vissza a főoldalra

 2008.04.11. 

A népművészet szolgálatában

Timár Sándor koreográfus, táncpedagógus 1930. október 2-án született Szolnokon. 1951–1955 között a SZOT Együttes táncosa, 1958-tól 1980-ig az amatőr Bartók Béla Táncegyüttes vezetője. Színpadi művei előkészítésére az ’50-es évektől kiterjedt gyűjtőmunkát folytatott. Már korai kompozíciói is a különböző regionális stílusok elmélyült ismeretét tanúsítják. A hetvenes évektől a születő táncházmozgalom egyik elindítója és ösztönzője lett. A felnőttek mellett a gyermekek néptánc tanításával is foglalkozott („Aprók tánca”). A hetvenes években számos vidéki együttesben vállalt vendégbetanításokat, majd gyakran oktatott külföldön is – pl. Japánban – magyar néptáncokat, így felbecsülhetetlen érdemeket szerzett az újfolklorista szemlélet hazai és külföldi elterjesztésében. 1971-től az Állami Balettintézet néptánctagozatának tanára, később 1990-ig tanszékvezetője. 1981-től 1996-ig az Állami Népi Együttes művészeti vezetője, a társulat megújuló arculatának kimunkálója. Amikor a neves koreográfust felkérték az Állami Népi Együttes vezetésére, felesége, Böske is vele tartott. Közben Timár Sándor a Színház- és Filmművészeti Főiskola koreográfus szakát, Timár Böske pedig a Táncművészeti Főiskolát végezte el. Életük nagy közös alkotása a Csillagszemű, amely – akkor még Szivárvány tánccsoport néven - 1992 őszén tartotta először próbáit, akkoriban a felnőtt együttes gyermekcsoportjaként. Az oktatás 70 fővel indult, de olyan óriási volt az érdeklődés, hogy az évad végére 150-en lettek. Ez túl nagy adminisztrációt jelentett az Állami Népi Együttesnek, ezért Timár Böskének az az ötlete támadt, hogy létrehoz egy magáncéget, amire korábban nem volt példa a művészeti életben. A Csillagszemű mára Magyar Örökség-díjas, Planetáris Tudat díjas és Prima Primissa díjas táncegyüttes. Tímár Sándor Állami-díjas, Magyar Örökség-díjas, érdemes művész. Fontosabb koreográfiái: Fehér liliomszál; Méhkeréki táncok; Öt legény tánca; Szlavóniai leánytánc; Táncbéli táncszók; Dudálás; Tardonai leánytánc; Széki táncrend; Lakodalmas. 1999-ben Néptáncnyelven címmel módszertani könyve jelent meg a Püski Kiadó gondozásában.

A Magyar Állami Népi Együttesben készített műsorai:

1980. „Timár–Kricskovics–Novák est” Néptánc szvit

1982. Táncra lábam, Lakodalmas

1985. Vallomások a néptáncról

1989. Kamaraműsor

1990. Karikára legények

1992. Elindultam szép hazámból

 -A Tímár –módszer egyik fontos eleme, hogy a helyi hagyományokból induljunk ki. A gyermekeknek először szűkebb hazájuk, azaz falujuk vagy tájegységük zenés-táncos örökségét kellene megtanulniuk, mielőtt bármilyen idegent megismernének. Ha nem a helyi hagyományból indulunk ki, akkor a magyar népművészetre jellemző sokszínűség egy zavaros sűrítménnyé változik. Ezt fejtem ki Néptáncnyelven c. könyvemben is. Könyvemet, melynek videó és hangkazetta melléklete van, a Táncművészeti Főiskola hallgatói is megveszik, mert nagyon sokat tanulhatnak belőle. Koreográfiamagyarázatot is tartalmaz a könyv. Sokszor mondom: még egy óvó néni is rászorul arra egy-egy ünnepség alkalmából, hogy a kis játékokat, táncokat valahogy összeszerkessze. Már ebben az esetben is táncköltészetről beszélhetünk. 1970-ben, Pozsonyban már megjelentettek egy magyar nyelvű könyvecskét Koreográfiaelmélet címen. Azt gondoltam: azóta már sok idő eltelt, s annyi tapasztalatot gyűjtöttem, hogy érdemes a koreográfiatapasztalatokat összefoglalni. Jelenleg Táncköltészet c. könyvemen dolgozom. Ez a könyv már példatárral és DVD-melléklettel is el lesz látva. A magam útját írom le, de ez nem jelenti azt, hogy mindenkinek ezt kell követni. Egy ajánlott olvasmányról van szó.

