vissza a főoldalra

 2008.08.15. 

Ami van, s ami annak látszik

Akik szeretik és olvasgatják C. G. Jung magával ragadó életművét, elég gyakran találkozhatnak a professzor egyik alaptételével, mely szerint a normalitás integráns része a fantáziálás, az álmodozás, a hangulati – akár irracionális – képzetek hullámzása, de csak addig a pontig, amíg tudatunkat, mint valami kitéphetetlen horgot, bele tudjuk mélyeszteni a valóságba, és nem szakadunk le erről a horogról, s vele együtt a valóságról. Ugyanis nem az beteg, aki képzelődik, és akár a szürrealitás legabszurdabb tájait barangolja be, mint Salvador Dalí, hanem az, aki képtelen különbséget tenni valóság és kitaláció, tény és fantázia között. A normális tudatú ember mindig tisztában van azzal, hogy merre van a merre, magabiztosan viszonyul a valósághoz, mint iránytű az északi pólushoz, mert tudja, hogy „ami van, az van”, és soha nem a valóság létében kételkedik, hanem az azon kívűl eső dolgok hitelében, és merengéseiből bármikor, egy pillanat alatt vissza képes klikkelni magát a valóságba. Sajnos a magyar társadalom nagyobbik része nem képes erre. Legalábbis a Népszabadság cikkírói szerint nem, akik valami hihetetlen, politikai álomvilágban élnek, és ezen világ dajkameséit dúdolják olvasóiknak, vagyishát nekünk. Az európai népmesevilág megunhatatlan figurája Piroska, a naiv; Hófehérke, az ártatlan; Hamupipőke, az önzetlen; Kacor király, az agyafúrt – na és persze Ságvári Endre, a hős. Ez már magyar folklór, bár maga Ságvári – született Spitz, mások szerint Spitzer – nemzetközi ember a javából. Nem számít, hogy a gyerek negyvenszer hallotta már Piroska és a lompos farkas történetét, negyvenegyedszer is el kell mondani neki, mert van benne valami olyan mélytudati üzenet, amely újra és újra izgalmassá teszi. Ságvári legendája is ilyen. Van-e komoly beosztású ember – (vagyis nem újságíró) – Magyarországon, aki azt mondja, hogy nem jegyzi ideáljai között Ságvárit, ezért úgy gondolja, hogy történetét, mítikus életét, heroikus harcát, az époszos kávéházi lövöldözést a történelmi, márványtábláit pedig a valóságos szemétdombon szeretné látni? Ugyan már ki merne ilyenre még csak gondolni is, amikor Hiller elvtárs alig két éve – a rendszerváltozás után mintegy 17 évvel –, egy megható koszorúzáson nyilatkozta világgá, hogy büszkén vállalja a közösséget Ságvárival. És bár én magam a szellemdús Hiller elvtársat is megunhatatlan fenoménnak tartom, mint Kacor királyt, mégis javaslom, térjünk vissza a Népszabi cikkéhez (Eszmélet, aug. 1.), amelyet amúgy hárman jegyeznek. (Ez az, amit én soha nem fogok megérteni.)

