vissza a főoldalra

 2008.08.01. 

Harmóniában a természettel

Beszélgetés Ivancsics Ilona színművésznővel.

– Hol „fertőződött” meg a színház, vagy az irodalom szeretetével?

 – Kaposvárott születtem, de Nagybajomban éltem gimnazista korom végéig. Ezen a településen – ami akkor még falu volt – szerettem meg a színház világát. Abban az időben a helyi kultúrházban elég élénk élet folyt: versmondó versenyt, néptánc-tanfolyamokat rendeztek. A kaposvári színház színészei pedig kijártak ún. irodalmi színpadot tartani. Kislány koromban nem gondoltam arra, hogy művész leszek, bár legutóbb, mikor Nagybajomban jártam, azt mondták ismerőseim: te bizony mindig színésznő akartál lenni. Középiskolába a Munkácsy Mihály Gimnáziumba jártam, s nyelvtagozatos voltam. Ez onnan ered, hogy édesanyám Kárpátaljáról származik, s jól beszélt oroszul, csehül, ukránul. Így az orosz tagozatot választottam. Kedvenc tantárgyam az irodalom és a nyelvek, na meg a történelem volt. Amitől most is görcsbe rándul a gyomrom, az a matematika, fizika és a kémia.

 – Kedveli a klasszikus orosz drámákat?

 – Már középiskolás korom óta szeretem az orosz irodalmat. Jó lenne, ha tudnék oroszul, de sajnos – bár jelesre érettségiztem belőle – 18 éves korom után nem használtam a nyelvet.

 – Kislányként szeretett szerepelni?

 – Igen, sőt elég bátor voltam, amikor ki kellett állni a nyilvánosság elé. Néhány éve verset is mondok műsoraimban. Rettenetesen féltem, pedig nem vagyok egy izgulós típus. Egy színházi bemutatót próbafolyamat előz meg, s a szöveghez hozzá tudom kapcsolni a mozgást. A versmondásnál ilyen nincs. Gyerekként nem izgultam, mikor szavalnom kellett, most már nem merem azt felvállalni, hogy ne legyen előttem a szöveg. Biztonságérzetet ad.

 – Olvastam: egy időben táncdalénekesnő szeretett volna lenni.

 – Így van, nagyon szeretek/szerettem énekelni. A ’70-es évek a táncdalfesztiválok ideje. Falusi lányként a rádióban hallottam, s meg is tanultam a táncdalfesztivál dalait. Volt az udvarunkban egy magas lépcsőfok, oda felálltam, az ujjam volt a mikrofon, s olyan hangosan énekeltem, hogy a szomszédok is hallották. Milyen érdekes az élet…A Száll a hinta c. mostani – Józsa Imrével közös – produkcióban 65 dal csendül fel, többek közt azok is, amiket kislánykoromban énekeltem. A Száll a hinta a 20. század korrajza; a békeévektől az első és második világháborún keresztül egészen a hetvenes évekig tart. Híres magyar slágerek idézik az akkori idők hangulatát, vidámságát vagy éppen szomorúságát.

 – Táncdalénekesnő szeretett volna lenni, de mégis a Színművészeti prózai osztályába jelentkezett.

 – Persze, mert nem volt képzett hangom, s csupán gyerekkori fellángolás volt a táncdalénekesi pálya. Gimnáziumban már a próza vonzott; színjátszó körökbe jártam. Az egyik osztálytársammal elhatároztuk, hogy felvételizünk a Színház-és Filmművészeti Főiskolára. Akkor még csak két felsőoktatási intézményt lehetett megjelölni a felvételi lapon. Másodiknak a tanítóképző főiskolát jelöltem meg. Legnagyobb csodálkozásomra felvettek a Színművészetire.

– Segített valaki a felkészülésben?

 – Osztálytársammal egymást segítettük. Úgy mentem felvételizni, nem is számítottam arra, hogy elsőre felvesznek. Nem volt bennem vizsgadrukk, felszabadulva, örömmel mentem a felvételire. Talán ezért is sikerült. Nagyon örültem annak, hogy a főiskolán csak azzal foglalkozhatok, amit szeretek.

 – Nehéz volt egy falusi kislánynak boldogulni a fővárosban?

 – Nagyon. Kezdetben azt sem tudtam: hogyan lehet eljutni a Rákóczi útról a Nagykörútra. A budapesti zajt, lármát is nehéz volt megszokni.

 – Már főiskolásként játszott a Vígszínház darabjaiban…

 – Így van, pl. a Popfesztiválban, s aztán Valló Péter által rendezett darabokban. Főiskolás koromban vidéken is többször felléptem. Két vizsgaelőadásom volt : a Figaro házassága és a Május. Az utóbbinak köszönhetem, hogy eljutottam a József Attila Színházba. Tanáraim előtte azt tanácsolták: menjek le vidékre, mert még fiatal vagyok, és sokat kell tanulnom. Felvetették: menjek le Kaposvárra, mert ott működik a legjobb vidéki színház. Ez nem volt ínyemre. Menjek le Kaposvárra, mikor épp onnan jöttem fel?