 -Értékmentésről is beszélhetünk?

 -Természetesen. Nagyon büszkék lehetünk arra, hogy milyen értéket őrzünk annak köszönhetően, hogy ázsiai származású nép vagyunk. Az őshazában és Európában is sokféle népcsoporttal volt kapcsolatunk, így népművészetünk gyökere igencsak szerteágazó.

 -A mai ázsiai rokon népek táncait figyelve lehet-e hasonlóságot felfedezni a magyar néptánc egyes elemeivel?

 -Talán az ősi magyarok tánca hasonlított a rokon népek még élő néptáncaira. Mi őrizzük az ázsiai formációkat, de ezek a Kárpát-medencében szükségszerűen megváltoztak. Más kultúrákkal találkoztunk, s ettől népművészetünk még szebb, még gazdagabb lett. A szomszédos népekkel kulturális kölcsönhatásban éltünk. Erre egy példa: a magyar hajdú tánc elemeit a szlovákok és a románok is átvették, s hajduknak vagy hajdaunak mondják.

 -Hogyan kezdődött táncos életútja?

 -Szolnokon születtem, s egy ugartanyán éltem gyermekéveimet. Kezdetben egy tanyasi iskolába jártam Alcsiszögön, ahol a tanító bácsi inkább a mezőgazdasági oktatásra tette a hangsúlyt, mint a tananyagra. Ezt a hátrányt sikerült ledolgoznom, sőt érettségin a legmagasabb pontszámot sikerült elérnem. Szüleim látták, hogy a mezőgazdaság hagyományos formája felbomlóban van, s ezért jónak látták jövőm szempontjából taníttatásomat. Szolnokra kerültem be a Verseghy Gimnáziumba, s onnan indult tovább az életem. Akkoriban a negyedik elemi befejezése után kezdődött a nyolcosztályos gimnázium. Jól emlékszem, mennyire félénken léptem be édesanyámmal a szolnoki gimnáziumba, melynek két, hatalmas bejárati oszlopa nagyon megrémített. A tanyavilághoz képest egy idegen környezetbe kerültem. Az iskolának volt egy nagyszerű énektanára, Kóbor Antalnak hívták. Írt egy kis zenetörténeti füzetet számunkra, amelynek utolsó fejezetében Bartók Béláról, Kodály Zoltánról és tanítványaikról volt szó. Nekem nagyon tetszett, ahogy Bartók és Kodály a magyar népzenét magas művészetté emelte. Egyszer az egyik teremből fura dübörgések zaja ütötte meg fülemet. Bekukucskáltam; a regös cserkészek gyakoroltak. A gimnázium regös cserkészcsapatában egy nagyon lelkes tánccsoport működött. Hamarosan megkértek rá, mivel az én lételememnek része a tánc, s otthonról hoztam tánctudásomat – nagyapám kiváló táncos volt - , hogy irányítsam a próbákat a vendégtanárok távollétében. Amikor megszüntették a cserkészmozgalmat, mi iskolai tánccsoportként működtünk tovább. Volt egy nagyon fontos eseménye korábbi életemnek, ami még a cserkészethez kötődik. Még regös cserkészként kerékpárral elmentünk Siófokra a vezetőnkkel, Kaposvári Gyulával, aki nem csak tanár, hanem muzeológus is volt. Egy népfőiskolára vitt bennünket a „Balaton fővárosába”, ahol Molnár István tartotta a tánctanfolyamot. Csodás élmény volt számomra a vele való találkozás. Molnár István nem csak remek táncos volt, de nagyszerűen énekelt és mondott balladákat. Miután eltáncolta híres huszárverbunkját, megkérdeztem tőle: „Pista bácsi, szabad ezt nekünk is megtanulni? El szeretném vinni Szolnokra ezt a táncot.” Molnár István beleegyezett, így ezzel a „kinccsel” térhettünk haza.

 -Olvastam: kulákgyereknek számított. Ez mennyiben nehezítette meg tanulmányait?

