vissza a főoldalra

 2008.08.08. 

Találkozás Fülöp királlyal

Beszélgetés Rácz István operaénekessel.

– Hol kezdődött zenei pályafutása?

– Nagyapám hegedűművész és zeneszerző volt, így tőle örököltem a zene szeretetét. Zenei óvodába jártam, de pályafutásom ténylegesen a debreceni Monteverdi-kórusban kezdődött, melynek vezetője gimnáziumi énektanárom, s első zenei mesterem, Potyók Balázs volt. Potyók tanár úr személye a középiskolai évek alatt nemcsak zenei, hanem világnézeti téren is erősen hatott rám. Ez kiegészítette a szülői házból hozottakat. Felmenőim mindig is a nemzeti oldalhoz tartozónak vallották magukat.

 – Látogatta a Csokonai Színház operaelőadásait?

 – Gyermekkoromban bérletem volt a debreceni színház produkcióira. Sokat jártunk szüleimmel is operaelőadásokra. Ez volt az egyik fő kulturális esemény életünkben.

 – Elképzelte magát a színpadon, amint egy adott szerepet alakít?

 – Nem emlékszem ilyen esetre. Tetszett a színház színessége, s az is, hogy a mozitól eltérően szinte érinthető az, amit látunk. Már fiatalon vonzott a színház titokzatos világa, ám kezdetben nem énekes, vagy színész, hanem orvos szerettem volna lenni.

 – Ki tanácsolta önnek, hogy felvételizzen a fővárosi konzervatóriumba?

 – Mesterem azt mondta: „olyan hangod van, fiam, amit képezni kell”. A zenei szakközépiskola csak átmenet volt a civil élet és a Zeneművészeti Főiskola között, ahol 1985-től vette kezdetét nálam az igazán komoly énekzene tanulás.

 – Igaz, a hírek nem arról szólnak, hogy hazánkban általánosságban jobban él ma egy orvos egy operaénekesnél, de visszatekintve: nem sajnálja ifjúkori váltását?

 – Néha eljátszom a gondolattal: milyen orvos lett volna belőlem. A medicina mind a mai napig nagy szerelmem maradt, ám a zene és a színház teljesíti ki igazán életemet. Az orvosi egyetem már csak emlék számomra.

 – Hány éves korára nyerte el hangja mostani színét és mélységét?

 – Gyerekként még szopránt énekeltem, de már nyolcadikos koromban, amikor mutáltam, dőlt el, hogy belőlem nem tenor lesz, hanem basszus. A gimnáziumi énekóra után magához hívott Potyók tanár úr, s megkért, hogy énekeljek a kórusban. Hangom igazán csak 4-5 éve ért meg. Ez nem különlegesség, mert egy basszistának általában 35-40 éves korában érik be a hangja, s azt követően van még 10-15 éve, mikor igazán jól szól. Tehát elég rövidre van szabva számunkra ez a pálya. Az, hogy basszus hangon énekelek, valahol a normálistól – ami a bariton – elütő. Legtöbbször a mély hang kifelé nyugalmat, megfontoltságot, békét sugároz. Ezt legjobban a kisgyerekeknél tapasztalom, akik egy pillanat alatt megkedvelnek, ha beszélgetek velük.

 – 1985-ben felvették a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolára, s már abban az évben Székely Mihály-emlékplakettel jutalmazták. Ez azt jelenti, hogy már első éves korában debütált az Operaházban?

 – Nem. Jászberényben, Székely Mihály szülővárosában tartottak egy versenyt nem hivatásos énekesek számára. Így nemcsak diákok vehettek részt ezen a versenyen, hanem bárki, akinek kedve volt megmérettetni magát. Dalokkal, áriákkal indultam. Akkoriban még nem pénzzel, hanem plakettel jutalmazták, aki jól szerepelt.

 – Említette Potyók Balázs tanár urat. Rajta kívül kiket tart még mesterének?

