vissza a főoldalra

 2008.08.22. 

Jaj, Magyarország, mi van most veled?

Rózsás János: Keserű ifjúság-éltető reményég c. könyvéről

 Hosszú, nagyon hosszú volt az útja Rózsás Jánosnak 1944. december 22-től egészen 1953 teléig. Marcali mellett, a csömendi erdőben a fiatal leventékből összeállított alakulatot körülzárták az oroszok, fogságba estek, majd bíróság elé állították őket. Nem volt egyszerű az eljárás, ezzel szemben teljesen érthetetlen és minden jognak, nemzetközi paragrafusnak ellentmondott. 18 éves gyerekeket a Szovjetunióba, a kommunizmust diadalmasan építő népek földjére szállíttatott a Vörös Hadsereg. Annyi történt, hogy a szovjet államvédelmi és elhárító tisztek szovjetellenes akciókkal és a fasiszta háborúban való részvétellel vádolták őket. Idegen állampolgárokat? Magyarokat? Igen. De az eljárás és a „jogszerűség” érdekében azonnal szovjet állampolgárrá nyilvánították őket, és mint ilyeneket, szovjet állampolgárokat, diverzióval és hazaárulással vádolták. Rózsás Jánost és még vagy 60 fiatal gyereket. Még magyar földön álltak a foglyok, amikor megkapták az ítéletet, nem kézhez, csak szóban – tíz év. Az eljárás mai szemmel nézve szinte közröhej. Az ezredes – szóval a hadbíró – felolvasta oroszul az ítéletet, a tolmács annyit fordított le, amennyit tudott belőle, mert lényegében sem oroszul sem magyarul nem tudott, és a dolog be volt fejezve. A Szovjetunió foglyai elindulhattak végtelen hosszú, hideg, éhséggel teli, megalázó útjukra. De majdnem ilyen hosszú volt az útja Rózsás János könyvének, amiről most írunk.

