vissza a főoldalra

 2008.04.04. 

Megalkuvás nélkül

Maros Gábor színművész, énekes, rendező 1947-ben született Budapesten. 1967-ben végezte a budapesti Bartók Béla konzervatóriumot, Pauk Anna növendékeként, ének szakon. 1971-ben végzett a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, és karrierje a Fővárosi Operettszínházban indult. Miután néhány évre átszerződött a József Attila Színházhoz (1973-1977), 1977-1980 között újra az Operettszínház művésze lett. 1980–1988 között a Magyar Állami Operaház tagja. 1988-ban a kecskeméti Katona József, 1989-ben a debreceni Csokonai Színház társulatának művésze lett. 1989-től szabadfoglalkozású, majd 1995-1999 között a soproni Petőfi Színház tagja volt. 2000-2002-ig a Vidám Színpad tagja. 2003-tól a Sziget Színházban lép fel, s itt rendezőként is szerepel. Elsősorban musicalek és operettek tenorszerepeit játszotta el, de prózai művekben is megállta a helyét. Külföldi karrierje 1982-ben indult, a bécsi Theater an der Wien-ben. Nemzetközi turnéi során Bécsben, Klagenfurtban, Münchenben, Zürichben, Amszterdamban, Sydney-ben, New Yorkban és Jeruzsálemben is fellépett. 1990-93 az amszterdami Concertgebouwban ér el hatalmas sikereket. Főbb szerepei: Leigh-Wasserman: La Mancha lovagja (Sancho Panza), Szigligeti: Liliomfi (Liliomfi), Bock: Hegedűs a háztetőn (Motel), O'Neill: Vágy a szilfák alatt (Eben Cabot). Csiky: Kaviár (Ficsúr), Kaló Flórián: Mai történet (unoka), Shakespeare: Vízkereszt vagy amit akartok (Sebastian), Shakespeare: A makrancos hölgy (Tranio), Shakespeare: Sok hűhó semmiért (Claudio), Kacsoh: János vitéz (János vitéz), Kander-Ebb-Masteroff: Kabaré (konferanszié), Strauss: A denevér (Alfréd, Orlovszky, Blind), Jacobi: Leányvásár (Fritz), Offenbach: Kékszakáll (Bobeche király), Offenbach: Hoffmann meséi (Franz), Gershwin: Porgy és Bess (Sporting Life), Leoncavallo: Bajazzók (Arlechino), Mozart: Varázsfuvola (Monostatos), Bozay Attila: Csongor és Tünde (ördög), Odze György: Lordok háza (Berkó Károly), Saint-Exupéry: A kis herceg (A király, A lámpagyújtogató; A részeges; A róka; A váltóőr), Lestyán Sándor-Vaszary János: Potyautas (Mr. Shell), Molnár: Játék a kastélyban (Turai), Müller: Szomorú vasárnap (Seress Rezső), Kálmán: Csárdáskirálynő (Edwin; Bóni;), Kálmán: Marica grófnő (Gróf Szapáry-Wittenberg Péter), Goldoni: Mirandolina, te drága (Forlipopoli) Hervé: Nebáncsvirág (Floridor; Celestin) de Filippo: Szombat, vasárnap, hétfő (Raffé bácsi), Heltai: Naftalin (dr. Rezső), Jacobi : Sybill (Poiret), Ghelderode: Vörös máglya (koldus), Vadnay: A csúnya lány (Walter). Filmszerepek: Reménykedők; Lányarcok tükörben; A bohóc felesége. Többször láthattuk a Zenés TV Színház produkcióiban (pl. Sybill, Fortunio dala). Cd-k: Seress Dezső dalok, Kabaré Bonbonniére (Bencze Ilonával), Kell a szerelem- Hoffmann Sándor –dalok.

