vissza a főoldalra

 

 

 2008.08.15. 

A művészet jobbá nevel

Július 25-én, 17 órakor nyílt meg az orosházi Városi Képtárban Babarczy Árpád Spanyolországban élő hegedűművész, a San Vincente-i konzervatórium hegedű-és brácsatanára, egyben amatőr festőművész tárlata. A rendezvényen Koszorús Oszkár helytörténész, a város díszpolgára köszöntötte a megjelenteket. Ezt követően Komjáti Lilla, a Szent István Király Zeneművészeti Szakközépiskola hallgatója Bach: D-moll allamandejét játszotta el hegedűn. Riczánné Muzsik Ibolya, a városi Liszt Ferenc Zeneiskola igazgatónője megnyitó beszédében elmondta: „Árpád művei arra emlékeztetnek : lehet, hogy a művészetet a múzeumok falai közt leljük fel, de a szépség mindenütt felfedezhető.” „Kívánom Árpádnak, hogy érezze jól magát Spanyolországban, de soha ne felejtse el gyökereit, s azt, hogy honnan jött.” – mondta pohárköszöntőjében Németh Béla, Orosháza polgármestere. A kiállítás augusztus 17-éig tekinthető meg. A rendezvény után a festő nyilatkozott lapunknak.

– Tudom, hogy a festészet iránti vonzalmad már gyermekkorodban megnyilvánult. Kik voltak kedvenc festőid?

– Mint minden magyar festészet iránt rajongó gyermeknek: Munkácsy Mihály, Paál László, Csontváry, Leonardo, Michelangelo, Manet, Monet és Renoir. Otthon egy nagyon komoly könyvtárunk volt művészeti és irodalmi kiadványokból. Innen eredeztethető vonzalmam a festészet iránt. Később baráti körömben is volt képzőművész. Szegeden művészeti gimnáziumot végeztem, ahol együtt tanultam a képzőművészeti tagozatos diákokkal. Délutánonként együtt rajzolgattunk, sokat tanultam tőlünk. Már akkor rájöttem: egy festőművész a világot mindig sajátságos szempontból látja, s olyan színeket, részleteket vesz észre, amit a fotós lencséje nem tud megörökíteni.

– Kezdetben autodidaktaként fejlesztetted tudásodat. Milyen eszközökkel?

– Remek szakirodalmak; könyvek és munkafüzetek segítségével. Először a reneszánsz technikát sajátítottam el. Leonardo da Vinci több munkáját másoltam le több-kevesebb sikerrel. Tizianóval forradalmasítottam technikámat, és John Constable angol tájképfestő műveit is tanulmányoztam. Négy-öt évnek kellett eltelnie, míg önálló képeket festettem.

– Később kurzusokon vettél részt. Az új évezred elején a SanSebastian Universidad a Disstancia intézetben tanultál. Mit kell erről tudni?

– Egy távoktatású rendszerű egyetemről van szó. A professzorok közölték, hogy milyen témájú képeket fessek, azokat beadtam, majd visszaküldték véleményezésükkel együtt. Két év után kaptam meg az egyetemtől rajzolódiplomámat.

– Feltetted már magadnak a kérdést: miért festesz?

– Elsősorban azért, mert megnyugtat. Feleségem azt mondta: a festés jobb emberré nevel. Munkám során a világot látom, próbálom befogadni és ábrázolni. Meggyőződésem, hogy a művészet jobbá neveli azt, aki találkozik vele. Egy-egy festmény, szobor, színdarab megtekintése, egy zenemű meghallgatása biztosan nemesíti a befogadó lelkivilágát.

– Kedvenc témáid az orosházi tájak és a tengert ábrázoló képek. A mediterrán táj és a szülőföld harmóniában él benned?

– Inkább kiegészítik egymást. Legjobban az alföldi tájakat szeretem festeni. Van egy magyar városokról, tájakról készült sorozatom is, melyet az alicantei kiállításban mutattam be. A Balaton, az Alföld, a Duna-kanyar tájai mellett tíz magyar város jellegzetes terei, épületei láthatók ezeken a festményeken. A kiállítással az volt a fő célom, hogy a látogatók megismerjék a magyar tájak szépségét. Spanyolországban nagyon érdeklődnek a magyar emberek és városok iránt, s támogatták ötletemet.

– Mostani kiállításodon nagyon sok tengert ábrázoló alkotásoddal találkozhatunk.

– Megadatott nekem, hogy ha már nem itthon, akkor a tenger közelében élhetek. A tenger minden nap más, különböző színű: zöld, kék, türkiz. Régebben minden nap hajnalban lesétáltam a tengerhez és a napkeltéről festményeket készítettem.

