vissza a főoldalra

 2008.08.08. 

Besúgók figyelték az olimpikonokat

A modern olimpiákat kezdettől befolyásolta a politikum, és ez különösen igaz a második világháború utáni magyar olimpiai szereplésekre. Többek közt ez is kiderül egy új dokumentum gyűjteményből, amelyben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatói olyan iratokat válogattak össze, amik bemutatják: a Nagy Testvér még a legnagyobb sportrendezvény eseményeire is odafigyelt. A modern olimpiákat kezdettől befolyásolta a politikum, és ez különösen igaz a második világháború utáni magyar olimpiai szereplésekre. Ez is kiderül egy új dokumentumgyűjteményből, amelyben az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kutatói olyan iratokat válogattak össze, amelyek bemutatják: a Nagy Testvér még a legnagyobb sportrendezvény eseményeire is odafigyelt.

 Az olimpiai játékok a második világháború után a hidegháborús szembenállás, a két világrendszer vetélkedésének egyik terepévé váltak. Ebből következett, hogy a keleti tömb országai, így Magyarország számára is nagy kihívást jelentett a játékokon való részvétel, annál is inkább, mert azokat szinte mindig a "másik" tábor területén, mondhatni ellenséges terepen rendezték meg. Amíg a nyilvánosság előtt sportolók küzdöttek a minél fényesebb érmekért, a háttérben másfajta küzdelem is zajlott - a titkosszolgálatok részéről. A versenyek ugyanis kiváló feltételeket teremtettek a nyugati sportolókkal, sportvezetőkkel és a magyar emigránsokkal való kapcsolattartásra, arról nem is beszélve, hogy szinte tálcán kínálták a disszidálás lehetőségét.

 Éppen ezért nemcsak a sportszerető közvélemény, de a politikai rendőrség is fokozott figyelemmel kísérte a játékokat. Hivatásos tisztjein és beszervezett ügynökein keresztül, vagy éppen a "baráti" állambiztonsági szervek segítségével információkat szerzett a kapitalista államok és az emigráció szándékairól, ellenőrizte a versenyzők politikai megbízhatóságát, illetve kitartóan figyelte a sportolók és a lakosság véleményének alakulását az egyes olimpiai "ügyekkel" kapcsolatban.

 A kötetet bemutató sporttörténész, Hencsei Pál kijelentette: politikamentes olimpia soha nem létezett. Példaként hozta fel az 1900-as párizsi olimpiát, amelyen az Osztrák-Magyar Monarchia katonatiszt vívói nem indulhattak, ezt csak 1908-ban engedték meg nekik, akkor is csak egyéniben. A politika és a sport kapcsolatát kimutatta az 1912-es stockholmi olimpián is, amikor Magyarország - függetlenedve az Osztrák-Magyar Monarchiától - először szerepelhetett saját zászlója alatt, ellentétben a csehekkel, akik még mindig a monarchia lobogója alatt vonultak fel a megnyitón.

 Szintén politikai okok játszottak közre abban, hogy 1920-ban Magyarország, mint az első világháborúban vesztes állam, nem vehetett részt a játékokon. Ugyancsak a politika nyomására kellett magyarosított névvel szerepelnie az 1936-os berlini olimpián Gerevich Aladárnak, aki így Gerei Aladár néven szerzett kardvívásban Magyarországnak aranyérmet - tette hozzá.

 A kommunizmus alatt a pártállam kezdettől igyekezett "megszűrni" azokat, akik szerepelhettek az olimpiákon. Péter Gábor, az Államvédelmi Hatóság vezetője 1952-ben 20 sportolótól akarta elvenni a versenyzés jogát, amelynek eredményeként többek között a sportlövő Lumnitzer Sándor maradt távol a rendezvénytől. Az egyes olimpiákkal kapcsolatos állambiztonsági munka egyébként mindig is az adott játékokat körülvevő politikai környezettől is függött. Bár az 1952-es, csúcskészültséggel megfigyelt olimpia után az 1956-os játékokra minden bizonnyal nagy erőkkel készült a BM, ennek valós kiterjedése homályba vész, mivel az ezzel kapcsolatos jelentések a mai napig nem kerültek elő.

 Ráadásul amikor a magyar olimpiai csapat a forradalom tetőpontján Melbourne-be utazott, épp nem létezett politikai rendőrség, ezért a kor nagyszabású sportrendezvényei közül a magyarok számára ez lehetett a legszabadabb. Ügynökök persze itt is színesítették a csapatot: jelentéseik közül a leginkább érdekesnek az olimpiai játékok lezárulta utáni helyzetről szóló beszámolóik, a disszidáló sportolókkal foglalkozó részek bizonyulnak. Kiemelt figyelem övezte a magyar-szovjet vízilabda-mérkőzést is, bár az állambiztonságot ez annyira nem érdekelte. Igencsak érdekes az akkori történésekkel kapcsolatban jelzett, ám alig öt évvel később, 1961. március 13-i dátummal ellátott jelentés, amelyből megtudhatjuk, hogy "Szepesi György 1956 novemberében Melbourne-ből jelentkezett a Rádiónál, hogy az olimpiáról tudósításokat kíván adni. Erre Gács elvtárs visszaírt neki egy levelet, melyben közölte, hogy a Magyar Rádió nem vállal Szepesivel semmilyen közösséget, s ne küldjön semmit".