 -A továbbtanulási lehetőséget nehezítette meg. Hiába értem el maximum pontszámot az érettségin, nem vettek fel sehova. Az egyik osztálytársammal együtt kutatóorvosnak készültem. Jelentkeztem az egyetemre, de be se hívtak. Az ok: apámnak 24 hold földje volt. Nagyon elkeseredtem, s az érettségi után egy évig még Szolnokon maradtam, ahol egyre többet foglalkoztam egy táncegyüttes megalapításával. Bartók példája nyomán furulyát vettem magamnak és a tanyavilág nótáit lekottáztam magamnak. Ez a ’40-es évek végén volt. Jelentkeztem a Színház-és Filmművészeti Főiskola koreográfus szakára is, de a 24 hold ott is akadályt jelentett. Egy nap aztán Kaposvári Gyula szólt, hogy felvételt hirdet a frissen alakult SZOT Művészegyüttes, próbáljam meg. Amikor megtudtam, hogy az együttes vezetője Molnár István lesz, nem sokat gondolkodtam. A SZOT-ban ismerkedtem meg későbbi barátommal, munkatársammal, Martin Györggyel, valamint a szakma olyan kiválóságaival, mint Vásárhelyi László, Galambos Tibor. Utóbbi a Fészek Művészklub vezetője. Molnár István példáját követve többször elmentünk a hétvégén vidékre táncot gyűjteni Martin Györggyel. Ő beszerzett egy filmfelvevőt, amivel jártuk a vidéket. Nem volt könnyű dolgunk, hiszen akkoriban még csak néma felvételt tudtunk készíteni, amin nem látszott, hogy mikor, milyen zenei hangsúlyra kezdi el a táncos a táncot. Ki kellett dolgoznunk egy módszertant ahhoz, hogy a felvételeken lévő táncot, zenét helyesen tudjuk lejegyezni és megtanulni. Ezért a zenei hangsúly kezdetét egy kézmozdulattal jeleztük a lencse előtt. Enélkül lehetetlen lett volna kielemezni a táncokat. Később elosztottuk a munkát. Én koreográfiával és táncpedagógiával foglalkoztam, Martin György pedig a gyűjtéssel. 1955-ben megszüntették az együttest, pedig akkorra már egy remek tánccsoport voltunk. Néhányan úgy gondoltuk, hogy tartsuk egybe a társulat gerincét, így jött létre a későbbi Budapest Táncegyüttes elődje. Ezzel az együttessel 1956-ban részt vettünk egy három hónapos afrikai és ázsiai turnén. Nagyon nagy sikerünk volt, csak egy szomorú momentuma volt a fellépéssorozatnak. Az egyiptomi újságokból tudtuk meg, hogy tankok özönlötték el Budapestet. A következő állomáshelyen, Görögországban nekünk szegezték a kérdést: vagy disszidálunk, vagy el kell hagynunk ezt az országot. Nem akartunk disszidálni, így Bulgáriába kellett átmennünk. Onnan csak két-három hét múlva mehettünk haza. Szerencsére az itteni hatóságok nem akadályozták az együttes munkáját, sőt állami támogatásban is részesítették. A sorsom viszont másfele vitt. Vásárhelyi László javaslatára egy új, saját együttes létrehozásába kezdhettem. A Vegyipari Szakszervezetek szerettek volna létrehozni egy nagy művészegyüttest, és rám bízták annak a vezetését. A felkérést azonnal elvállaltam, s mivel Bartók a példaképem, így az ő nevét vette fel az új táncegyüttes.

 -1958-ban alapította a Bartók Táncegyüttest. Hol zajlottak a próbák?

 -Kezdetben egy Bajza utcai iskolában próbáltunk. Később ezt az intézményt ott kellett hagynunk, mert a helyi sportélettel megszervezését gátolta jelenlétünk. Így kikerültünk a Miskolci útra…Közben az Állami Balettintézetben is tanítottam. Három osztályt tanítottam végig, ez 12 évet jelent.

 -Honnan az ismeretség Sebő Ferenccel és Halmos Bélával?