 – Konzervatóriumi és zeneakadémiai énektanáraimat: Fábry Editet és Bende Zsoltot. A konziban Fábry tanárnőnél kezdtem tanulni, s ő vitt át a Zeneakadémiára. Tanárnőm súlyos betegsége miatt Bende Zsolt vette át zenei irányításomat. Sajnos már egyikük sem él… Kezdő operaházi tagként szükségesnek éreztem, hogy legyen egy külső kontroll, legyenek „zenei edzőim”, így Déry Gabriellához és Komlóssy Erzsébethez – mindketten a dalszínház legendás énekesnői voltak – jártam énekelni. Később elérkezett az az idő, mikor éreztem: már megállok a saját lábamon, tudom magamat kontrollálni, sőt magántanítványokat is fogadok. Mielőtt elvállalom valakinek a tanítását, mindig figyelmeztetem az illetőt: jól gondolja meg, mire vállalkozik. Szakmánk igencsak göröngyökkel teli, s korántsem annyira csillogó, ahogy azt a publikum gondolja.

 – Míg egy jó hangú 60 éves tenoristának főleg fiatal hősöket kell alakítania, addig egy ifjú basszistának sok esetben idős embereket. Ezt könnyű volt megszoknia?

 – Tény: nem egyszerű 25 évesen egy öregembert eljátszani. Ebben az esetben sok segítséget kap az énekes adott esetben a rendezőtől és a kollégáktól. Szerencsére léteznek még segítőkész kollégák az Operaház falain belül. Operaénekesként sokszor figyelem az emberek mozgását, egy-egy szituációra történő reagálását. Ezeket mélyen elraktározom magamba, s adott esetben a színpadon előrukkolok velük.

 – 1991-ben szerezte diplomáját. Már akkor lehetett tudni, hogy Magyarországon nem veti fel az operaénekesek többségét a pénz. Külföldön egy kis német város operatársulatánál jobban lehet keresni. Egy évadot Kölnben is énekelt. Miért választotta mégis az Operaházat?

 – A honvágy miatt. Egyik idősebb kollégám – sajnos már ő sem él –, Kishegyi Árpád mondta: „már az Andrássy út túlsó oldalán honvágyam van”. Hasonlóan érzek. Mindig is szerettem az utazásokat, megismerkedni más operatársulatokkal, zenei együttesekkel, de nem bírok huzamosabb ideig külföldön egy helyen lenni. Kölnben is főleg a szerződés miatt maradtam kint, pedig két hét után már elhatalmasodott rajtam a honvágy. Az Operaház társulatával többször voltam egy-egy hónapot külföldön, de az annyiban más: magyarokkal vagyok körülbástyázva.

 – Manapság dívik a finoman szólva modernizált rendezés, s a darabok megerőszakolása. Szívesen vesz részt ilyen produkciókban?

 – Sok ilyen darabban vettem részt, s nem mindig szívesen. Irtózom attól, ha valaki rémálmait akarja rávetíteni egy adott műre. Színházi tapasztalatom: az Operaház közönségének nagy része a klasszikus, a hagyományos rendezést szereti. Igényli a szép díszletet, jelmezt, a pompás előadást. Ennek bizonyítéka, hogy a Don Carlosra már hónapokkal az előadás előtt minden jegy elkelt. Nem mellékes: egy énekes a számára idegen, csúnya színpadi környezetben nem érzi jól magát, s ez kihat a produkciójára is. A modern rendezést csak akkor tudom megérteni – s nem biztos, hogy el is fogadni –, ha mögötte világos koncepció áll. Magyarázza meg nekem a rendező, hogy amit az adott mester leírt a partitúrába, az az ő gondolatait miért vitte egy bizonyos irányba. Aki erre nem hajlandó, az számomra nem meggyőző. Nem szoktam ilyenkor minden esetben nemet mondani, főleg a kollégák miatt. Ám a véleményemet akkor is elmondom. Ebből sokszor származott kellemetlenségem. Legutóbb azért kerültem ki a Nürnbergi mesterdalnokokból, mert szóvá mertem tenni, hogy három héttel a bemutató előtt még az egyik főszereplő nélkül próbálunk, sőt a darab karmestere sem érkezett meg.

 – Hogyan viszonyul a kritikákhoz?

