vissza a főoldalra

 2008.08.15. 

Krisztus is már csak fél karján lóg a kereszten

Nyírő József: Néma küzdelem c. könyvéről.

Napok óta tart a kietlen, hideg őszi esőzés. Sár, mocsok, elhagyatottság és vigasztalanság az egész környék. Fátlan agyaghegyek emelkednek egymás mellett hosszú vonulatban a Kárpátok felé, tele vízmosásokkal, omlásokkal, csúf ráncokkal, össze-vissza nőtt tövisbokrokkal. Sovány, pataverte, kopár juhlegelő az egész. Az egyetlen utat, amely a Fundaturán átvezet, meredek, szürkepalás omláson vágták be a hegy kopasz oldalába és meredek ívben csúszik lefelé Kolozsvár irányába. Hol van már az 1944-ben írt Néma küzdelem című regény hangulata, kopársága és sivársága Úz Bence világától és az Isten igájában című regény torokszorító történetétől? Úz Bence még csupa derű. Emlékezzünk csak vissza furfangjaira, kópéságára és elbeszéléseire. Dicséri a székely fehérnépet és magyarázza: olyan szép ülepe van annak a lánynak, hogyha ráülne arra a tűzrakásra, menten eloltaná. És Úz Bence mesélt a székelyek örök világáról. És itt van a Néma küzdelem hideg, őszi, esős vidéke! Messze az aranysárga napfényben úszó kisfalutól, melynek katolikus templomában maga Nyírő József volt a plébános és a jövőről beszélt. A lehulló aranyszínű levelekről, amit a fiatal tanítónő megköszönt a papnak, mélyen ránézett és a lehulló levelet imakönyvébe zárta. Majd később őérte hagyta el papi hivatását a plébános, maga Nyírő József. De azért maradt Isten embere, és amikor elkészült új munkájával, a malommal, elcsendesedett az őrlés zajában és alázatosan ismét Isten igájába hajtotta fejét. Ez a világ, ez más. Hogyan is történt, miként történt, hogy Erdélyt megette a románság. Erről szól a történet.

A romlás az eklézsiánál kezdődött. „Különösképpen való romlása az eklézsiának azonnal következett, mert az újonnan beszállított oláhok a régiekkel együtt a helységben, mezőkön, réteken, erdőkön, s ahol lehetett, barmainkban a mieinket károsították. Hiába panaszoltuk a dominális tiszttartónak, mert csak az volt a felelet: pusztuljatok, nem bántunk ezután… Amikor a dominális tiszttartót észrevették volna – ti már az ijedtséggel ki nem mozdíthatjátok őket – 1769 áprilisában két szomszéd oláh község bíráit a tisztek bejönni parancsolták. Ezek által a nyomorgó magyarok házát estve későn futva megbecsültették az ott várakozó jövevényekkel, azon házak árát a becsű szerint letétették, és ilyen parancsolatot adtak ki: harmadnap alatt minden eltakarodjon, mert ha nem, kiveretik és osztán mindenétől megfosztatik. Így aztán a szegény vallásunkon való magyarok sóhajtások, sírások, jajgatások között eloszlottak imide, amoda.” És a román beszivárgás nem akkor kezdődött. Azután ugorjunk csak 1913-ig, mert az azt megelőző 5 esztendőben 44000 hold szántó és 20000 hold erdő kerül román kézre Erdélyben az 1872-ben alakult nagyszebeni Albina Bank által. A föld román felvásárlásában 156 román pénzintézet vett részt. És már csak 7 év van hátra, és az egész Erdély, a teljes Székelyföld és a Partium román fennhatóság alá került földestül, emberestül, mindenestül. A Néma küzdelem a földről szól. Az anyaföldről, melyben ott nyugszanak az egykor volt magyarok, akiknek mozdulatait, gesztusait, hangját, hajszínét a mai élők örökölték. De már lehet, hogy csak románul beszélnek. Ez valóban néma küzdelem volt. Nyírő József regénye, a Néma küzdelem óriási kiáltás a világ felé, amelyik nem védte meg a magyarokat. Nyírő József regénye a világ egyik legfurcsább korszakában játszódik. Bennünket körülvesz a pánszláv mozgalom, északon a szlovákok és csehek, keleten az ukránok, majd később az oroszok. Aztán hosszú-hosszú szakaszon keresztül a románok, majd a délszlávok. Mind a magyarra fenekedik. Ez a korszak a féktelen sovinizmus korszaka. Ez a korszak a nacionalizmus valóságos tombolása. Ott és akkor kezdődött a valóságos rasszizmus, miközben a kiegyezés után a liberális magyar politika óvta és védte a nemzetiségieket, pénzt adott anyanyelvi iskolákra, kultúrára és földre, mindenekelőtt a földre. A Néma küzdelem az egyik legidőszerűbb irodalmi alkotás ma. Ugyanaz történik benn az anyaországban ma, mint tegnap Erdélyben, elfoglalják a magyar földet. Nem lehet nem észrevenni Nyírő József mondatainak mára szóló üzenetét. De az ország vezetői ma nem arról híresek, hogy olvasnak. Különösen nem Nyírő Józsefet. A föld megszerzésének legegyszerűbb módja a lelkek elfoglalása. Magyar hitről román hitre terelni a népet. Terelni? Ravaszsággal, praktikákkal, kifundált rágalmakkal az ortodox egyház karjaiba hajtva mindenkit. Azt írja Nyírő: „Eleinte ő is keményen tartotta magát, ahogy meggyőződtem. Benne is lobogott a hivatástudat, neki is voltak álmai a jövendőről, amiket a teológián szőtt, a fények ködben, a nagytiszteletű professzor urak palástjának szárnyai alatt a nagy komolykodásban és vetélkedésben. Benne is csíráztak az igék, amelyeket rajta kívül még senki se mondott ki. Megvolt a mag titka, amellyel meg fogja lepni a világot, mint minden fiatal. Nem szólt róluk, csak mosolygott elnézően az öregek fölött. Illata volt, frissen avatott lelkének a szemei mögött új világ fényeskedett, erők feszültek. Talán örvendett is, hogy szórványmunkával kezdheti a hivatást. Aztán megérkezett és nem várta senki.”

