|
 2008.08.08.
Alzheimer-társadalom
Hallgatom
a mindig, mindenütt, mindenkor nyilatkozni kész nyilatkozókat,
nézem a tüntetők és ellentüntetők, az állítólagos
baloldal, és az állítólagos konzervatív oldal, valamint a tényleges
államhatóság mindennapi összecsapásainak eseményeit,
figyelem vezetőik érvelését, közben próbálom elhitetni
magammal, hogy mindez fontos esemény: maga a jelenkor indukálta
történelem. De nem megy, már jó ideje nem tudom másnak látni
a magyar közéletet, mint ami: valahol az infantilizmussal határos
mindaz, ami ma Magyarországon történik. A tévé Kereszttűz műsorában
reggelente debütáló országos hírű pártpolitikusok, kormánytagok,
képviselők mondatai gyakran emlékeztetnek az óvodai dialógusok
hivatkozási színvonalára: Add vissza a babaruhámat; Az én
apukám erősebb; Az én nagymamám gyorsabban tud futni és akkorát
ugrik, mint egy ház. Évekkel korábban – még a gyurcsányi
Alzheimer-társadalom kialakulása előtt – némileg életszerűbb
volt egy átlagos Kereszttűz-faggatózás, mert láthatóan
mindent elkövettek a balliberális kereszttüzesek, hogy leszedjék
a keresztvizet a meghívott jobboldali vendégekről. De hol van
ez már! Keresztvíz- gyanús beszélgetőpartner a közelébe nem
kerülhet a stúdióknak. Érdektelen kérdések, érdektelen válaszok,
a „nulla meg nulla az nulla” alapképlet mindennapi bizonyításául.
Mindezt milliók nézik, milliók elfogadják és hiszik azt, hogy
kaptak valamit, hogy közelebb kerültek egy politikai vagy gazdasági
gond megoldásához. Mi lett velünk? Hova jutottunk? A már társadalmi
szinten is érzékelhető gondolatnélküliség nem butaság, nem
taktika, még csak nem is stílus. A gondolatnélküliség maga a
szürke semmi: az elgyurcsányult, kókásodott társadalom ijesztő,
tátongó tudati vákuma, üres tér, amit a szellemnek kellene
kitöltenie, de ahonnét a szellem már régen kiűzetett. Keserűségemet
az váltotta ki, hogy véletlenül szembesültem néhány XIX. századi
verssorral, és általa azzal a még tiszta, egészséges, józan
társadalmi mentalitással, amely 150 éve még sajátunk volt, de
amely mára nyomokban sincsen. Sárospatak neveltje volt Terhes Sámuel
református lelkész, költő, az egykoron híres Felső-Magyarországi
Minerva munkatársa. Neve és életműve teljesen elfelejtődött,
viszont néhány verssora szállóigévé válva él ma is, anélkül
persze, hogy tudná használója, hogy kitől idéz. 1849 után, a
Bach-korszak katonai diktatúrájának kilátástalan, szomorú évtizedében
– (ez volt talán az első előképe a XX. század
totalitarisztikus poklának) – egyik költeményében írta le e
két vígasztaló sort: „Megvirrad még valaha, / Nem lesz
mindig éjszaka”. Milyen nemesen egyszerű, nyilvánvaló, józan,
evidencián alapuló érvelés, mennyire meggyőző és erőt adó
lehetett az 1850-es években, és mennyire nem mond semmit ma.
Pedig milyen jó lenne hinni ebben nekünk is, és élni annak
tudatában, hogy a globalizátorkodó ex-kommunisták által ránk
kényszerített sötétség igenis el fog múlni. Csakhogy hol van
már a XIX. századi ember magabiztos világrendje? A mai éjszakákban
már senki sem lehet biztos még abban sem, hogy megvirrad egyáltalán.
