én nem úgy írok, hogy hozzákezdek a
darabhoz 1980 márciusában és befejezem augusztusban, hanem
hordom magamban hosszú időn keresztül a témát, kiegészítem
új szempontok alapján, beleírok, átírom, egyszóval az életem
rágyűrűződik az egyes darabokra.” Hubay Miklós 85 éves korában
olvasta fel az Elnémulást három fiatal színész. Tehát ezért
meg is kérdezte Hubay: mikor játsszák a Nemzetiben, annak stúdió
színpadán a darabot? Csak annyi választ kapott: „Azért ott még
nem tartunk.” De ez már Hubay Miklós egyéni drámájának a története.
Egyben a magyar dráma drámája. Amikor Herczeg Ferenc hetvenedik
születésnapját ünnepelték, a Nemzeti Színház 12 darabját tűzte
műsorra. Igaz, abban az időben 25-30 premiert tartott a Nemzeti,
és az is igaz, hogy akkor Hevesi volt az igazgató. Vissza kell térnünk
az Elnémulás, a nyelv gyilkosságához. Az Elnémulás egyik hőse,
Patrick, a filológus teológus, a jezsuita mondja: „Olvastam
egy indián népről. Csak patakok vizében járnak, hogy lábnyom
utánuk ne maradjon. Hiába küldenek kutyákat utánuk. Húsz évvel
ezelőtt még öten voltak. Egy nép: öt indián a patak vizében.
Mezítláb. Megtanultak úgy beszélni, mint a süketnémák. Öt
néma indián mendegél a vízben, és csak mutogatnak. Egy nép.
Nagy nép.” Meg is kérdeztem egy alkalommal: mester, te találtad
ki ezt a történetet? Nem, olvastam valamelyik etnográfiai folyóiratban.
De van erre példa közelebb is, a csángóknál. A Csángöföldön
nem imádkozhatnak, nem gyónhatnak, nem énekelhetnek a csángó
magyarok magyarul. Amióta olvastam az Elnémulást, amikor
tehetem, arról faggatom Hubay Miklóst, hogyan keletkeznek, születnek
drámáinak történetei. Legutóbb a balatonfüredi találkozásunk
után budapesti lakásán kérdeztem a tanár urat ugyanerről. Légy
szíves, azt a műanyag zsákot hozd ide nekem – kérte tőlem.
Odavittem, volt vagy harminc kiló. Majd a papírtömegből találomra
kiemelt egy jegyzetet, és mesélni kezdett. Íme: „II. János Pál
pápa Romániába látogatott, de nem ment el a magyarokhoz, nem
találkozott a gyulafehérvári érsekkel, a nagyváradi és a
szatmárnémeti magyar püspökkel. Nem válaszolt a magyar
katolikusok kérdéseire. Beke György írta: Csángóföldön nem
hajlandók a papok magyarul beszélni. A szétszóratott ferences
szerzetesek magánházaknál mutatják be a szentmisét, magánházaknál
gyóntatnak és keresztelnek. Egy öregasszony levelet írt a
Bukarestben székelő nagy pap édes fiának, hogy hozza magával
Csángóföldre barátját, a pápát, mert sok a baj, beszélni
kell róla. A pápa nem ment a Székelyföldre a katolikusokhoz, mégkevésbé
a Csángóföldre, Moldovába. Bukarest az utolsó lépésig
lezongorázta a pápai utat, nehogy egyetlen magyarral is találkozzon
őszentsége. Hiába várták a faluszéleken a pápa fehér
helikopterét. Ebben az időben feltűnt egy ferences szerzetes,
talán egy táltos. Összeadta a jegyeseket, megkeresztelte az újszülötteket.
Híre terjedt, hogy a pápa helyett maga Jézus Krisztus jött el
a csángókhoz. Magyarul misézik, gyóntat, esket és keresztel.