Nyírő József története egy mezőségi faluban zajlik. Néhány tucat magyar tengődik, nyomorog, nélkülöz és éhezik a román közegben. A románok gyarapítják földbirtokukat, a magyarok nem juthatnak földhöz, mert a földbirtok szabad forgalom tárgya. Ne feledjük, az események akkor sorjáznak, amikor ez a falu is magyar fennhatóság alá kerül vissza. „De a román bankok, az Albina és 29 társa, az Agricola, Ardeleana, Bistricana, Furnica, hogy csak néhányat említsünk, adták a pénzt a magyar birtokok megvételére és parcellázásokra. Ez köztudomású. Minden héten olvashat egy vezércikket róla a lapokban.” Történetünk színhelyén a vidék ura, a magyar gróf a falu omladozó református, tehát magyar templomát temetőjével együtt eladta a románoknak 45 mázsa árpáért. Ennek híre megy a faluban. „Meg is bolydulnak tőle a fehérnépek, mint a méhraj. Félig magyarul, félig románul szapulják a grófot, hogy az Isten a nyakát szakasztotta volna meg, mikor a világra jött, száradjon ki az életből, és csak mekegni tudjon, mint a kecske. Az Isten a sírban se hagyja nyugodni, csintalankodjék a hófehér száraz fejével, s bolonduljon meg, amikor a legjobban van dolga. Ne ismerje meg a saját gyermeke, amikor kéregetni hozzá bemenjen. Eladta az Istent! Magát a Krisztust. Árpáért. Disznóeleségért. Még csak nem is pénzért.” Forrongott a nép, aztán azon az éjszakán valaki ellopta a templom harangját. A falu hangos lett a hírre. Igaz a történet, mert valóban a magyarok lopták el a harangot, ne kerüljön román kézre. Aki ellopta a magyarok harangját, Ősz Sándor volt. Közben megismerjük a jegyzőt, Zveiget, a zsidó kocsmárost, a magyar csendőr őrmestert, magát a grófot, az írástudatlan, papot pótló öregembert, és azt a néhány magyart, akinek a sorsát végigkísérjük. Parcellázást hirdetnek, de csak a románok vehetnek kedvező feltételek mellett hitelt a román bankoktól, a magyarok semmit nem kapnak. Illetve kapnak, ha áttérnek román hitre. Nem nyíltan csinálja ezt a görög katolikus parókus, hanem mézeskedve, ravasz módon. Más a romániai görög katolikusság hitvallása nemzeti ügyekben, mint a magyarországi. Ők közel állnak a románokhoz, azt a nemzetet szolgálják. A maroknyi kicsi magyarság ebben a faluban két részre szakad. Vannak, akik hajlanak nemzet- és hitváltásra. De náluk is az asszonyok állnak ellent. A másik részük körömszakadtáig ragaszkodik hitéhez és magyarságához. De abba meg bele lehet pusztulni. Így vall az egyik magyar: „El kell cserélni az istenünket! Románná kell lenni! Most már értöd-e? Testet-lelket el kell adni érte. De nemcsak a magadét, hanem a feleségedét, a gyermekeidét, az utódaidét. Meg kell tagadnod apádot, anyádot, a