Könnyen lehet, hogy ebben a felbolydult, széndioxidos, ózonpajzsos
világban – (amikor májusban síneket görbítő, afrikai hőség
tud perzselni, ha kedve van, amikor júliusban októberi szelek fújnak,
amikor olvadnak a sarki jegek, és amikor Budapest a kongói esőerdőket
megszégyenítő felhőszakadásokban részesül, naponta többször
is, amikor vagy azért nincs termés, mert kiszáradnak megyényi
területeink, vagy azért, mert elönti őket az ár-, illetve a
belvíz) – egyszer csak késni kezd, azután el is marad a
virradat. Istenigazából, olyan nagyon meglepődnénk ezen? Netán
már várjuk is, ki nem mondva, szorongva, egy-egy nehezen múló
álmatlan éjszaka némaságában? Aztán mit is ír Terhes? Azt,
hogy „nem lesz mindig éjszaka”. És ha lesz? Ő tudhatta,
mert akkor még az isteni világrend romlatlanul dominált, de
honnan tudhatom én – elismerem, 150 évvel ezelőtt ilyet csak
egy őrült kérdezhetett volna –, hogy tényleg nem lesz, hogy
ez a szép, új, éjszakás világ, Gyurcsányék, Kókáék könnygázas,
gomolygó szürkesége, mesterségesen létrehozott távlattalansága,
vágy-, akarat-, múlt-, juss- és gondolatnélkülisége nem
tekinthető-e hosszú időre véglegesnek? Panaszkodik az egyik
egyetem rektora: a frissen felvételizett fiatalok tudásszintje
ijesztően alacsony. Gazdasági és államtudományi szakokra
jelentkezők képtelenek felsorolni az ország megyéit, „a
megyeszékhelyeket pedig már meg sem merjük kérdezni” – így
a rektor. Gyorsan teszem hozzá: ez nem a fiatalok hibája! Ez
annak az ezerszer átkozott szocializmusnak, annak a gyökértelen,
moszkovitamarxista nevelésnek, gondolkodásnak a beérése, amely
valamikor hatvan éve, 1948-ban úthengerelte le társadalmunkat,
és amelyet a rendszerváltozás sem tudott annullálni: Gyurcsányék
csak a nevét nem vállalják a Kádár-rendszernek, amúgy
ugyanazt építik, a régi forgatókönyv alapján, a régi célok
érdekében. (Apró Antal elégedett és büszke lehet.) Tőlünk
már mindent elvettek, ami érték és józan ész, nekünk már
nem adatik meg a magabiztos tudat: most éjszaka van ugyan, de nem
marad így, mert közeleg a hajnal. Közeleg vajon? Az dobja rám
az első követ, aki százszázalékosan biztos ebben. Ez az ország
soha nem látott krízisét éli, inog minden porcikája, a gazdaság,
az agrárium, a pénzpiac, az emberi jogok, az igazságszolgáltatás,
az oktatás, az egészségügy. Már csak a csoda tartja egyben a
hazát, és miről beszél napok óta a közszolgálati média:
melegtüntetés, tojásdobálás, turulszobor, jobbikos Magyar Gárda,
gyurcsányos Magyar Charta. Képtelen vagyok eldönteni, hogy
ennyire kétszínű lett a magyar értelmiség vagy ennyire buta?
És ha már a XIX. századról szóltam, megosztom önökkel
Katona József egy 1820 körül írott tanulmányának egyetlen
mondatát. Katona azt elemzi, hogy miért nem képes lábra kapni
Magyarországon „a Játékszíni Költőmesterség”, vagyis a
színműírás. Felsorolja a legfőbb okokat – (ezek amúgy
ijesztően aktuálisnak tűnnek) – és tanulmányának vége felé
levonja az írók hallgatásának nyilvánvaló okát: „Ha a madár
látja, hogy hasztalan esik fütyürézése, élelméről
gondolkozik, és elhallgat”. Egyre többet foglalkoztat a
gondolat: ahelyett, hogy hétről hétre írok az egyre inkább
csak virtuálisan létező magyar nemzeti oldalnak, nem lenne-e bölcsebb,
ha magam is elnémulnék, mint Katona madara?
Szőcs Zoltán
|