 – Szinte az összeset elolvasom, de nem az érdekel, hogy mit írnak rólam, inkább: hogy tetszett a kritikusnak a darab. Ezt vetem össze a saját véleményemmel. Ha egy értő és jóindulatú ember sorairól van szó, akkor tán megfontolom azt, amit rólam a papírra vetett. Azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy minden kritikusnak vannak kedvencei, akikről soha nem írnak rosszat.

 – Vidéken többször szerepelt. Szülővárosában is énekelt?

 – Az elmúlt 20 év alatt kb. 10 alkalommal léptem fel a Csokonai Színházban. Nem tudom az okát, de nem hívnak le sűrűn Debrecenbe. Ez egy kicsit rosszul esik, mert szeretem azt a várost. Amikor Debrecenben vagyok, úgy érzem: hazajöttem. Tervbe vettem, hogy nyugdíjaséveimet a cívis városban fogom leélni. Amíg voltak működő társulatok – helyesebben zenei műhelyek – a fővároson kívül, addig az összes operát is játszó vidéki színházban felléptem. Sajnálom, hogy ezek a műhelyek megszűntek, vagy a tetszhalál állapotában vannak. Bízom benne, hogy a kulturális életben olyan változás lesz, ami újjáéleszti ezeket az intézményeket, hiszen nemcsak a fővárosban, az Operaházban, hanem vidéken is szükség van jól működő zenei műhelyekre. Debrecenben bízom, már csak azért is, mert „fideszes városról” van szó. Így a színház és a többi kulturális intézmény működésére jobban odafigyelnek majd a fenntartók.

 – Ha már itt tartunk: nagy vihart kavart a Fidesz által irányított városokban a színházigazgatók kinevezése. Balázs Péter, Cseke Péter és Nagy Viktor személye került a balliberális újságírók céltáblájára. Mondják: revánsot vettek a polgáriak a szabad demokratákon és a szocialistákon.

 – Ez is igaz, mert az elkerülhetetlen, hogy a politika csápjai ne nyúljanak be a színház világába. Abban bízom, hogy nem ez a fő szándék. Akiket megemlített, egytől egyig a színház világához értő zseniális emberek. Nagy Viktorról, aki az Operaház főrendezője is volt, tudom: kiválóan felkészült, a rendezéshez és a zenéhez jól értő szakember. Igaz, vannak olyan színházvezetők is, akiknek hozzáértésük erősen megkérdőjelezhető. Komoly tévedések vannak. Erre oda kéne figyelni mind az egyes városok, mind az ország kulturális vezetőinek.

 – A Magyar Állami Operaházban betölt egy civil pozíciót: a Közalkalmazotti Tanács elnöke. Igaz, hogy mára erősen csökkent az operaházi közalkalmazottak száma, s inkább darabra szerződtetik a művészeket?

 – Sajnos igaz. Négy-öt éve indult el a leépítés a dalszínház falain belül. Tény: voltak olyan esetek, amikor indokoltnak tartottam az elbocsátásokat, de legtöbb esetben viszont erősen túlzónak. Ezzel elsősorban nem a színház vezetését kritizálom, hanem a kulturális vezetést. Olyan különleges művészi helyzetben van az Operaház, hogy a fenntartónak be kell látnia: ez nem kísérleti telep. Nem akarom megbántani a prózai színházakat, de egyedül az opera műfaja konvertibilis. Erre is oda kell figyelni! Tudni kell mindenkinek: társulat nélkül nincs színház. Az az intézmény, aminek kapuján ki-be járnak a művészek, de nincsen egy összekötő szakmai, mentális és emberi kapocs, az minden, de nem színház. Lehet zenés kávéháznak, irodalmi színpadnak, pódiumnak nevezni… Petőfi idején dívott a vándorszínészi létforma. Járták az országot, de társulattal!

 – Tavaly ezt nyilatkozta lapunknak kollégája, Berczelly István: „Nemsokára nem lesz a szó valódi értelmében társulata az Operaháznak. A közalkalmazotti státus megszűnik, s darabokra szerződtetik a művészeket. A fiatal énekesek már csak előadásonként kapják a fizetséget. Abból pedig nem lehet megélni. Most menjenek el magyarnótaénekesnek?” Egyetért ezzel a felvetéssel?