 - Kezdjük ott, hogy nem is énekesnek készültem. A konziban először – még mint Mayer Gábor - zongorázni tanultam, csak megsérült a kezem. Ezt is lovagiasságomnak köszönhetem. A korcsolyapályán láttam, hogy egy lányt bántalmaz egy fiatalokból álló csoport. A lány védelmére keltem, melynek az lett a következménye, hogy nagyon megvertek, s még a kezemen is átkorcsolyáztak…Így fel kellett hagynom a zongorázással. Egy évet vesztettem, majd átvettek az ének tanszakra. Közben megismerkedtem egy Rátonyi József nevű kőfaragóval, szobrászművésszel, akinek az akkor már főiskolás Monori Lili volt a szerelme. Egy alkalommal az ő társaságában szavaltam el Szerb György Apám c. versét. Ennek szomorú aktualitásapám halála volt…Miután Monori Lili ezt végighallgatta, kijelentette: Gábor, neked a Színművészetin lenne a helyed. Az ő unszolására felvételiztem a Színművészetire. Elsőre felvettek, így a Zeneakadémiára már nem is jelentkeztem. Prózai osztályba jártam, de Nádasdy Kálmán volt a mesterem. Tudta, hogy konzervatóriumot végeztem. Első énekvizsgámon Massenet Manonjából énekeltem el az álomáriát. Akkor még operarészletekkel is vizsgáztunk. Nádasdy Kálmántól kaptam a Maros nevet is egy Ady-est kapcsán. A műsorban Bartók Ady-dalait énekeltem. Nádasdy a plakáton nem akart feltüntetni sok idegen hangzású nevet, s kiírta: Maros Gábor. Azóta hívnak így….Nagyon büszke vagyok rá, hogy Nádasdy Kálmán a keresztapám.

 -Tavaly ünnepeltük Kálmán Imre születésének 125. évfordulóját. A jubileumi rendezvénysorozat programfüzetében nem olvashattuk Maros Gábor nevét. Nem éreztél keserűséget a mellőzöttség miatt?

 -Nem, mert 25 évvel ezelőtt egy sokkal rangosabb nemzetközi rendezvényen vehettem részt, mikor Bécsben egész Európa ünnepelte a mestert. Tudni kell: Magyarországon nem minden énekes rendelkezik Kálmán Imre –diplomával. Hárman kapták meg ezt a szép oklevelet: Zsadon Andrea, Oszvald Marika és jómagam. Oszvald Marikával együtt külföldön kerültünk közel Kálmán Imre csodálatos világához. 1982-ben ünnepeltük a zeneszerző születésének 100. évfordulóját. A Theater an der Wien-ben egy fantasztikus koncerttel tisztelegtek Kálmán Imre nagysága előtt. A világhírű német és osztrák énekeseken kívül két magyar: Oszvald Marika és Maros Gábor lépett színpadra. Rudolf Kucsera, a színház intendáns-igazgatója szerződtetett minket. Szerencsémre, Mihály András, az Operaház igazgatója nagyon lojális volt velem szembe, így nem volt akadálya a külföldi fellépésnek. A koncert, egy óriási egyveleg volt, mely Kálmán Imre életének legfőbb állomásait követte nyomon. Ich kauf mir die Welt- megveszem az egész világot, Kálmán egyik dalának kezdő sora volt az est címe, s az érdekesség: egy magyar fiú, Szombathy Gyula játszotta németül a zeneszerzőt. Az estnek volt még egy magyar közreműködője: Molnár András, jelenünk nagy Wagner-énekese. Ezt a produkciót a televízió-társaságoknak köszönhetően egész Európában látták. Kálmán özvegye, s fia – minden túlzás nélkül állíthatom – rajongtak értünk, a magyar közreműködőkért. Még a koncert próbája alatt kaptam egy levelet, hogy Jan Hollander, a legnagyobb osztrák impresszárió szeretne velem találkozni. Hollander megkérdezte tőlem: szeretnék-e külföldön dolgozni? Udvariasan azt válaszoltam: a Magyar Állami Operaház tagja vagyok, s az igazgatóság engedélye kell a külföldi munkához. Hollander megnyugtatott: ismeri Ferencsiket és Mihály Andrást is, majd ő elintézi a formaságokat, ha igennel felelek. Ezzel vette kezdetét első európai körutam. Először táncos-komikus szerepeket kaptam. Nyugat-Európában az dívik, hogy még a Jaj, cicát is –ami egy humoros szám – először el kell énekelni, s csak utána eljátszani. A zene az első! Nálunk pedig átírják az operetteket, a zenére kevésbé ügyelnek, pedig az eredetihez kéne visszatérni, mert az tökéletes. Klagenfurtban a Marica grófnővel értem el hatalmas sikert. Egy magyar fiú osztrák területen Kálmán Imre darabjának nagyszerű szerepében karnteni tájszólással mondta a poénokat, s a színház drámai rendezője Ferkai Tamás szintén magyar származású. S míg én a Maricában játszottam, addig Darvas Iván Sartre: Szavak c. monodrámáját adta elő a prózai színházban.

