|
 2008.08.01.
Eduardo De Filippo: Nápolyi kísértetek
(Radnóti
Színház)
A
hosszú életű, kistermetű, szikár Eduardo De Filippo ízig-vérig
„napoletano” volt, ami sokkal több a szimpla lokálpatriotizmustól.
A Vezúv lábánál fekvő nagyvárosban született 1900-ban és Rómában,
1984-ben halt meg. A dél-olasz metropoliszhoz kötötte őt
minden, ami az ember életét meghatározza: nápolyi dialektusban
írt és beszélt, testvéreinek, családtagjainak és magának
itt létesítette 1931-ben a Teatro di Eduardo színházat, amiben
félszáz komédiáját adták elő, és ahol nem csupán fellépett,
hanem rendezett is. A háború utáni olasz neorealista filmekben
is szerepelt, egy-kettőnek forgatókönyvét is írta, amik közül
legismertebb az 1964-ben bemutatott Házasság olasz módra. A
most Nápolyi kísérteteknek fordított, eredeti nyelven Questi
fantasmi című vígjátékát 1945-ben vetette papírra, aminek a
következő évben, saját színházában tartották a premierjét.
Két filmet is forgattak belőle, az elsőt 1954-ben, a másodikat
1968-ban. Ez utóbbi lett világhírű, ugyanis két olyan
nagyformátumú színész játszik benne, mint Sophia Loren és
Vittorio Gassman. Hazánkba a darab viszonylag hamar érkezett el,
Mészöly Dezső fordításában Vannak még kísértetek! címmel
már 1956-ban, a mai Örkény Színházban, lánykori nevén a Madách
Kamarában tűzték műsorra, és azóta számtalan változatát láthatta
a közönség. A Radnóti Színház Török Tamara új fordításában
Nápolyi kísértetek címmel tavaly december 22-én mutatta be
Stefano De Luca rendezésében. Az olasz rendezőnek nem ez az első
munkája a Radnótiban, 2005-ben Pirandello IV. Henrikjét is ő
állította színpadra.
 A
Nápolyi kísértetek cselekménye írásának idejében, közvetlenül
a világháború után játszódik. A helyszín is döntő, az a
18 szobás, ódon „palazzo”, ahová nem mer beköltözni
senki, mert egy befalazott szerelmespár kísértete riogatja a
betévedőket. A közel ötvenes Pasquale Lojacono, az anyagi
gondokkal küszködő, ügyeskedő kisember jóformán ingyen hozzájut,
és úgy gondolja, fütyül a kísértetekre, majd elmenekülnek,
ha ő megtölti élettel a házat, ugyanis panziót akar nyitni.
Hisz is a kísértetekben, meg nem is. Fiatal, kikapós felesége,
Maria kedvetlenül költözik vele, nem tudja, hogy a megváltozott
körülmények között miképpen tud majd találkozni széptevőjével,
Alfredóval. Az épülethez tartozik még Rafaelle, a mindent
elemelő portás és annak féleszű nővére, Carmela. Pár nap
elteltével azonban furcsa dolgok esnek meg: szőrén-szálán eltűnik
a csirke, lába kel a nyakkendőnek, itt-ott imbolygó árnyak
jelennek meg. De Pasquale rendületlenül bízik vállalkozása
sikerében, sőt kezdi megszeretni a kísérteteket, mert azok
igen bőkezűek vele, fürdőköpenyének zsebében mindig elegendő
összeget hagynak. Persze a nézők jól tudják, hogy Maria nős
házibarátja az, aki minden légyott után pénzt dug bizonyos
helyekre, és a többi kísértetre is van reális magyarázat,
Alfredo megcsalt feleségének, Armidának bátyja, Gastone járkál
le és fel, mert Marián és Alfredón számon akarja kérni nővére
boldogtalanságát.
Mi
ennek a darabnak a titka? Hatvan év elteltével miért mutatják
be a világ számos színpadán? Azért, mert Pasqualéban
magunkra ismerhetünk, ő annak a mindenkori kispolgárnak a
mintaképe, aki a maga teremtette álomvilágban jobban szeret élni,
holott az eszével tudja, mi folyik körülötte, de sokkal könnyebb
tudomást sem venni anyagi nehézségekről, homlokán éktelenkedő
szarvakról, mint beismerni és megoldani őket. Egyszerűbb
homokba dugni a fejét, és azt hinni, önzetlen kísértetek ajándékozzák
meg líraezrekkel, mint szembesülni azzal, hogy felesége szeretője
így, ilyen megalázó módon fizeti ki őt. Pasquale olyan,
amilyenek mi is vagyunk, félünk a kegyetlen tényektől, inkább
mindenféle, hajánál fogva előrángatott magyarázatot találunk
ki és fogadunk el, csakhogy ne kelljen a rideg valósággal
farkasszemet néznünk.  Pasqualét
Szervét Tibor a tőle megszokott profizmussal viszi fel a színre,
olyan csetlő-botló férfit állít a nézők elé, aki filléres
napi gondokkal küzd, és csak üggyel-bajjal, félrenézve tud úrrá
lenni rajtuk. Karalyos Gábor jelenlétének a bőbeszédű, sótlan
sógor, Gastone szerepében súlya van a színpadon. A csapodár
Mariát Szávai Viktória olyan hűtlen asszonynak mintázza meg,
aki nem rosszaságból csalja meg a férjét, hanem azért, mert házassága
keretei szűkek neki. Schneider Zoltán kissé idegenül mozog a
családos csábító, Alfredo figurájában. Szombathy Gyula a
bumfordi, ragadós kezű portást, Raffaellét, Kováts Adél a
hisztis feleséget, Armidát, Martin Márta a bolond Carmelát játssza.
A Nápolyi kísértetek három felvonása széthúzza az előadást,
kettőben sűrítettebb és pergőbb lenne, mert így nincs meg az
a kellő egyensúly, ami a felhőtlen kacagást nyújtó vígjátéki
elemek és a keserédes, de elmélázásra, önmagunkba nézésre
biztató részek között meg kéne lennie.
Dr. Petővári Ágnes
|