 – 1984-től 10 évig a József Attila Színház tagja. Itt eljátszotta a Kis herceget és Nemecsek Ernőt is. Egy csinos, fiatal színésznő jól érezte magát a nadrágszerepekben?

 – Jól. Pályám elején főleg naiva szerepeket játszottam. Ezeket eleinte nagyon szerettem. A Kis herceget legalább 150-szer játszottam. Ennek az volt a hozadéka: megtanultam, hogyan kell gyerekközönségnek játszani. Elképzelhető, hogy bennem van a hiba, ha a gyerekek kiabálnak az előadás közben. Több, gyermekeknek szóló műsorom is van. Rájöttem arra, nem az a megoldás, hogy a zajongás közben felemelem a hangomat, hanem éppen az ellenkezője.

 – Miért váltott 1994-ben?

 – Klasszikusokat szerettem volna már játszani, de be voltam skatulyázva a naiva szerepkörbe. Akkoriban már ment a Szomszédok, így megvolt az anyagi hátterem ahhoz, hogy könnyen mondhattam ezt: elég volt ebből a teátrumból. Olyan típusú ember vagyok, aki „sokszor lenyeli a békát”, majd hirtelen, amikor összegyűlnek bennem a negatív benyomások, azt mondom: elég. Úgy hagytam ott a József Attila Színházat, hogy még nem volt felkérésem.

 – Jól látom, hogy a nagy klasszikusok – Schiller, Shakespeare – Sopronban érték el művésznőt?

 – Így van, s a naiva szerepeim idővel kikoptak. Nagyon szerettem Sopronban dolgozni, és a klasszikus szerepeken keresztül sok minden újat tanulhattam.

 – Mit gondol: egy vidéki színházban nagyobb lehetősége van egy színésznek, hogy bemutassa különböző „arcait”?

 – Természetesen. Sopronban egy darabból 20 előadást játszottunk, majd jött a következő produkció. Ez a 150 Kis herceghez viszonyítva óriási változás.

 – Bizonyára már lerágott csont: az igazi ismertséget a tv, tehát a Szomszédok hozta. Hogyan válogatták ki a teleregény szereplőit?

 – Azt nem tudom, hogy a többi szereplő milyen módon került be a sorozatba. Horváth Ádámmal, a sorozat rendezőjével korábban nem dolgoztam, viszont Zsurzs Éva egyik filmjében a Szomszédok leendő stábjával már igen, s onnan ismertek engem. Kerestek egy tanárnő-típust, s megfeleltem számukra.

 – Nem volt megterhelő a forgatás?

 – Nem; kéthetente két-három napot vett csak igénybe. Így dolgozhattam a színházban, amit nagyon szerettem, s a Szomszédok pedig hihetetlenül nagy népszerűséget hozott az anyagi biztonság mellett.

 – Előfordult, hogy teljesen azonosították az ön által megformált alakkal?

 – Néha még mostanában is Jutkának hívnak, ami nem zavar, mert senki sem gondolja, hogy valóban megtörtént volna velem az, ami az általam megformált alakkal. Egy biztos: mi, a szereplők nem voltunk botrányhősök, és a sorozat ideje alatt nem találkoztam a közönség tolakodásával, annál inkább a szeretetével.

 – Ha összehasonlítjuk a Szomszédokat a mostani, a magyar kereskedelmi adókon futó hazai szappanoperákkal, milyen lényeges különbséget emelne ki?

 – Mivel nincs otthon televíziókészülékem, nem tudok erre a kérdésre válaszolni. Nem is biztos, hogy az én feladatom ez az összehasonlítás. Nem véletlenül nem nézünk tv-t. Olyan sok fölösleges dolog jut be tévézés közben az ember otthonába. El lehet tölteni az időt tartalmasan televíziózás nélkül is.

 – Jól tudom, hogy elkerülte a szinkron világát?

 – Amíg le nem kerültem Sopronba, addig szinkronizáltam. 1990-ben született meg a kisfiam, s ez is hozzájárult ahhoz, hogy kevesebb munkát vállaljak.

 – 2003 óta szabadúszóként dolgozik. Miért döntött így?

 – Először abszolút nem volt könnyű megszokni ezt a létformát. A Mikó-korszak után egy rövid ideig Valló Péter lett a soproni színház igazgatója. Tőle annak idején nagyon sokat tanultam, s ezért örültem is, hogy ő lesz a direktor. Egy fél év múlva őt is leváltották. Akkor azt gondoltam: ebbe a politikai adokkapokba már nem szeretnék részt venni.

 – Arra nem is gondolt, hogy egy másik színházhoz szerződik?

 – Próbálkoztam, de nem sikerült elhelyezkednem. Egy igazi művésznek kínszenvedés munka nélkül élni. Több álmatlan éjszaka és egy kis depressziós időszak után arra gondoltam: nem várok arra, hogy valaki nekem szerepet kínáljon, hanem elindulok a saját utamon. Biztos, hogy jól döntöttem. Először megszerveztem egy gyerekelőadást, majd a Karinthy Színházhoz is hívtak egy-egy szerepre.