Rémület tört ki a románok fővárosában, ezért a nagy pap
azonnal vidékre utazott, és felváltotta a templomban a Iasiból
küldött papot, és maga végezte a szolgálatot. Bukarestnek más
sem hiányzott, még csak az kéne, hogy Jézus sétálgasson Csángóföldön…
Elnémulás – nyelvhalál – nyelvgyilkosság. Ennek ezernyi változata
van a világon. Ebből a pápai csángó történetből drámát
kell írni – mondta Hubay, itt vannak hozzá a jegyzetek. Így tűnődött
a 90 éves utánozhatatlan, pótolhatatlan drámaíró, Hubay Miklós.
Áldja meg a jó Isten. Áldja meg a Csángóföldet, és Hubay
Miklós életét. Az Elektra Kiadóház elhatározta, hogy hét kötetben
kiadja a Hubay-drámák teljes gyűjteményét. Ki is adtak hat kötetet.
A hetedik már nem jelenhetett meg, mert egy Bozóky nevű
kultuszminiszter kihúzta a támogatási listáról az utolsó, zárókötetet.
Azt mondta, azért húzza ki, mert visszhangtalan volt az első
hat kötet megjelenése. Boldog Isten! Ez az indoklás már
mindennek a csúcsa. Mintha a visszhangot nem tenmaguk csinálnák
saját köreiknek. Mintha nem a hatalomtól függene, hogy kit
visszhangoznak? Akit akarnak! Meg is kérdeztem egy alkalommal a
drámaírót, hogy miért volt vele szemben távolságtartó –
hogy azt ne mondjam, rosszindulatú – a hatalom? Miért csípte
Aczél György szemét Hubay Miklós? Nem tudom – kaptam a választ
–, de azt hiszem, Aczél maga sem tudta. Egyszer elismerte, hogy
sokat ártott nekem. Ötven év múlt el, és kedves tanítványom,
Lendvai György temetéséről az egykori főiskolásokkal rajban
jöttünk ki a sírkertből. Major Anna, a Magyar Rádió
dramaturgja kérdezte meg tőlem: miért menesztették 57-ben a Színművészeti
Főiskoláról? – „Nem tudom.” Pedig akkor magam is fiatalon
a magyar dráma aranykorában reménykedtem. A főiskolán tanítványaim
voltak: Csurka István, Gáli Jóska, Galgóczi Erzsébet, Fakan
Balázs, Mann Lajos, Lendvai Gyurka, Moldova György, Tarbay Ede,
Csanádi János, Szőnyi Sándor, Bíró Zsuzsa, és a Londonban
író bestseller szerző Vizinczay István. Micsoda animátorok
dolgoztak velem együtt. Csak egy nevet említek: Mészöly Dezső.
Neves kortársak alkottak abban az időben: Sarkadi, Vészi, Gyárfás,
Örkény. És előttük jártak az igazi nagyok: Tamási Áron, Németh
László, Illyés Gyula, Kodolányi János és az emigránsok,
akik hazavágytak: Lengyel Menyhért, Molnár Ferenc, Zilahy
Lajos, és persze Márai Sándor. Ez a sok, tehetséggel megáldott
ember, aki egyszerre élt és alkotott, aranykort tudott volna
teremteni. Azt hiszem, az volt a bűnöm, hogy ebben az
aranykorban, annak eljövetelében hittem. Most fülemben cseng a
hazai egykori kultúrpápa, Aczél György az Oral History által
jegyzett mondása: „magyar drámairodalom nincs, de hogy ki a
magyar drámaíró, azt én mondom meg.” Az interjú után
jutott eszembe az idézet. Visszahallottam Aczél György mondását.
Hubay Miklós 1918. április 3-án született Nagyváradon. Most
ünnepeljük majd 90. születésnapját. A mestert ünneplésre hívták
Belgrádba, Firenzébe, itthon Budapesten a Petőfi Irodalmi Múzeumban
szerveznek ünnepi találkozót. Mi ünnepeljük és szeretettel köszöntjük
a 90 éves poeta doctust, Hubay Miklóst.
Győri Béla
|
