|
 2008.04.25.
25
éve távozott el a legutolsó nemzeti bárd
Illyés
Gyula 1902-ben egy felsőrácegrespusztai cselédházban született;
ősei uradalmi juhászok és mesteremberek, bognárok, gépészek
voltak. A szülőföld és a családi környezet egész munkásságában
alakító erővel van jelen: gyermekkori emlékei még öregkori költészetében
is vissza-visszatérnek. Küldetéstudata is innen eredeztethető:
a paraszti társadalmi rétegnek akar előreküldött követe
lenni. Tizenhét éves korában, 1919-ben önként jelentkezett a
magyarországi Vörös Hadseregbe. 1921-ben emigrálni kényszerül.
Párizsban a szocialista emigráció politikai és irodalmi
szervezeteiben dolgozik, s a Sorbonne-on a régi francia irodalmat
tanulmányozza, az induló költő a legmodernebb művészeket
fordítja, eljár a dadaisták, szürrealisták kávéházaiba, többek
közt Aragon, Tzara, Éluard és Breton társaságában. Tzara és
Cocteau dadaista darabjait ülteti át magyarra, majd maga is kísérletezik
szürrealista versek írásával. Sikerrel, francia nyelven is.
Mikor már a világhír lehetőségére is gondolhatna, Párizsból,
a világvárosból hazajön egy magyarországi pusztára, Ozorára,
hogy erről a tájról írjon a hazai olvasóknak. Ez a fordulat
nem csak földrajzilag éles. A munkásmozgalmi múlt, a sokféle
tapasztalás, a nagy műveltség és az aktivista-dadaista-szürrealista
iskolázottság módot adhatott volna itthon is az avantgardista
folytatásra, de Illyés mást vállalt. Nemzeti költő lett, s
megteremtette a hagyományokra épülő tárgyias, realista költészetet.
Első kötete, az 1928-ban megjelent Nehéz föld, tartalmában
is, formájában is átmenetet képez a szürrealizmusból a népi,
realista költészetbe. Versei tele vannak a szülőföld valóságos
képeivel és a táj színeivel. Első kötetére jellemző, hogy
egyszerre vaskosan reális, életszerűen igaz és idillien könnyű,
groteszk elemeket hordozó és ódai ihletettségű, a népdalok
bukolikáját és a szürrealizmus édes mámorát idéző. Verselése
is újszerű. A szabad vers új változatáról beszélhetünk.
Szabadon olvaszt egybe időmértéket és ütemes verselést. Már
ez a kötet elszakadást jelentett a modernség avantgardista,
kassáki értelmezésétől. A következők még inkább. Modern
eposzokat teremt – ilyen a Három öreg, az Ifjúság és a Hősökről
beszélek - a gyermekkori emlékekből, egybeolvaszt forradalmi
mondanivalót és idillt, elbeszélést és személyes lírai
vallomást. Az évek múlásával az idill eltűnik, s felerősödik
költészetében a tűnődés és a vívódás. Megjelenik egy
kesernyés és érdes hang, s lírájában a töprengő, érvelő,
vitázó, gondolati tartalmakat hordozó verstípus. Ezt a típust
nem csak a fiatalság elmúlása, hanem a történelmi helyzet
alakulása is magyarázza. Úgy érezte, hogy a magyarságot halálos
veszedelmek fenyegetik. Azok a versei lettek legemlékezetesebbé,
amelyek a magyar nemzet megpróbáltatásaiból merítették ihletüket.
Érdekesség, hogy művein Catullus, Horatius, a régi és modern
franciák nyoma csakúgy felismerhető, mint a nemzeti hagyományból
Berzsenyi, Petőfi, s a kortársak közül Babits, Füst Milán,
Erdélyi József hatása, s a népköltészet tanulmányozása. Művészetének
igazi forrása viszont morális szenvedélye volt. Ez a szenvedély
adja lírájának a belső feszültéségét. Ez lehet az okozója,
hogy politikai lírája érzelmileg gazdagabb, mint szerelmi költészete.
Illyés tehát az avantgárd útjáról letérve, a nemzeti költő
feladatának betöltésére törekszik, a nemzeti és szociális kérdések
költői megfogalmazására, az összefoglalás, a beteljesítés,
a nemzeti klasszikus feladatát vállalja. A kortársak egy része
értetlenül nézte Illyés lírai pálfordulását. Mi volt a
szakítás fő oka? Magyarország más helyen fekszik, mint Párizs,
más benne a költő feladata és lehetősége is. Ez igaz a
jelenre és a múltra is. Illyés pontosan tudta: mi a különbség
a szükséges és a divat közt. Úgy érezte, Magyarországon még
nincs itt az ideje a szabad képzettársítások egyeduralmának.
Hazugságnak érezte volna minden szavát, ha nem arról beszél,
ami előtte van. Így fedezte fel szülőföldjét, s a magyarság
dermesztő helyzetét.
Nemzedékéből talán ő fogta legérzékenyebb idegzettel
a magyarság romlásának a jeleit. Felismerte, hogy amíg az
emberiség nemzetekben és nyelvekben él, nincs teljes emberiségi
költészet nemzeti közösség nélkül. E közösség nélkül a
költő lényét kifejező hang nem elevenedik meg, nem kap hordozó
közeget. Akinek nincs népe, nincs jövője! Vállalni kell tehát
a nagyobb közösség gondját, aggodalmát, útkeresését és
ritka örömét. Szerinte össze kell hangolni Európa és a
magyarság egyirányú, de különböző ütemű haladását. Ezek
az elgondolások vitték a munkásmozgalmi múltú és
avantgardista iskolázottságú költőt a népi mozgalomba. Ám népivé
nem a tájnyelvű és folklorisztikus jegyek teszik, hanem a néphez
tartozás öntudata. Nem reprodukálja tehát a nép stílusát és
gondolkodásmódját. Verseit tudatosan építette az egész
magyar hagyományra, s megfontoltan vette át a régi magyar költészetből
mindazt, amit fel tudott használni.