múltat, mindent. Bitang, semmirevaló ember, aki megteszi. Én mondom, én, Fátyol János.” A hatóságok kikutatták, hogy Ősz Sándor lopta el a harangot, csendőr megy érte. A hitvalló magyar kiássa a csendőrség parancsára a düledező templom földjéből az elásott harangot, ám beszakad alatta a föld és maga alá temeti a magyart. Meghal. Rémület és csődület. Megérkezik a jegyző, a csendőr, a falu népe, és ott szörnyülködnek a földbe temetett magyar fölött. De a harang alatt egy nagy üreg tátong, és benne sok száz magyar csontja fehérlik. Talán a tatár, talán a török időkből valók, ott vesztették életüket férfiak, asszonyok, gyerekek. A hatóság nem sokat foglalkozik a leletekkel, kiadja a parancsot, temessék oda a csontokat, ahol eddig voltak. Tisztességgel el kell temetni Ősz Sándort. És messzi földről a temetésre érkezik a levita. A harangot a magyarok haranglábra helyezik, és eltemetik a hősként tisztelt magyart. A földből előkerült magyarok harangja a temetésen megszólal, és áldott hangja elterül az árva, elhagyott, magára hagyott egykorvolt magyar vidéken. A harang szavát borzongva hallgatják a gyászolók. Az egyik magyar, Fátyol János, itt határozza el, szilváskertjét felajánlja új magyar templom építésére. És majd ott állítják fel a haranglábat, és erre helyezik a harangot. De azt a percet fel kell idézni a könyvből, ami a magyarok harangszaváról szól. „Szájtátva, elfogódva, visszatartott lélegzettel áll meg a kis csoport (Ősz Sándor temetésén). A mi harangunk! Az asszonyok ajkukhoz kapják reszkető kezüket. A férfiak lehajtott fejjel a földbe gyökereznek. A mi harangunk! … Most hallják a hangját először, kicsi harang, idős harang, amiben denevérek lógtak, ki tudja mióta, szegény harang, magyar harangocska, mit nem hall meg a nagyvilág, de egy világ kiált belőle. Különös, magános, testvértelen, elfeledett régi világ, aminek a szavát már-már alig értjük. Issza minden pórusuk, belenyúl a szívükbe, megrázza, ébreszti, sejtelmeket és emlékezéseket gyújt a kihunyó agyakba, belecsap a vérükbe, a szendergő, piros tóba, alig hiszen fülüknek, maguknak, hogy vagyunk, még vagyunk!… Már nincs hideg és szép az őket alig fedező rongy, hiszen ezüsteső hull rájuk a magasból, mint a télnek szép hava, tisztán, megkönnyebbülten, láthatatlan kéz ereszkedik rájuk, hogy felemelje, ha pillanatra is, még a Isten megcsókolja őket, játékosan meglendíti az űrben és mosolyogva visszateszi a földre, hadd fussák meg még, ami hátravan.” Szinte száraz, kopogós a stílusa Nyírőnek ebben a regényben, de időnként feltör belőle a hitvalló, a magyar, a szépre éhes, a legendákban bízó erdélyi ember hangja, ami egyszerűen csak szép és könnyeket csal az ember szemére.