 – Önmagát menedzseli?

 – Beszéljünk múlt időben. 2007 őszén párommal együtt létrehoztuk a Száguldó Orfeumot. Párom, aki marketinggel foglalkozik, tudja menedzselni ezt az intézményt úgy, hogy a szabadúszói létforma minden örömét élvezhetem. Eszembe sem jut alkalmazottként dolgozni, hiszen azt csinálhatom, amit szeretek, a magam ura vagyok, s a Száguldó Orfeum virtuális társulatának művészeti vezetésével foglalkozom. Ez a vállalkozás annyira jól sikerült, hogy idén nyárra 30 előadást adtunk el. Művészeti oldalról vannak olyan produkciók, melyeket én hoztam létre, s vannak olyanok is, melyeket színész barátaim. Összesen tizennyolc műsorunk van, s igen változatos a tematika. Gyerekműsorok, irodalmi műsorok, vígjátékok, zenés előadások vannak a tarsolyunkban.

 – A következőt olvashatjuk honlapján: „Napjainkban a kultúra és a szórakozás fontosságát és minőségét már nem a működtető intézetek, hanem egyre inkább a közönség határozza meg.” Tehát a közönségszínház híve?

 – Igen, de a színvonalas közönségszínházé. Nem hiszem el azt, hogy a vidéki közönség csak a bárgyú vígjátékokat és az operetteket kedveli. A tartalmasabb szórakozást is igényli. Egy igényes vígjáték után már jöhet pl. egy Márai-est is. Így tudjuk fokozatosan, indirekt nevelni a közönséget. A lényeg: műsorunk tartalmas legyen, színvonalas és eladható.

 – Nagyon sok darabban játszott. Van azért még szerepálma?

 – Vágyam, hogy szerepelhessek A vágy villamosában.

 – Igaz, hogy ÖKO-nagykövet és biokertészkedik?

 – Így van. Vidéki lányként nem idegen tőlem a kertészkedés. Régóta Szentendrén élek, és mikor gyermekem megszületett úgy éreztem: nem kéne a vegyszerrel mérgezett, vagy művi ételeket fogyasztani. Ezért elkezdtem kertészkedni, ami ráadásul a munka mellett kikapcsolódást nyújt számomra. Akkor még hazánkban nem lehetett biotermékeket kapni. Később a biokertészkedés annyira szenvedélyemmé vált, hogy mára háromszoros ÖKO-nagykövet vagyok.

 – Ez mit jelent?

 – Egy ÖKO-nagykövet feladata, hogy népszerűsítse hazánkban a biogazdálkodást. Karácsony Imre, a biogazdálkodás mellett több mint húsz éve elkötelezett szakember fejébe vette azt, hogy minden évben öko-portyára indulnak a biogazdálkodás hívei, művelői, népszerűsítői. Egy-egy öko-portyán agrármérnökök, pályázatírók, újságírók, színészek, környezetvédők vesznek részt, hogy megismerkedjenek az ország egy-egy térségében folyó biogazdálkodással. Hangsúlyozzuk az egészségtudatos életvitel fontosságát, egyúttal felhívjuk a figyelmet az ökogazdálkodásban rejlő, még feltáratlan lehetőségek kihasználására. Missziót teljesítünk.

– Többen felvetik: a biotermékek elég drágák. Mit válaszolna nekik?

 – Számomra az jelenti a luxust, hogy biotermékeket vásárolok. Jó lenne, ha hazánkban kialakulna egy tudatos, igényes fogyasztói réteg. Ha vegyszerrel mérgezett ételt eszünk az bizonyára olcsóbb, mint egy biotermék. De ez idővel visszaüt. Jobb most egy kicsit többet áldozni az egészségünkre, mint később kórházi kezelésekre és gyógyszerekre költeni. Sajnos nem tudnak annyit termelni a „biókból”, hogy olcsóbban lehessen hozzájutni. Reklámokra pedig nincs pénz. A magyar államnak is jobban kéne támogatnia a biogazdálkodást.

 – Honlapján olvastam a következő idézetet – ez művésznő vezérgondolata – Louise L. Hay írónőtől: „Az élet egyszerű, amit adsz, azt kapod vissza”. Az idézet folytatása: „Ha békét, harmóniát és egyensúlyt teremtünk elménkben, meg is fogjuk azokat találni életünkben.” Volt is rá példa az életében?

 – Csak erre van példa. Nem mindig volt az életem szép és jó. Az is felvetődött, hogy otthagyom a pályát. Az vezetett ki a nehézségekből, hogy az idézett szöveg szerint kezdtem el gondolkodni. Talán egy dolgon kell változtatnom. Eddig eléggé engedékeny voltam, de rájöttem, hogy ezt sokan csak kihasználják, s a mai világban nagyon határozottan kell kiállni az igazunk, s érdekeink mellett.

 Medveczky Attila