 -Sokan nem is tudják, hogy az Operaház tagja is voltál. Ki hívott a Dalszínházhoz?

 - Előrebocsátom, hogy nem vagyok hibbant. Egyik mesterem, Nádasdy Kálmán temetésén, egy földön túli hang, tán Nádasdyé volt, azt súgta a fülembe: neked az Operaház falai közt kéne dolgoznod. Történt, hogy az Operettszínházban játszottuk a János vitézt. Jómagam a címszerepet énekeltem. Az egyik előadást megtekintette Mihály András a dalszínház igazgatója és Mikó András, az Operaház akkori főrendező is. Nem miattam jöttek el, hanem a francia királylányt alakító kolleganőmet hallgatták meg, végül engem vittek át a Dalszínházhoz. Ezt természetesen egy meghallgatás előzte meg. Mozart Szöktetés a szerájból című zeneművéből énekeltem részleteket Ferencsik János legnagyobb megelégedésére. A következő évadban a Szöktetésben és a Varázsfuvolában kaptam szerepeket. Ferencsikkel nagyon jó barátok lettünk. Azt mondta nekem egyszer a mester: „maga az Operettszínházból jött. Bizonyára fúrni fogják. Semmire ne ugorjon!” Bemutatók alkalmával szokás, hogy a résztvevők, a szereplők megajándékozzák egymást. A Varázsfuvola premierjére Ferencsiknek egy igen drága és gyönyörű bibliofil Seneca-könyvet vettem. Nagyon meghatott, mikor születésének 100. évfordulóján felmentünk egykori házába, s a zongorán megpillantottam a Seneca-könyvet…

 - Nem csak a mennyei boldogságból, hanem a földi pokolból is kijutott neked. Majdnem 10 évet töltöttél az Operaháznál. Azt hallottam, hogy egy napon az akkori direktor, az „örökös zsűritag”, aki az MSZMP KB-ből jött a színház élére, felhívatott a szobájába, s azt mondta: „nem óhajtok veled dolgozni.” Ez igaz?

 -Játszottam addig kiváló prózai szerepeket a József Attila Színházban, az Operettnél sikerem volt a musicalekben is. Az Operaháznál tíz szép évet töltöttem el, majd jött egy ember, – s itt az ember elé direkt nem rakok jelzőt – és „elvágta a torkomat.” Az általad említett sztori jó,de nem igaz. Jómagam még egyetlen egy rossz kritikát sem kaptam, sőt még Molnár Gál Péter is jót írt rólam Kurt Weil Ezüsttó című operájában nyújtott alakításom kapcsán. Tehát azt, hogy egyetlen egy szerepben sem voltam jó, még ő sem mondhatta. Az Operaházba mindig úgy léptem be, mint egy szentélybe. Sajnos ezt a szentélyt a ’80-as évek végétől egyre többször meggyalázták. Petrovics egyébként sem kedvelte azokat, akik az Operettből érkeztek, mert volt felesége, Galambos Erzsi annak a színháznak volt a tagja. Ez egyfajta visszalövés volt részéről. Történt, hogy Ilosfalvy Róbert visszatért az NSZK-ból, s ezért felújították a Nürnbergi Mesterdalnokokat. Ki is írtak Dávid szerepére. Egy éven keresztül tanultam ezt a szerepet. Ferencsik halála után még egy rövid ideig Mihály volt az igazgató, aki átadta a stafétabotot Petrovics Emilnek. Az ő első ténykedése közé tartozott, hogy elvette tőlem Dávidot és a János vitéz címszerepét. „Maga még nem tart ott”- közölte velem. Majd behívott az irodába, s annyit mondott nekem: „Nem óhajtok Önnel dolgozni!” Erre ezt feleltem: „Arra, hogy Ferencsiknek megfeleltem, büszke vagyok. Arra, hogy neked nem, szintén!” Kitámolyogtam a szobából, s majdnem összeestem. Ezt követően tudtam, hogy nincs visszaút. Egy pesti színházhoz sem tudtam leszerződni. Nincs rá bizonyítékom, de állítólag Petrovics letiltott engem. Így kerültem vidékre, majd hét évet külföldön töltöttem.

 -Zürich, Amszterdam?