 – Teljes mértékben, mert van ilyen tendencia. Ebben nem feltétlenül a színház vezetése a hibás. Annak a minisztérium által előirányzott keretekhez kell viszonyulnia. Egyértelmű: az Operaháznak nem lehet egy felduzzasztott magánénekesi gárdája, ezért lenne szükség a vidéki operatársulatokra. A pályára lépő fiatalok is meg szeretnének élni. Egy komoly missziót kéne a színházaknak és a kultusztárcának magára vállalnia: a képzett színészeknek, énekeseknek megélhetést biztosítani, s ezen keresztül ápolni az opera és a színház műfaját.

 – Az országos sajtó akkor kapta fel az Ön nevét, mikor konfliktusba került a volt főigazgatóval, Hegyi Árpád Jutocsával. Igaz, hogy a volt direktor megfenyegette?

 – Így van, ezért fel is jelentettem őt. A közalkalmazotti tanács elnökeként és szakszervezeti főbizalmiként kerültem összetűzésbe Hegyi Árpád Jutocsával. Történt, hogy egy zeneakadémiai hangverseny után beültem édesanyámmal és barátaimmal egy kis étterembe. Whiskys pohárral a kezében, vérben forgó szemekkel asztalunkhoz lépett az akkori direktor és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal szidalmazni kezdett. Közölte: „ha nem hagysz fel azzal, amit csinálsz, kinyírlak, s elvágom a torkodat.” A per május közepén fejeződött be. Megnyertem, az ítélet: a társulat felé, nyilvánosan meg kell követnie engem. Idekívánkozik, hogy régebben, a Győriványi-Ráth György és Locsmándi Miklós igazgatása alatt történő elbocsátások módszereivel sem értettem egyet, s akkor is hallattam a hangom.

 – Az utóbbi urakat Fidesz közelinek mondják, míg Hegyit liberális kötődésűnek. Tehát a közalkalmazottak védelmében hidegen hagyja a párthovatartozás?

 – A házon belül művészeti és egyéb szakmai kérdéseket tekintve nem foglalkozom azzal, hogy ki melyik párthoz tartozik.

 – Hegyi regnáláshoz képest javult a helyzet a dalszínházban?

 – Szerencsére igen. A jelenlegi főigazgató még miniszteri biztosként is jó szándékkal állt a színházhoz. Nem nagyképűsködik, mellőz minden sallangot, meghallgatja a társulat tagjait, és hozzáértő emberekkel veszi magát körül. Remélem, hogy ez a mostani vezetőség jól fog működni.

 – Mi igaz abból, hogy újra nyit az Erkel, viszont az Operaház bezár, mert fel kell újítani az épületet?

 – Szeptembertől az Erkel Színház színpadát próbákra használjuk, de az kérdés, hogy újra megnyitják-e az operaszerető közönség számára a teátrumot. Hallottam: kb. három év múlva lesznek előadások az Erkelben, de az nem tisztázott, hogy milyen struktúrában. Tény: az Operaház felújítása óta eltelt 24 év, s elhasználódtak a műszaki, színpadi berendezések. Tehát mindkét színház felújításra szorul. Az Operaház felújítása alatt pedig – a társulat létszáma, az opera műfajának sajátosságai miatt – csak az Erkel Színház lenne az ideális játszóhely.

 – Jövőre milyen új szerepek várnak önre az Operaházban?

 – Procidát fogom énekelni öt alkalommal Verdi Szicíliai vecsernyéjében és Don Basiliót Rossini remekében, a Szevillai borbélyban. Az utóbbi nem teljesen új szerep, mert „csupán” felújításról van szó. Emellett a Végzet hatalma Gvardiánjában, és sok „középszerepben” láthat az Operaház közönsége. Nem panaszkodhatok, mert a jövő évadra majdnem 40 előadást kaptam, ami a mai viszonyokat nézve egy igen jelentős szám.

 Medveczky Attila