|
 2008.08.01.
Véletlen, netán szándékosság?!
Mezőgazdaságáról
híres országunk, amely sosem szorult élelmiszer-importra, oda
jutott, hogy a kiváló hazai gyümölcsöt ki kell önteni gazdáinknak,
és hazai élelmiszert szinte csak a ritka piacokon lehet venni.
Vendéglátósaink minőségi árubeszerzése egyre nehezebb
helyzetbe kerül. Ilyen gazdagok lettünk? Hogy jutottunk idáig?
– Az olaszok gasztronómiai egyetemet nyitottak, már évekkel
ezelőtt, a franciák nemzeti marketingjének része a gasztronómia,
Ciprus konferenciát tartott „Helyi ételek és a turizmus” címen.
Eckart Witzigmann már életében legendává vált, hiszen ő változtatta
meg Németország és Ausztria gasztronómiai történelmét, azt
nyilatkozta: „a hagyomány magától értetődően él együtt a
természetes nyitottsággal.” 1980-ban francia nyelvterületen kívül
elsőként kapta meg a Michelin három csillagát. Burgenland büszkélkedhet
a legtöbb „szakácssapkával” kitüntetett vendéglátóhellyel
Ausztriában: a Gault Millau 2007. évi vizsgálata alapján a szűk
elitbe 15 burgenlandi étterem került bele. A házi kosztot kínáló
panziókban és a látványéttermekben egyaránt a régióban
termelt friss alapanyagok és a helyi tradíciókhoz való visszatérés
van fókuszban. Éppen most „új gasztronómiai prospektust
adott ki a Svájci Turisztikai Hivatal. Na és mit tapasztalunk
itthon! Törődik valaki azzal, hogy legalább belső exportunkban
működjenek a hazai gazdaság termékei? Ideje felvetni a hozzáértés
és a felelősség kérdését! Mire alapozom ezt a kijelentésemet.
– 1997-ben megkerestek Prágából, mint a Vendéglátó
Ipartestület akkori elnökét, hogy az egyik luxusszálloda
magyar éttermet szeretne nyitni és segítségünket kéri
szakmai és áruellátás tekintetében. Három napot kinn töltöttem
meghívásukra az akkori turisztikai hivatalunk (talán ez volt a
neve) kiküldöttjeként és szégyenszemre ezalatt – utána sem
– követségünk kereskedelmi attaséja nem jelent meg, hiába vártuk.
A cseh szállodások folyamatos zöldség-, libamáj- és borellátást
kértek tőlünk. Ma francia borral van tele egy szomszédos ország
stb. A Magyar Vendéglátók Ipartestülete tanulmányt és
levelet küldött az OIB (Országos Idegenforgalmi Bizottság),
IKIM turizmus főosztály, GM miniszter részére: – 1996-ban:
„A magyar gasztronómia és borkultúra turisztikai termékké
fejlesztése ” ügyében. – 1997-ben: a Nemzeti gasztronómiai
stratégia elkészítése ügyében! Illetve „Teendő a vendéglátásban”
címen, melynek arculat bekezdésében olvashatjuk: „Külképviselőinknek
egységes és kötelező anyaggal kell rendelkezni arról, hogy
mit kell képviselniük. Ezen belül szakmai anyag a magyar
gasztronómiáról és a borról is! (Évek óta kérjük!) ”
– 2001-ben: Magyar tulajdonú (gazdák tulajdonában lévő) bevásárlóközpontok
létrehozása a magyar mezőgazdaság termékeinek forgalmazására,
elősegítve a hazai gasztronómia, mint belső export fejlődését.
