vissza a főoldalra

 

 

 2008.04.25. 

Amerika és a közel-keleti demokrácia

Az USA állítólag azt szeretné, ha a demokrácia elterjedne mindenütt a világon, de mindenekelőtt a Közel-Keleten. Mert akkor megszűnne a terrorizmus, megindulna a gazdasági fejlődés, és beköszöntene a Kánaán. Ennek a „szent célnak” az érdekében pedig még háborúkat is hajlandók indítani. Miként az Irakban és Afganisztánban történt. Tekintsünk most el attól, hogy a nyugati típusú demokrácia tényleg a nép uralmát valósítja-e meg? Továbbá azt se kérdezzük, kell-e a Közel-Kelet népeinek a Nyugat demokráciája? Nézzük csak meg az elmúlt fél évszázad néhány eseményének tükrében, hogy vajon az USA mennyiben tartotta magát most hirdetett demokratikus elveihez? 1953-ban a népszerű és a szabad választásokon hatalomra került iráni miniszterelnököt, Dr. Mohammad Mossadegh-et a CIA puccsal megbuktatta. A baloldali és nemzeti érzelmű perzsa kormány ugyanis korábban állami tulajdonba vette az Angol-Iráni Olajtársaságot, és az amerikai érdekeltségek kisajátítására is készült. Amerika attól is tartott, hogy az iráni vezetés a Szovjetunió kegyeit keresi majd. Ezért Washington beavatkozott, és hatalomra segítette Mohammad Reza Pahlavit. Aki mint abszolutista uralkodó kormányozta országát. Az USA akkor nem sürgette a demokrácia megteremtését Iránban. Viszont az olajipar rövidesen amerikai és európai óriáscégek kizárólagos vadászterülete lett. A sah elnyomó rendszerét Amerika és Izrael mindvégig támogatta. Irán népe számára azonban 1979-ben betelt a pohár. Kitört a forradalom, a zsarnokot elűzték, és megszületett az Iráni Iszlám Köztársaság. 2006-ban nemzetközi ellenőrök jelenléte mellett szabad és demokratikus választásokat rendeztek a Palesztin Autonómia területén. A szavazatok többségét az iszlamista- hazafias mozgalom, a Hamasz szerezte meg. Az USA-nak és Izraelnek azonban ez a választási eredmény nem tetszett, ezért blokád alá vették a palesztin területeket. A törvényesen megalakult Hamasz-kormányt nem ismerték el, Mahmoud Abbasz elnököt pedig arra kényszerítették, forduljon szembe a választásokon felhatalmazást kapott többséggel. Tel-Aviv és Washington megkezdte a Hamasszal szemben álló Fatah mozgalom, valamint Abbasz elnök biztonsági erőinek felfegyverzését. Minden jel szerint puccsal kívánták megdönteni az Ismail Haniyeh vezette Hamasz-kormányt, ami Gázában nem sikerült, sőt az akció visszafelé sült el. A Hamasz erői kiverték az övezetből a Fatah fegyvereseit. Ennek ellenére Abbasz elnök menesztette a választásokon hatalomra került kormányt, és kinevezte egyik hozzá hű emberét, Salam Fayyadot miniszterelnöknek. Őt ugyan senki nem választotta meg, mégis az USA, Izrael, sőt az egész demokráciáért aggódó nyugati világ a Fayyad-kormányt ismeri el törvényesnek. Amelynek fennhatósága azonban csakis Ciszjordániára terjed ki. A Gázai övezet 1,5 millió lakóját pedig Izrael – az Egyesült Államok és a nyugati világ teljes beleegyezésével – teljesen elvágta a külvilágtól. A gázaiak immár több mint egy esztendeje éheznek, fáznak, nem jutnak hozzá alapvető gyógyszerekhez, az övezetben nincs benzin, akadozik az áramellátás… Majd legközelebb meggondolják, hogyan szavaznak. Libanon állítólag a legdemokratikusabb állam a Közel- Keleten. Ehhez képest 2007 novembere óta a politikai pártok képtelenek megegyezni az új államfő személyében. Az amerikaiak a Fraud Siniora vezette Nyugatbarát kormányt támogatják, amely azonban alkotmányellenesen működik. A libanoni alaptörvény értelmében ugyanis az ország minden nagyobb felekezete – tehát a szunniták, a síiták és a maronita keresztények – jogosult részt venni a kormány munkájában. 