Tehát a magyar eladja nyomorúságos szilváskertjét, illetve átadja templomépítés céljára, és kérik a gróf segítségét, mert Krisztus is már csak fél karján lóg a kereszten a mezőségben is. Leszakították kezét az istenkáromlások, az emberüldözések, a gyilkosságok. Krisztus sír a Néma küzdelemben. Mert a románok a katolikus magyar Máriát káromolják. Mert a románok kinevetik a nyomorgó magyarokat és elveszik a földjüket. Hogyne szakadt volna le Krisztus karja a keresztfáról. A magyarok lelkében dúl a háború. Az egyik főhős, Máté, elhatározta, hogy átáll román hitre. Felesége váltig ellenzi. De itt is tragédia történik. A kocsma előtt egy részeg román megerőszakolja és meggyilkolja Máté feleségét. Máté hatalmas megrendülésében visszamond mindent, és visszatér a magyarokhoz, akik feltétel nélkül visszafogadták. És az asszonyt is, Máté feleségét el kell temetni. Nincs már más, csak az öreg Bara Ferenc, aki tudatlan, a betűt nem ismeri, de a temetésen „odalépett a haranghoz, és húzott egy verset. Mikor az utolsó hang is elkondult, azt mondta: – Ez volt a gyűlő! A haranglábhoz támaszkodva várt úgy öt percnyit, de nem gyűlt senki. Erre méltóságosan odalépegetett a sírhoz, letette a sapkáját és kiegyenesedett: „megszomorodott testvéreim! Az Atyában, Fiúban és Szentlélek Istenben, ámmen!” Valahogy így mondta a múltkor a lévita is, ráncos tenyerét maga elé tartja, mintha „zsótár” volna benne. Énekelje el a gyülekezet a dicséretet. Szomorú történetünk lassan végéhez közeledik. Máté feleségét román pap temette el a román temetőben. A magyarokhoz megtért Máté kiássa az asszonyt a sírból, vállára veszi a koporsót és elballag a megboldogult koporsójával a magyarok új temetőjébe. Ott hantolja el és ott temette el őt az előbb idézett módon Bara Ferenc, a tanulatlan, öreg, református harangozó. Vergődnek és reménykednek a magyarok. Az öreg gróf bérletet ígér a magyaroknak, kedvező feltételekkel. Ígéretet tesz a templomépítésre. A hajlott korú ember közben embóliát kap és alig tud mozdulni. A magyarok reménykednek és félnek. Meghal a pártfogójuk és oda a remény. Ünökeőy Imre gróf felépül és aláírja a bérleti szerződésről szóló iratot. A karácsonyt éljük közben. A mezőségben árván reménytelenül és mégis reménységgel. Olvassuk el a karácsonyi sorokat: „Késő délután van, mire megszusszanhatnak, maguk köré nézhetnek és szót válthatnának a szomszédok. Ilyenkor szokás beleringatni magukat az áhítatba, mikor a szürke homály ereszkedni kezd rá a falura, az élet zaja elcsendesedik és a titok valahonnan közeledik feléjük. Talán ma a gyermek jön láthatatlanul. Nem csikordul meg lába alatt a hó sem, mert mezítláb jár rajta. A távoli mezők belemerülnek a sötétségbe, az utolsó világosság is elenyészik, és a kutya szeme hirtelen fényt vált, mintha már látná őt… Erre az öreg Bara Ferenc is felmászik a szilvásba, megkongatja a harangocskát, hogy hát no, emberek, le a sapkával, mert megszületett. Az emberek pedig kimennek a házból és feltájékozódnak a magasságokba, hogy meglássák a bizonyosságot, a csillagot, aminek – akármilyen idő járjon is – helyet szorít az Isten az égen. Csendesen, szépen megköszöntik Jézus születését azon az éjszakán. Az öreg gróf halálán van és végrendelkezik, temessék őt is az újonnan felállított magyar harang lábához. Bevégeztetett. Be ez a különös történet, a Néma küzdelem. A korszak különös esszéregénye a valóságirodalom nagy műve. Az elhallgatott könyv. Igen időszerű olvasmány, ha szabad ilyet írni egy páratlanul szép remekmű, egy irodalmi alkotás kapcsán. Ha szabad azt mondani, hogy időszerű, mert a teremtő művészet mindig időszerű. Hogy elhallgatják vagy nem, átmenetileg, szinte lényegtelen. Nyírő Józsefnek ez a könyve is sokat bujdosott a világban, most, 2004-ben a Kairosz Kiadó jóvoltából ismét napvilágra került, hála legyen érte az Istennek.

(Nyírő József: Néma küzdelem, Kairosz Kiadó 2004.)

Győri Béla