 -Úgy van. Kimentem bátyámhoz, Zürichbe, aki a város főépítésze. Felmenőim között sok híres építészt találhatunk. Apám is az volt, még Mayer néven… Egyszer bátyám olvasta az újságban, hogy St.Gallenben bemutatják a Csárdáskirálynőt. Felhívta a produkció intendánsát, s beajánlott engem. Elmentem a színházhoz, s egy próbaképpen elénekeltették velem a bonviván szerepét. Másnap már le is szerződtettek. Majd egy híres intendánsnak köszönhetően egy Strauss-est közreműködője lehetettem. Ezzel a gálával,- melynek Edita Gruberova, híres operaénekesnő volt a sztárja - beutaztuk a fél világot. Nem ez volt az első eset, hogy ilyen turnén vettem részt. A közelmúltban elhunyt híres énekes, Giuseppe di Stefano búcsúestjein Oszvald Marikával léphettem fel. Történt, hogy a Strauss-esttel éppen Kölnben léptünk fel, mikor felkeresett az amsterdami Concertgebouw intendánsa azzal, hogy náluk is énekeljek. Elfogadtam a felkérést, ami szép, de nehéz munkával járt. Előfordult, hogy karácsonytól január közepéig tizenkilencszer kellett fellépni. Magyarországra viszont nem zenés, hanem prózai darabbal csaltak vissza a Komédium Színházba Verebes Istvánék. A kezdeti sikerek után nem látogatták a színház darabjait, Verebes elment Nyíregyházára igazgatónak, jómagam pedig, mivel Pesten még meg volt a „rossz hírem”, Sopronba szerződtem le. Onnan 1999-ben, Mikó István igazgatósága alatt kellett távoznom. Megállapítottak egy szakmai nyugdíjat számomra, ami 38 ezer forint. Nem hiszik el, de külföldi sikerek ide, hazai sikerek oda, házamon jelzálog van…

 -Úgy veszem észre, hogy egyetlen egy politika rendszernek, mozgalomnak sem voltál/vagy a kedvence. Talán túlzott szókimondó természeted miatt…1990 előtt voltak „botrányaid”?

 -Egyszer egy kommunista emlékmű előtt kellett elszavalnom egy szovjet költő versét. A borzalmas iromány elrecitálása után hirtelen József Attila Levegőt című költeményét szavaltam el. Ez hatalmas botrányt kavart. Kihallgattak a rendőrségen, ahol azt válaszoltam: annyira megihletett a szovjet vers, hogy kötelességemnek éreztem, hogy egy nagy magyar költő gondolataival feleljek rá. A legnagyobb balhém viszont a Szovjetunióban történt. Már az Operaház művésze voltam, mikor 1985-ben az Operettszínház társulata előadta Moszkvában a Marica grófnőt. Én Zsupán szerepét énekeltem el. Tíz perccel az előadás előtt, Hadics László az Operettszínház akkori párttitkára Keszler Pál, az színház igazgatója társaságában, átnyújtott nekem egy cetlit, melyen a Szép város Kolozsvár átköltése szerepelt. Azt akarták, hogy mást énekeljek az „ahol minden piros, fehér, zöldben vár” helyett. Nem teljesítettem kívánságukat. Hatalmas sikerem volt, később megtudtam az okát…A mi Zenés Tévészínházunk darabjait játszotta az orosz tv is, innen ismertek engem. Az előadás végén mire „kiszabadultam” az orosz autogramkérők gyűrűjéből, elment a magyar busz. Mit tehettem volna? Felmentem a Rasszija Szálló felső szintjére, s a sikertől megmámorosodva eltöltöttem egy szép estét. Így kialvatlanul mentem reggelizni. Az asztalnál közölték velem, hogy Moszkvában már nem léphetek színpadra, mert a tegnapi sikerem, nem siker volt, hanem provokáció. Bűnöm volt még az új „szöveg” mellőzése és az, hogy nem szálltam fel a társulati buszra. Le is cseréltek a Németh Sanyival. Innen következik az igazi pokoljárás. Azt hiheti az olvasó, mesét mondok…Visszamentem a szállodai szobámba, s egy óra múlva két egyenruhás rám törte az ajtót. Lefogtak, injekciót kaptam, és kényszerzubbonyt adtak rám. Betuszkoltak egy mentőautóba, és elvittek egy külvárosi bolondokházába. Ez volt a retorzió, amiért nem engedelmeskedtem. Azt terjesztették rólam, hogy öngyilkosságot akartam elkövetni, ezért vittek el. A Mester és Margarétából is tudhatjuk, hogy nem csak őrülteket vittek a Szovjetunió elmegyógyintézeteibe. Az egész hely még szörnyűbb volt, mint amit Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére c. művében leírt. Szombat délben vittek be, s hétfőig nem is látott orvos. Hétfőn egy Anna keresztnevű főorvos asszony megvizsgált, s azt mondta nekem, hogy nincs semmi bajom. Telefonált a szállóba, hogy jöjjenek értem. Hiába, nem jöttek…Szerdán a doktornő saját maga vitt vissza az autójával a szállodába. Ahogy megláttak, közölték velem, hogy holnap azonnal utazzak vissza Pestre, tehát nem vehetek részt a turnén. Egy hölgy jött értem és két fogdmeg. Ők kísértek ki a repülőtérre. Mire hazaértem, az Operettszínháznál azt terjesztették rólam, hogy a repülőtéren államellenes kifejezéseket használtam, s 45 kiló túlsúlyom van. Örökös letiltás és fegyelmi várt rám. Közöltem, az akkori feleségemmel, Bencze Ilonával, mi történt, aki azonnal felkereste Horváth István belügyminisztert. Ezt követően fogadott engem Aczél György, aki egy ügyvédet adott mellém. Még Aczél is érezte, hogy itt egy fura „túllihegésről” van szó. Gondoljunk csak bele, ha valami még Aczélnak is túlzás volt, az milyen dolog lehetett? Az első fegyelmi tárgyaláson Hadics László nem akarta megengedni az ügyvéd jelenlétét, ám az Ügyvédi Kamara közölte: minden magyar állampolgárt megillet a védelem. Ezt követően megdőlt minden, amivel vádoltak engem. Mihály András lojális volt; megígérte, hogy énekelhetek tovább az Operaházban. Vámos László, aki akkor már nem az Operettnél, hanem a Nemzetinél volt főrendező, azt mondta nekem: „egyszer Béres Ilona egy forgatás alatt tüdőgyulladást kapott, ezért beperelte a filmgyárat. Megnyerte; soha többet nem filmezett. Maga szépen visszavonja a pert, én pedig elintézem, hogy eljátssza az Operettszínházban újból felújított Hegedűs a háztetőn c. darabban Motel, a szabólegény szerepét.” Ezt a szerepet évekkel ezelőtt már eljátszottam a színházban. Vámos Lászlónak köszönhetem, hogy a pályán maradhattam. Érdekes: Moszkvában a Szép város Kolozsvár és a siker miatt kerültem diliházba…