2006 novemberében a siita miniszterek önként távoztak a kabinetből, mivel véleményüket rendre lesöpörték az asztalról. Azóta a síita Hezbollah, valamint a vele szövetkező két párt (egyikük szintén síita irányultságú, a másik azonban keresztény) nemzeti egységkormány megalakítását követeli, valamint az ellenzék számára az ország biztonságát illető alapvető kérdésekben vétójogot szeretne kiverekedni. Meglehet, a Hezbollah túl messzire megy, az amerikaiak támogatását élvező kormánytöbbség nem is hajlandó javaslataikat elfogadni. Azonban ne felejtsük el, hogy ugyanez a kormánytöbbség lábhoz tett fegyverekkel nézte, amint 2006 nyarán Izrael lerohanta és bombázta Libanont. És tette ezt azért, mert az amerikaiakkal együtt abban reménykedett, hogy a zsidó állam hadereje megsemmisíti a legfőbb ellenzéki erőt, a Hezbollahot. Ez nem sikerült, sőt a támadóknak kellett véres fejjel visszavonulniuk. De csoda-e ezek után, ha a Hezbollah bizalmatlan az Amerika parancsait végrehajtó kormány szándékait illetően, és vétójogot követel? A demokratikus megoldás az lenne, ha az USA valamiféle kompromisszumra bírná a feleket. Ehelyett nemrégiben három hadihajóját küldte a libanoni partok közelébe. A cél aligha lehet más, mint megfélemlíteni és meghátrálásra kényszeríteni a hazafias síita Hezbollahot. Március végén az iraki kormány hadserege – az USA fegyveres erőinek erőteljes támogatásával – nagyszabású támadást indított Muqtada Al-Sadr hitszónok fegyveres szervezete, a Mahdi Hadserege ellen. A harcok szerencsére csak néhány napig tartottak, mivel Muqtada Al- Sadr visszavonta katonáit az utcákról. De mi indokolta az akciót egyáltalán? Nos, október 1-jén helyhatósági választások lesznek Irakban. Az ország síita lakossága körében pedig Muqtada Al-Sadr mozgalma egyre növekvő népszerűséget élvez. Győzelme esetén a hitszónok híveinek komoly szava lenne az ország jövőjének alakításában. Amerika azonban ezt nem szeretné, hiszen Muqtada Al-Sadr a megszálló erők azonnali távozását követeli. Mit tesz tehát a demokrácia eszméit hirdető Amerika? A csatlós rezsim haderejével igyekszik megsemmisíteni a választások várható győzteseit. Roppant demokratikus megoldás, valóban. Továbbá fel lehetne tenni azt a kérdést is a „demokrácia terjesztését” legfőbb céljának tekintő szuperhatalomnak, hogy miért támogat irdatlan összegekkel zsarnoki rendszereket? A Közel-Kelet arab államai közül a legtöbb amerikai segélyt Egyiptom, Szaúd-Arábia és Jordánia kapja. A három ország közül egyikben sincs demokrácia. A jordániai és a szaúdi uralkodó komoly szerepet játszik a politikai életben, de választásokon természetesen nem méretnek meg. Az ellenzéki pártok erőteljes hatósági nyomás alatt állnak, egyes tagjaikat letartóztatják, működési lehetőségeiket korlátozzák, nézeteik terjesztése pedig komoly akadályokba ütközik. A legtöbb amerikai gazdasági és katonai segélyt persze a zsidó állam kapja, ahol vannak ugyan választások, és több párt is működik, de vajon demokratikus államnak tekinthető- e Izrael, ahol a kisebbségbe szorult palesztin lakosság hátrányos megkülönböztetést kénytelen elszenvedni? És a megszállt területeken Tel-Aviv részéről elkövetett súlyos emberi jogsértések összeegyeztethetők-e a demokrácia nemes eszméivel? És egyáltalán egy másik nép elnyomása és üldözése, földjének birtoklása mennyiben számít demokratikus cselekedetnek? Hiábavaló, sőt alighanem politikailag „inkorrektnek” számító kérdések ezek. Tán még föltenni sem tanácsos őket ebben a szabadságára és demokráciájára oly büszke nyugati világban.

 Zábori László