Tovább nem folytatom. A MATUR (Turisztikai egyesület) budapesti
tagozatának egyik tavaszi klubnapján idegenvezetőink elmondták:
az idelátogató turisták rendszeresen megjegyzik, hogy magyar éttermet
szinte nem is találnak, pedig ők azt szeretnék enni, amit a
magyarok. Eszembe jut Gundel Imre kijelentése. Talán ha ő
mondja, elfogadják kétkedőink. „Egyre többen vagyunk itthon
és külföldön, akik joggal soroljuk hazánkat azon kevesek közé,
ahol a vendéglátás nem csupán feltétele az idegenforgalomnak,
hanem idegenforgalmi vonzerő.” Mára köztudomású, hogy a
vendéglátás hozza a turizmus legnagyobb (közel 600 milliárd)
bevételét. Ennek ellenére a vendéglősök zsebét érintő
torkoscsütörtökön kívül az elmúlt 17 évben ezen a területen
semmilyen érdemi intézkedés nem történt. Ma sincs szakértő
döntéshozója ennek az ágazatnak irányításunkban. Nem is
beszélve mindenféle stratégiai elképzelés hiányáról.
Mindez a kiöntésre kerülő gyümölcstermés kapcsán jutott
eszembe. Az olvasóra bízom eldönteni, jogos-e a fenti kijelentésem.
Milyen szakértelem irányítja csaknem két évtizede országunkat?
Mezőgazdaságunk folyamatos ellehetetlenülését nem vették észre
18 évig. Javaslatomra, hogy a gazdáknak áruház kell, azt válaszolták,
hogy ez a piacgazdaság feladata. Ezek szerint azt gondolták döntéshozóink
– nem ismerve egyáltalán a hitel- és reálgazdaság helyzetét
stb –, hogy a szocializmus 45 éve után a mezőgazdaságból élők
kivágják a zsebükből az áruháznyitásra való pénzt. Nem állami
feladat ilyen esetben ez? Ismerve az állandó kisvállalkozások
támogatásáról szóló legendákat. Hoznak egyáltalán a
magyar vállalkozók, emberek kedvezőbb helyzetbe hozásáért
valamilyen intézkedést, törvényt képviselőink, vagy csak
kiszolgálnak? Hogy van az, hogy minden körülöttünk lévő
ország védi iparát, mezőgazdaságát, kereskedelmét, kivéve
minket. Nálunk a rendszerváltás óta leghosszabb időt kormányon
töltő pártunk egyik parlamenti képviselője áll a gazdák élére,
ráadásul az utcára vitte a politikát. Mintha eddig azt
hallottam volna, hogy a pártoknak a Parlamentben kell politizálni.
Észre kell vennünk ugyanakkor, hol vannak ilyenkor az ellenzéki
érdekképviseletek és parlamenti képviselőik? Vagy ők továbbra
is csak a Parlamenten belül politizálnak? Mindenkinek tudni
kell, aki felsőbb iskolába járt, hogy a múlt rendszerben kötelező
volt politikai gazdaságtanból szigorlatozni. Elővettem könyvemet,
mert emlékeztem, mit is tanultunk az ilyen típusú gazdaságról:
– Melyek az imperializmus fő jellemzői? „Imperializmus
(monopolkapitalizmus): a tőkés gazdaság fejlődésének második
szakasza imperium = birodalom, szabadversenyes kapitalizmus,
munkanélküliség, az állam nem avatkozik be a gazdaságba, csak
a kereteket biztosítja, létrejönnek a monopóliumok a gazdaság
egy ágazatának ellenőrzésére, a szabad verseny kiküszöbölésére,
egész termelési lánc irányítása, ipari- és banktőke összefonódása
– fináncoligarchia, létrejönnek a multinacionális vállalatok,
a monopóliumok kilépnek az országhatárokon, tőkekivitel, kölcsönök,
monopol ár és extraprofit elérésére, a világ gazdasági
felosztása”. Tovább nem is idézem. Most akkor ez igaz, vagy
sem? Eszembe jut, hogy a Vörös Csepelen, a munkásság – ahogy
akkoriban még hívták, az élcsapat – a vasmű főbejáratánál
a Lenin-szobor kezébe zsíros kenyeret adott, és kiakasztott egy
táblát, amire ez volt írva: „Ez sem tarthat örökké. Százötven
év alatt sem váltunk törökké”. Most Országgyűlésünkbe
kell beküldeni képviselőinknek egy-egy szelet zsíros kenyeret,
mert munkásságuk eredményeképpen még rosszabb helyzetben
vagyunk, mint akkor, de a vers az maradhat.
Károvits Tamás
|