 A kötetből kiderül, hogy az Ausztráliában szerzett tapasztalatok mennyire befolyásolták 1960-ban a katonai elhárító (BM II/1.), illetve a Kémelhárító és Belső reakció elhárító osztályok (BM II/5.) felkészülését a sporteseményekre. A tokiói játékokra már részben letisztult a kép: ott a BM 1962-ben létrehozott III. Főcsoportfőnöksége kezelte az ügyeket, és a kémelhárítás (III/II. Főcsoportfőnökség) vette kézbe a sportolók megfigyelését. Ők jegyezték fel azt is, hogy a Tokióba készülő Balczót a pletyka szerint azért tilthatták el a sportolástól, nehogy legyőzze a szovjeteket az olimpián. A magyarok ekkor propagandatevékenységet is folytattak, illetve azt is feljegyezték, hogy a japán titkosszolgálat érkezésüktől közvetlen ellenőrzés alá vonta a magyarokat.

 Az ügynöki jelentések alapján az 1964-es tokiói olimpiáról van a legátfogóbb képünk, mert ez az egyetlen év, amikor összefoglaló jelentés is fennmaradt a nemzetközi sportrendezvényről. Tudomásuk szerint ekkor a 274 fős olimpiai küldöttségből különböző szinten 42-en voltak érintettek az ügynöki munkában. Ekkor már világosan kimutatható a titkosszolgálat célja: minden sportágban legyen legalább egy ügynök.

 Sportdiplomáciai érdekesség még, hogy a magyar vízilabda-válogatott 1964-es tokiói aranyérmét egyebek mellett annak köszönhette, hogy a jugoszláv-magyar mérkőzésen a játékvezető, akinek a felesége magyar volt, "felhozta"a magyar csapatot 3:0-ról 3:3-ra, ami elegendő volt a végső győzelemhez. Kétes dicsőség, hogy a magyarok az olasz pólóválogatottat 1.500 dollárral megvesztegették, hogy számukra kedvező eredményt játsszanak a jugoszlávokkal.

 Az 1968-as mexikóvárosi utazás előtt közvetlen nyomást is kifejtettek az Állambiztonságiak: az olimpiai focicsapatból záratták ki Szucsányi Andrást, nehogy disszidálhasson, ám Varga Zoltánnak, a csapat másik tagjának ennek ellenére sikerült megszöknie. Az 1972-es müncheni olimpiával kapcsolatos jelentések az arabokkal kapcsolatos ellenszenvről tanúskodnak, és egyesek "provokációnak" tartották az izraeli sportolók elleni merényletet. 1976-ban szinte alig tapasztalunk állambiztonsági tevékenységet, míg a moszkvai olimpiával kapcsolatban már megszaporodtak a beszámolók.

 A nyugati országok részvételével megtartott játékok a kötet szerint arról váltak ismertté, hogy még Kádár is megjegyezte: több belügyes utazik oda, mint ahányan Montrealba kísérték a versenyzőket. Érdekes módon operatív tevékenységet szinte senki nem folytatott, egyetlen napi jelentés számol be az ottani eseményekről. 1984-ben a magyarok csatlakozva a keleti blokk országaihoz nem vettek részt a játékokon - ahogy azt a Múlt-kor 2. évadának egyik adásában már bemutattuk. A legtöbb jelentés is ekkor született, egyrészt a sportolói, másrészt a mindennapok hangulatában tapasztalható reakciókról. Az állambiztonság mindenre odafigyelt: olvashatunk tüntető diákokról, falfirkákról, aláírásgyűjtésekről, és egy ellenzéki matricaosztás is szerepel a papírokban.

 1988-ra igyekeztek elfelejteni Los Angelest, és a szöuli játékok bojkott-mentes versengést ígértek. A III. Főcsoportfőnökség már 1986-tól foglalkozott a játékokkal, és ezekből kiderül, hogy Észak-Korea sokáig foglalkozott egy ellenolimpia, vagy a déli versengés bojkottjának gondolatával. Bár voltak, akik csonka olimpiától tartottak, végül Észak-Korea mellett csak Kuba maradt távol a vetélkedőtől. A kötetet egy igencsak érdekes fotó zárja, amelyen az a dosszié látható, amelyet az Állambiztonság a barcelonai játékokkal kapcsolatban nyitott, ám a szervezet megszűnésével, illetve átalakulásával azt már nem töltötték meg tartalommal.

 Az ügynökjelentések a szerkesztők szerint is igencsak vegyesek, hiszen hivatalos feljegyzések, kihallgatási jegyzőkönyvek, tájékoztatók, összefoglalók szerepelnek egymás mellett, amelyek a magyar politikai rendőrségnek az egyes olimpiákkal kapcsolatosan végzett tevékenységét dokumentálják - Melbourne-től Szöulig. Emellett egyenetlennek is nevezhetnénk, hiszen az 1948-as olimpiáról nem születtek hasonló jelentések, és a téli olimpiákat illetve paraolimpiai játékokat sem figyelték. Kicsit paradox, hogy a legtöbb dokumentum pedig pont arról az 1984-es olimpiáról született, amelyen Magyarország részt sem vett.

 Az iratok nem az olimpiákról vagy a sportolói tevékenységekről szólnak, hanem az állambiztonság ezzel kapcsolatos munkájáról. Éppen ezért találunk közöttük szándékosan ködösített, eltorzított vagy meghamisított feljegyzéseket is, amelyek korrigálását vagy javítását a szerkesztők nem érezték feladatuknak, ahogyan a már ismert, vagy még ismeretlen ügynöknevek feloldását sem. Ez utóbbira egyrészt a törvényi környezet nem ad lehetőséget, másrészt a könyv egységes volta mellett nem szerették volna, ha a munka csak attól válna érdekessé, hogy abból az esetlegesen ma is aktív sportolók-sportvezetők közti ügynököket keresgéljék. Találkozunk persze ismerős nevekkel, így Nemere jelentéseivel. (Képünkön a kötet szerzői.)

 (Forrás: mult-kor.hu)