 -Több darabot rendeztél is. Nádasdy intelmei eszedbe jutnak a rendezői munka közben?

 -Természetesen. A nagyon tehetséges kollegáknak, azoknak, akiket egyéniségük miatt irigységtől vezérelve nyírnak a szakmában, mindig felidézem Nádasdy szavait. Egyszer Cserhalmival – aki évfolyamtársam volt a főiskolán - együtt felmentünk panaszkodni a mesterhez. Ő végighallgatott minket, majd ezt mondta: „az extra szürkék kalákában menetelnek, csak elugrani előlük, fiaim!” Nádasdy tudta, hogy a színész nem akar rosszul szerepelni, ezért fel kell szabadítani őt, minden akadályt el kell hárítani útjából. „Barátaim! A művet kell árjadoztatni! Ne higgyék magukat se Shakespeare-nek, se Moliere- nek, sem Gábor Andornak, mert ők géniuszok voltak.”- mondta Nádasdy, akitől nagyon helyesen távol állt a mű megerőszakolása. Egy színész ne akarja átértelmezni a darabot. „Először arra vagyok kíváncsi, hogy a színen be tud –e jönni rendesen az ajtón!”- felelte a mester azoknak, akik ötletekkel álltak elő. Önmagunk hagymázos álmát megvalósítani egy-egy szerző műve mögé bújva nem művészet. Írjon egy színdarabot a rendező, ha saját álmát akarja kivetíteni a színpadra. Persze, most bizonyára sokan rám sütik a maradiság bélyegét. Szeretek rendezni, bár az egyik rendezésem anyagilag a padlóra vágott. 2006-ban megrendeztem az eredeti Csárdáskirálynőt. Kalmár Magda énekelte Cecília szerepét. A mű előpremierjét az Újpest Színházban tartottuk. A darab le volt szerződtetve a Városmajori Szabadtéri Színpadhoz. De mi történt? Letiltották a darabot, azzal, hogy a Budapesti Operettszínháznak kizárólagossági joga van a fővárosban a Csárdáskirálynő játszására. Érdekes…Akkor, hogyan mehetett előtte kétszer, nagy sikerrel Újpesten? Ez az „akció” teljes anyagi csődbe juttatott! Fiatal színészek azzal vígasztalnak: te egy legenda vagy. Szép, szép: de miből éljek?