Illyés a lírát tartja legigazibb műfajának, prózát
– mondja – csak szükségből írt. Legmegrendítőbb prózai
írása az 1936-os Puszták népe. Ebből eszméltek rá, hogy a
korabeli magyarság egyharmada szolga, urainak kiszolgáltatott.
Szociográfiaként szokás megjelölni a könyv műfaját, de a
megjelölés pontatlan. Összeforr benne önéletrajz, gyermekkori
emlék, családtörténet és társadalomtudomány, líra és
statisztika. A líra és epika mellett a drámatörténetbe is beírta
Illyés a nevét. Drámaíróvá igazán csak 1945 után lett, részben
a személyi kultusszal való szembefordulás tette azzá. A líra
mellett a történelmi dráma volt a legalkalmasabb műfaj a közösségi,
nemzeti tudat ébrentartására és formálására; a pozitív történelmi
téma alkalmat adott az átalakulás torzulásainak bírálataira
is. Illyés Gyula 1945 után igen csak bizakodó volt. Úgy érezte,
hogy a bukások, a csatavesztések után az idő lehetőséget
adott egy nagy fordulatra. Ez a remény csak néhány évig élt
benne. Az ’50-es évek elejétől kezdve művei és
nyilatkozatai különállást és fenntartásokat is kifejeztek.
Versei a kommunizmus éveiben is csak azt hirdették: nép nélkül
nincs hazafiság, nincs forradalom, nincs nemzeti történelem.
„Magyarország minden lakosa, s ami több egész jövendőnk
kultúrélete adósa neki”, írta róla, a 20. század
„Nemzeti dal”-ának az Egy mondat a zsarnokságról költőjéről
barátja és nemzedéktársa, Szabó Lőrinc. Európa-szerte úgy
tekintettek rá, akinek a lantjáról nem hiányzik a magyar
nemzet, a nagyvilágban szétszóródott egy anyanyelvűek jövőjéért,
létéért aggódó költői hang húrja. 1945 óta tudatosan és
folyamatosan a hazai nyilvánosság előtt szinte egymagában vállalta,
hogy népének – Bernáth Aurél festőművész szavaival élve
– elöljárója legyen. Egyedüllétét, írói magányosságát
egy késői versében is megemlíti.
Ajtófélfának döntve
vállamat-:
…füleltem:
a zajló messzeségben,
mi történik életem alatt.-
Paszternák:Hamlet
Akikre
adhatnék: nincsenek itt.
Akiknek
dicséretére adok,
akiknek
rosszallására adok,
nincsenek
itt velem.
Irányíthatják
rám távcsöveik
még
fényt – se- kapott csillagok:
akiknek
véleményére adok,
nincsenek
körülem.
Akikkel
együtt játszottuk a Szerepet
-égi
tetszésre- idelenn!-:
nincsenek.
Hidegen
küldi
huzatát az üres terem.
Valami
nyitva feledett
folyosó-végi
ablak csapkod
ütemes-ridegen
csontkezű
tapsot.
Illyés Gyula a Rákosi-korban igyekezett visszavonultan élni,
sok időt töltött a család tihanyi nyaralójában. 1956 októberének
legnagyobb hatású irodalmi eseménye az Egy mondat a zsarnokságról
megjelenése. A Kádár-kor kezdeti éveiben is visszavonultan élt,
a hatalom ellenségesen kezelte, majd a hatvanas években
fokozatosan enyhült a helyzet. 1961-től rendszeresen jelentek
meg alkotásai, 1969-ben megindult életmű-sorozata, amelynek 22
kötete jelent meg 1986-ig. A hatvanas években sokat járt külföldön.
Munkásságát idehaza és máshol számos kitüntetéssel ismerték
el. Az utóbbiak közül a legjelentősebbek: Le Grand Prix
International de Poésie (Belgium, 1966), Herder-díj (Ausztria,
1970), Commandeur de l’Ordre des Arts et des Lettres
(Franciaország, 1971), Prix des Amitiés Françaises (Franciaország,
1978), Mondello-díj (Olaszország, 1981). 1983. április 15-én
adta vissza lelkét Teremtőjének.
1972.
december 30-án, Petőfi Sándor születésének 150. évfordulóján
az Operaházban nagy ünnepséget tartottak. A megemlékező beszédet
Illyés Gyula mondta. Ebből idézünk: „Erősítsük tehát
értő szolgálatunkkal a reménység költőjét. Tegyük minél
láthatóbbá és azáltal hatékonyabbá a költőt, akiről
hazai és külföldi értők egyaránt vallják, hogy rólunk,
magyar anyanyelvűekről szólva őbenne valósul meg legjobban,
amit egy nép géniuszának – őrszellemének – nevezünk. Ő
tehát a mai napig a mi legmegbízhatóbb tanácsadónk, magyar közösségünk
irányadója. Nagy szükségünk van rá.” Sajnos a mai ifjúság
példaképei, eszményei már teljesen eltávolodtak mind Petőfitől,
mind Illyés Gyulától. Olvassuk-e műveit? Ritkán,
olykor-olykor. Köszönhetően a liberális, nemzetidegen hazai
kultúr- diktátoroknak. Az újabb nemzedékek, az ifjúság
olvassa-e? Nem, de kéne, mert ahogy Cushing professzor, a londoni
egyetem magyar tanszékének egykori vezetője mondta: Illyés
maga a „Magyarországra vezérlő kalauz”.
Medveczky Attila
|