– Milyen technikákat alkalmazol a festészetben?

– A legkedveltebb technikám az olaj, ritkán alkalmazok pasztellt, vagy akvarellt. Az utóbbit főleg kísérletezés, kíváncsiság miatt. Vázlatokat ritkán készítek, tehát legtöbbször direkt festek. Az alkotás nálam olyan, mint egy sakkjátszma; igyekszem látni „8–10 lépés” távolságából, amit festeni fogok.

– Nehéz befejezni egy képet?

– Egy kép sosincs kész. Elárulom: a kiállítás előtt ecsetet és festékeket vittem a képtárba, s itt-ott beledolgoztam a képekbe. Abban a pillanatban, s az adott fényviszonyok közt úgy éreztem, jobbak lettek a javítástól festményeim.

– 2006-ban ezt írta rólad a Valenciában megjelenő El Raspeig: „a színek és a részletes kidolgozás művésze.” Portéfestőként is tevékenykedsz. Teljesen a valósághűségre törekedsz, vagy pedig idealizálod a modellt?

– Célom, hogy hiperrealista képeket készítsek. A hiperrealista festő a valóságot soha nem látott részletességgel igyekszik ábrázolni. Arra is törekszem, hogy képeimen egyensúly legyen. Rendelés esetén néha előfordul, hogy szépítek a modellen. Azt viszont nem engedem, hogy a megrendelő beleszóljon az alkotás folyamatába.

– A San Vincente-i konzervatóriumban tanítasz, emellett hegedűművész, zeneszerző, zenekarvezető és festőművész vagy. Foglalkoztat a festészet és a zene közti kapcsolat?

– Igen, s azt hiszem most érkeztem el ahhoz a stádiumhoz, mikor szeretném a zenét és a festészetet valamilyen formában ötvözni.

– Kandinszky és Klee – aki maga is jól hegedült - a festészet megújítását zenei analógiák, a festészet zenéhez való közelítése révén valósították meg. Leonardo da Vinci, aki polihisztor volt, s több operát is írt, ezt mondta: „A festészet bizonyos értelemben zene, amely látható.” Egyetértesz vele?

– Teljes mértékben. Idézetre idézettel felelek: „A festészet a zene testvérbátyja” – írta Leonardo.

– Jelenünkben a nonfiguratív ábrázolás dívik. Képeidet nézve nem vesz körül valami lila köd. Nem érzed, hogy nem vagy divatos?

– Magyarországra mindig több évtizedes késéssel érkeznek meg az európai stílusok, művészeti irányok. Külföldön egyre többen térnek vissza a tizianói alapokhoz, úgy, mint a zeneszerzők – mai eszközökkel – a romantika korához. Az ok: legtöbben a szépet szeretjük befogadni. A polgárpukkasztó művészetnek lassan leáldozik. A leghíresebb spanyol festők realisták, sőt hiperrealisták.

– Spanyolországban milyen erős az önkormányzati és a magánmecenatúra?

– Előrebocsátom: ott sincs kolbászból a kerítés. Van olyan város, ahol hatalmas egyetemi campus működik, sokat áldoznak az oktatásra, ám nincs színház, zenekar, kiállítóterem. A magán-mecenatúra viszont jóval erősebb, mint Magyarországon. Antonio Lopez kortárs festőművész jelenleg a királyi család tagjairól készít portrékat. Az ő egyik tanítványa Francisco Ugeda, akivel kiváló barátok vagyunk. Nem egy világhírű művész, de mégis meg tud élni a festésből. S ezzel nincs egyedül.

– Minek köszönhető a jelenlegi kiállítás?

– Az információs szupersztrádának vannak azért jó oldalai is. Az internetnek köszönhetem, hogy felvette velem a kapcsolatot Orosháza kulturális vezetése. Szülővárosom mindent megtesz azért, hogy a településről elszármazó, Nyugaton élő művészeket megismertesse a lakossággal. Erre egy példa: Müller Miklós fotóművész Ovideóban lakott, s négy-öt évvel ezelőtt rendeztek a műveiből egy kiállítást Orosházán. Múlt időben beszélek, mert Miklós azóta megtért Teremtőjéhez.

– Milyen művészi céljaid vannak?

– Zenei témájú képek alkotását tervezem. Ez egy figuratív sorozat lesz. Illusztrációkat szeretnék készíteni híres klasszikus zeneművekhez, operákhoz, s természetesen magyar téma is lesz. Remélem, ezzel Spanyolországban többen megismerik Erkel, Liszt, Kodály és Bartók művészetét.

Medveczky Attila