 A zavaros, érezhetően balra húzó okoskodásból kizárólag azt emelném ki, hogy Ságvárival kezdenek, mert – ó, gyalázat! – Debrecenben néhány MDF-es aktivista letakarta – (sajnos nem leverte) – a 32 nevű idol, természetesen még mindig meglévő emléktábláját. A hármak együtt nem tudtak értelmesebb érvet kitalálni, mint azt, hogy „Auschwitz után egy antifasiszta emléktábláját letakarni finomam szólva is erkölcsi és történelmi ízléstelenség”. Hogy ez a vád mennyire valós vagy mennyire mese, szívesen kifejteném, de minek? Ami igazán árulkodó ebben az „érvelésben”, az a világnézeti koordinátarendszerük: tengelyeinek metszéspontjában, a rendszer abszolút közepén nem a megszokott zéró áll, hanem Auschwitz. Ilyen világnézettel nem lehet tárgyszerű vitát folytatni. De talán maguk is érzik, hogy Ságvárira hivatkozni nem nyerő, mert később így folytatják: „Az a jobboldali képviselő, akinek ma Ságvári a legnagyobb gondja, mérhetetlenül ostoba vagy gátlástalanul számító.” Egyetértenék, de miért jobboldali képviselőkről beszél? A Ságvárit rendszeresen koszorúzó Hillerékre, az MSZP-re, az agyzsugoros balliberalizmusra miért nem terjesztik ki jelzőiket a hármak? Aki sétálgatott már a Fiumei úti sírkertben, jól ismerheti a hektárokon át megszakítatlanul sorjázó „munkásmozgalmi”, azaz kommunista sírokat, rajtuk a mai napig az ötágú csillag vésetével. Engem nem zavar, nekem már nem ártanak ezek a csillagok, eszembe nem jutna tiltakozni ellenük, mivel már nem valóságok, csak emlékei a múltnak, Miért, hogy az antifasiszta tábor hozzám képest roppantul intoleráns? Olvasom, hogy Passauban exhumáltak egy sírt, mert megtudták, hogy az utolsó pillanatban horogkeresztes zászlóval takarták le egykori bajtársai az elhunyt koporsóját. Ezért a német hatóság felásatta és utólag levette róla a leplet. Pedig az a föld alatt volt, nem úgy, mint a mi nemzeti sírkertünk vörös csillagai. Egyre karakteresebben érezhető az új világtrendi térfoglalása: a valóság legteljesebb mellőzésével őrült fikciókra, mint kétségbe nem vonható axiómákra hivatkozva folyik a politizálás és a társadalmi machináció. Kevés borzongatóbb hírrel lehet találkozni, mint a minapi rövid tudósítás: Mike Mullen tábornok, az USA vezérkari főnöke titokban Tel- Avivba repült, hogy nyomatékosan figyelmeztesse izraeli szövetségeseiket, eszükbe ne jusson az USS Liberty cirkáló 1967-es tragédiájának újbóli színre vitele, ezúttal iráni zászló alatt! (Emlékeztetőül: 1967. június 8-án az izraeli fegyveres erők megtámadták és elsüllyesztették az amerikai USS Liberty hadihajót, mindezt úgy tüntetve fel, hogy az arabok tették. A látványos provokációt követően az USA kénytelen volt [?] belépni a ’67-es közel- keleti háborúba. A Libertyn 34 tengerész halt meg, névsoruk olvasása közben ott látom a Stephen Toth nevet is, amely vélhetőleg még Tóth Istvánként lett anyakönyvezve.) De térjünk vissza Mike Mullen tábornok mai félelmeihez: a Pentagon attól tart, hogy Izrael perzsa zászló alatt megtámad az Öbölben egy amerikai hadihajót, egyszer s mindenkorra kiprovokálva Teherán megtámadását Amerika által. És ez reális veszély, mert a világ egyre kevésbé valóságos, és egyre inkább virtuális alapokon nyugszik. Áll ez mindenre, pénzvilágra, gazdaságra, tőzsdére, politikára, de még a tudományra is. Ami a valóságot illeti, nos, ő sem szűnt meg, csakhogy senkit sem érdekel. A múlt héten egy szombathelyi család megmérgezte önmagát végső kétségbeesésében: úgy eladósodtak, hogy minden reményük elveszett a jövőt illetően. A gyerek meghalt. A szülőket talán megmentették. Ők dolgozhatnak tovább az esedékes havi kamatok postázása érdekében. Ez tömény valóság, nem annak látszik, hanem az. Csakhogy nincs túl nagy hírértéke. Nosztalgikus sóhaj mellett gondolok bele, hogy milyen biztonságos volt egykoron a világ, amikor a Ságvári Endre-féle terroristák kávéházi revolverezése jelentette a veszély non plus ultráját. Szép volt, elmúlt, mint az ifjúság.

 Szőcs Zoltán