 -Ez a táncházmozgalom születésének idejére tehető. Martin Györggyel Bartókos éveimben is rendszeresen találkoztunk. Gyakran voltam nála, és ő is sokszor jött el a próbáinkra. Ilyenkor lépéseket mutogatott nekem, amiket a gyűjtőútjaikon tanult, meg filmeket néztünk. Ekkor már kijártak Erdélybe, például Székre. Ezekről az utakról sokat mesélt, ami nagyon megfogott bennünket, és elkezdtünk a Bartók együttesben széki táncokkal foglalkozni. Nagy gondot jelentett viszont, hogy nem volt eredeti zenénk, csak a még 1938 és 1945 között felvett Pátria lemezek recsegő felvételeire táncolhattunk. Ezek kiválóak voltak zenetanulásra és elemzésre, de tánctanulásra nem. Szerencsénk volt, hogy az utcán láttunk batyuzó székely bácsikat, néniket. Megkértük őket arra, hogy nézzék meg próbáinkat. Ők nagyon meglepődtek azon, hogy Pesten széki táncokat járnak. Megerősítettek minket abban, hogy hitelesen adjuk elő a táncokat. Egyszer éppen széki táncokat gyakoroltunk a sistergő lemezek hangjára, amikor Martin György beállított két fiatalemberrel, és azt mondta, hogy most kapcsoljuk ki a lemezjátszót. „Béla vedd elő a hegedűt, Feri a kontrát!”-mondta Gyuri barátom. A két fiú – Sebő Ferenc és Halmos Béla – pedig elkezdték nekünk játszani az eredeti széki muzsikát. Rögtön rábeszéltem őket, hogy legyenek kísérőink. Így indult el a hagyományőrző néptánc egyik új korszaka hazánkban, s ez a szellemiség segítette a táncházmozgalom létrejöttét is.

 -Az első hazai táncház a Liszt Ferenc téri Könyvklubban került megrendezésre. Ezen csak a Bartók Táncegyüttes vett részt?

 - Nem. A széki táncház mintájára szerveztük meg az első táncházat a Bartók, a Bihari, a Vasas és a Vadrózsák táncegyüttessel közösen, 1972 májusában, a Liszt Ferenc téri Könyvklubban. A várakozások ellenére rengetegen voltak, olyan ismert személyiségek is, mint a két jeles költő, Csoóri Sándor és Nagy László. Jött még egy csomó fiatal egyetemista, akik nem voltak táncosok. Sebő Feriék több alkalommal játszottak egyetemeken, így a fiatalok tőlük tudták meg táncházunk megalakulását. Olyan sokan voltunk, hogy alig lehetett mozdulni. Halmosék muzsikáltak, a Bartók együttes táncosai pedig elkezdték a széki táncokat járni. Az összejövetel olyan sikeres volt, hogy felvetődött az ötlet: szervezzünk zártkörű klubot táncosaink számára. A másik három együttes a zártkörűség mellé tette le a voksát, én viszont nem akartam kihagyni a sok lelkes, fiatal „civilt”. Így csak a Bartók Béla Táncegyüttes folytatta a táncházak szervezését. Nekünk egy óriási segítséget jelentetett, hogy addigra sikerült az egyes táncnyelveket teljes tisztaságában megtanulni.

 -Amikor felkérték az Állami Népi Együttes (MÁNE) vezetésére, már elvégezte a Színművészeti koreográfus szakát?

 -Addigra már igen. Amikor a MÁNE művészeti igazgatója, Rábai Miklós meghalt, akkor az együttes vezetését Létai Dezső vette át. Ő hamarosan nyugdíjba ment, és a szakma úgy döntött, hogy vegyem át én az Állami Népi Együttes művészeti vezetését. Csak volt egy kis bökkenő: nem voltam párttag. Végül is egy évnyi huzavona után sikerült az együttes élére kerülnöm. A Bartók Táncegyüttest ifjú tanítványaim vitték tovább. Addigra olyan sokat turnéztam külföldön, hogy az USA-ban is közölnöm kellett, hogy ha engem hívnak, akkor már nem a „Bartókot”, hanem az „Államit” viszem magammal.

 -Gyakran oktatott külföldön is, pl. Japánban, magyar néptáncokat. Mi az oka annak, hogy japánok ennyire érdeklődnek a magyar népművészet iránt?