 -Azt látom, hogy nem veszed észre, hol élünk, s mi a magyar valóság…S azt sem, hogy egyfajta vadkapitalizmusban élünk. Remélem nem sértettelek meg…

 -Felesküdtem valamire a főiskolán. A színészesküre gondolok. Hű akarok lenni a mestereimhez, mert nem látok más kiutat. Lehet, hogy nem élem már meg, de vissza kell térnie a kulturális életben a morálnak és az értékközpontúságnak. Az pedig nem igaz, hogy a modern korban nem lehet a színháznak lelke. Franco Zeffirelli tudott olyat rendezni, ami egyszerre volt modern és értékes. Persze, neki meg volt a tehetsége és az intelligenciája is hozzá.

 -Szinkronokat is vállalsz. Igaz, hogy egyszer egy Walt Disney- film szinkronjáért egy „0-val” kevesebb összeget kaptál, mint amennyi megilletett volna?

 -Ez így igaz. Magyarországról egy kimutatásban azt jelentették a Disney Stúdiónak, hogy 750 ezer forintot kaptam, holott csak 75 ezer ütötte markomat. Ezt szóvá is tettem. Azóta nem hívnak szinkronizálni. Ez a büntetésem, amiért kinyitottam a számat…Egyszer egy Pesti Vigadóbeli koncert után Déri János megkérdezte tőlem: „mi lenne, ha befognád a szájad, s nem jártatnád annyit?” Azt feleltem: „akkor nem Maros Gábornak hívnának.” Tudod, nagyon fontos egy fiúnak az apai tanács. Sajnos édesapám igen korán távozott az élő sorából. Ő talán óvatosságra intett volna.

 - Cd-id jelennek meg, ám úgy veszem észre, hogy a sajtó mégsem foglalkozik veled úgy, ahogy kéne. Elég abszurd, hogy rendezhetsz, felléphetsz, az legfeljebb mínuszos hír, de ha eljár a szád, s beszólsz egy politikusnak, pl. Ungár Klárának akkor hetekig rólad szólnak a hírek.

 -Demszkyt még a szamizdat korszakból ismertem. A ’80-as években arra kért, hogy néhány írást olvassak fel az összejöveteleken. Teltek-múltak az évek, s egy alkalommal megkért, hogy az SZDSZ-sátorban énekeljek el néhány nápolyi dalt. Színész vagyok, szeretek szerepelni, elvállaltam. Ott volt a televízió is. Ekkor történt, hogy Ungár félrelökött és rám szólt, hogy takarodjak ki a képből. Szó, szót követett, s kitört a botrány. Nem vagyok egy pártnak sem a tagja, sőt lakóhelyemen – többek kérésére - független polgármesterként indultam el. Kiderült, miért nem nyertem: egy nemzeti színű zászló lobog a házam falán, s többen megijedtek ettől. Ilyen országban élünk, ahol néhányan megijednek a magyar trikolórtól. Egy olyan kis faluban lakom, ahol hatalmas a szegénység. Szegénység? Nyomor! Ha az egyik háznál többet tojt a tyúk, már viszik át a szomszédnak a tojást – így segítenek a másikon. Egyre többen tartoznak a leszakadó réteghez, s remegek, mi lesz itt? Mi lesz Magyarországon? Egy időzített bombán ülünk!

 -Ez a nagypolitika, s mi a helyzet a kultúrpolitikával?

 -Nem akarok cenzúrát, mert az borzasztó dolog. De!!! 1969-ben Csurka István Ki lesz a bálanya c. darabjával megnyertük a szarajevói kísérleti színházak fesztiválját. A szereplők: Inke László, Keres Emil, Szilágyi Tibor, Harsányi Gábor, Hámori Ildikó és Maros Gábor. Akkor még főiskolai hallgató voltam. A Döglött aknák pedig 480 alkalommal ment a Katona József Színházban. Ma melyik pesti színházban látható? Nem kell cenzúra, de szükség van az értékek és a minőség védelmére. Sokan összetévesztik a szabadságot a szabadossággal, s ez az alapja a kulturális élet felhígulásának. A változásban pedig csak reménykedni tudunk.

 Medveczky Attila