 -Az első találkozásunk egy japán úrral az angliai Billingham-i Folklór Fesztiválon történt. Akkor a Bartók Táncegyüttessel voltunk kint. Láttam egy japán urat, aki a földön fekve kamerázott minket. A műsor végén odajött hozzánk és – angolul - azt mondta: „Uram, én azt kerestem eddig, amit önöktől láttam.” Kiderült róla, hogy ő Jutaka Harada, a fukuokai tv igazgatója és a japán táncszövetség elnöke. Addig skót és lengyel táncokkal foglalkozott, s megdöbbenve látta a magyar táncosok produkcióját. Megkért, hogy feleségemmel együtt jöjjek ki Japánba magyar táncot tanítani. Elfogadtuk a felkérést, s másfél hónapra kimentünk a szigetországba, ahol nem csak táncot, de magyar történelmet is tanítottunk. A kyotói egyetemen is tartottunk egy nagy sikerű előadást, melynek végén megkérdeztem: „kedves barátaim, miért tetszik nektek ennyire a magyar kultúra, s a magyar tánc?” Jelentkezik az egyik egyetemista: „Először is, mert testvérnépek vagyunk. Az őshazából a magyarok nyugatra, mi keletre vándoroltunk. Másodszor: számunkra minden emberi érték fontos.” Nagyon sokat jártam azóta Japánba, tavaly ősszel tértem vissza a 69. szigetországi utamról. Sok ezer tanítványom van kint, akik közül néhányan még magyarul is megtanultak.

 - Feleségével mikor gondoltak először arra, hogy már három éves kortól kezdjék el tanítani a gyerekeknek a táncot?

 -Sőt, már két és féléves tanítványaink is vannak a Csillagszeműben! Az előtörténetről: az Állami Népi Együttes vezetőjeként, s a turnék miatt kénytelen voltam befejezni a Balettintézetben tanári munkámat. A táncos utánpótlás kineveléséről azonban nem akartam lemondani, így megalakítottam a Corvin Együttest, ami az Állami Népi Együttes utánpótláscsapatát jelentette. Böskének, pedagógusként és édesanyaként támadt az a remek ötlete, hogy ne csak ifjúsági, hanem gyerekcsoportot is hozzunk létre. A lényeg: az anyanyelvvel együtt tanulhassák meg a kisgyerekek a néptánc nyelvét is. Megalakítottuk a gyermekegyüttest, ahol a mi gyermekeink is ott lehetettek. Ők mára mind profi táncosok. A Corvin Táncegyüttest Mihály fiam vezeti, legidősebb fiam, Sándor pedig a Kolompos népzenei együttes alapító tagja. András és Mátyás fiaim pedig a Csillagszeműnél tanít, ha kell: helyettesítenek minket. A gyerekcsoport először 70 főből állt. Egy év múlva a MÁNE vezetősége közölte velünk, hogy a legkisebbek oktatása túl sok pluszmunkát jelent számukra, tehát szüntessük meg a csoportot. Mi viszont úgy döntöttünk, hogy nem eresztjük szélnek a gyerekeket, hanem magunk erejéből folytatjuk a munkát. Hangsúlyozom: mindez Böske remek szervezőképességének köszönhető. Feleségem sógora, Mészáros Géza festőművész, kinek lánya a Corvinban is táncolt, lett az együttes „keresztapja”. Ő a Csillagszemű juhász meséje nyomán találta ki ezt a nevet.

 -Az együttesbe mindenkit felvesznek. Ez nem jelent problémát?

 -Nem. Valóban nálunk nincs felvételi vizsga, de azért meghallgatjuk, megnézzük a jelentkezőket, hogy képet alkossunk adottságaikról. Bárkit felveszünk, hiszen kicsiny korban a gyerek egy nyitott könyv, mely a világot képes magába foglalni. Volt, hogy egy kismama megállított engem, s közölte velem: ha szól a zene, a magzat mocorogni kezd. Ne felejtsük el, mit mondott Kodály: a népzenével születése előtt 9 hónappal kell találkoznia a gyereknek. Nagyon örülünk annak, hogy az összes társadalmi réteget megszólítva sikerült nekünk a tánchagyományt átadni. A Csillagszeműben korosztály és tudás szerint csoportosítjuk a fiatalokat. Így beszélhetünk egyrészt kicsikről, nagyokról, másrészt a pici és a nagyobb „profikról”. Örömteli, hogy már nemcsak a szakmai berkekben vagyunk ismertek, hanem a nagyközönség is megismert bennünket.

 -Hetvenhét éves kora ellenére töretlen az életereje. Honnan az energia?

 -Egy kiváló gyógyszerem van: a tánc. A tánc az egészség megőrzése szempontjából nagyon fontos szerepet tölthet be életünkben. A gyermekek szeretete, ragaszkodása is erőt ad a tanításhoz. Nagyon nagy örömmel tölt el, mikor 3-4 éves tanítványaim meglátnak, odarohannak hozzám, átölelik lábamat, s közben azt kiáltják: „Sanyi bácsi!”

 Medveczky Attila