Rózsás János a fogság utolsó állomásán, Ekibasztuzban – ahol négy esztendőt töltött – találkozott Alekszandr Szolzsenyicinnel, aki az 1975-ben Münchenben megjelent A Gulág szigetcsoport című művében említést tesz Rózsás Jánosról. Idézet Szolzsenyicintől: „A magyar Rózsás Jánosnak a folyosón olvasták fel a tíz évre szóló ítéletét, orosz nyelven, anélkül, hogy lefordították volna neki. Mikor aláírta, fel sem fogta, hogy ez volt az ítélete, s ezután még sokáig várta a bíróság döntését, végül a lágerben homályosan emlékezni kezdett erre az esetre, s csak akkor kapcsolt.” Rózsás később leírja, hogy kezdettől fogva sejtették a leventék, mire megy ki a játék. A kiadásnál maradva, a Szovjetunióban és Nyugat- Európában egymás után jelentek meg a 60-as évek elejétől Szolzsenyicin művei: Az Ivan Gyenyiszovics egy napja 1962-ben, A Gulág szigetcsoport Münchenben 1975-ben. És Rózsás János is elkezdte Nagykanizsán, ahová visszatért, a szovjetunióbeli látogatásáról írni a most méltatott könyvét. A könyvről, illetve annak készítéséről tudomást szerzett Szolzsenyicin, és volt felesége meg is látogatta Rózsás Jánost Nagykanizsán. Egy hónapot töltött a lágert járt emlékező otthonában. A Keserű ifjúság – Éltető reménység egy példányát hazavitte Szolzsenyicinnek. Az APN szovjet hírügynökség is tudomást szerzett a könyv készítéséről, felkeresték Rózsást, tárgyaljanak a könyvről. Budapesten a Magvető ugyancsak érdeklődött a készülő mű iránt. Aztán egyszer csak csend lett. A Magvető nem válaszolt Rózsás kérdéseire, az APN meg azt szerette volna elérni, hogy Rózsás írja meg mindannak az ellenkezőjét, amit Szolzsenyicin írt, így a könyv megjelentetéséről szó sem lehetett. Rózsás nem hallgatott a szovjet kívánságra, és nem volt hajlandó módosítani szenvedéstörténetének leírását. Így hát a Keserű ifjúság először Münchenben, Borbándi Gyula gondozásában 1986- ban jelent meg, a második kiadás Budapesten 1989-ben a Szabadtér Kiadónál, a harmadik meg Püski Sándor gondozásában 1999-ben. Mostanában jelennek meg a lágerirodalom újabb könyvei. A hiteles művek sora eddig gyér volt. Beszélt erről a világról Lengyel József – de szép, keserű könyv –, és beszélt erről Rózsás János abszolút pontossággal és megbízhatósággal. Ez a könyv a világ bármelyik bírósága előtt egy teljes mértékben hiteles perirat lehetne. Nincs benne indulat. Egy fiatal keresztény magyar ember keserű ifjúságának történetét mondja el benne a szerző. Tehát 1944. december 21-én a majd 100 főből álló alakulatunk a német parancsnokság által kiadott utasításnak megfelelően, az esti sötétség beálltával nekivágott a Somogy megyei Marcali község mellett húzódó frontszakasznak, hogy azon áthatolva, az ellenséges szovjet alakulatok hátába kerülve, a Pécs térségéből észak felé tartó szovjet páncélosegységeket valahogy feltartóztassa – írja Rózsás János A fegyverletételtől az ítéletig című fejezetben. Majd így folytatódik a bevezetés: „A német tisztek az éj derengő homályában megmutatták a saját frontszakasz néhány közeli géppuskafészkét, mondván, ha visszafordultok, és nem sikerül a fronton való átkelés, úgy fogadunk benneteket, mint ellenséget, a meghátrálókat ezekkel a géppuskákkal nyírjuk ki.” Nem a németek nyírták ki Rózsásékat, hanem az oroszok ejtették őket fogságba, és azonnal lefegyverezték valamennyit, és bíróság elé állították valamennyit. A „bíróság” döntése ismerős: tíz év. Hogyan jutottak el a Somogy megyei Marcalitól Szekszárdon, Baján stb. keresztül Odesszába, nem kell sokat gondolkodni rajta. Keservek, éhezések és didergések közepette. Odesszában aztán összekerült az összes „fasiszta”. Németek, magyarok, románok, moldovánok, oroszok, meg mindenki, és természetesen szovjet katonák is. „A szovjet katonák fegyelmi vétségekért, fronton elkövetett bűncselekményekért, német hadifogságért kapták a büntetésüket. Ezt én akkor még nem tudtam – írja Rózsás János. A jelenlétük meglepett, és az ítélet izgalmai nyomán a legrosszabbakra tudtam gondolni. Ekkor a csoportosulásból megszólalt egy szemüveges férfi magyarul: Ne féljenek, az oroszok nem bántják magukat, csak érdeklődnek. Maga orosz vagy magyar? – kérdeztem tőle. Magyar vagyok, dr. Pongó István nyíregyházi újságíró. Már négy hónapja vagyok orosz fogságban, és elég jól megértem a nyelvüket, válaszolta készségesen. Tíz évre ítéltek. Először halálost kaptam, de kegyelmi kérvényt írtam, és tíz évre változtatták át.” Pongó egyébként alighanem végig a fogsága alatt a szovjetekkel konspirált. De hagyjuk az egyéni tragédiákat, mert abból bőséggel kapunk információt a könyvben. Nézzük meg a körülményeket. Milyen volt például egy cella a szovjetunióbeli utazás során? „A cella körülbelül 2,5 méter széles és 4 méter hosszú. A kémlelőnyílással ellátott vasajtóval szemben volt a rácsos ablak, amely körülbelül 70x70 cm-es lehetett, nem túl magasan, talán másfél méterre a cementpadlótól. Az ablak nappal elegendő világosságot adott a hófehérre meszelt, teljesen csupasz helyiségben. Két fedéllel ellátott pléhkanna volt az ajtó két oldalán. Az egyik az ivóvizes tartály, a másik a kübli, vagy orosz nevén: parásó. Ha tekintetbe veszem azt, hogy 15 ide bezárt ember a két hosszanti fal mentén helyezkedett el egymással szemben, az edények által elfoglalt sarkokat leszámítva, körülbelül 50 cm széles élettérrel rendelkezett mindegyik. A kinyújtózkodási lehetőség alig volt több egy méternél. Éjjel a lábaink a szemközt fekvők mellén doboltak. Sok veszekedésre adott okot, hogy ha nyugovóra tértünk, a szemközti faltól kinyújtózkodók lába a hasamig ért, de én viszont a 180 cm-es magasságommal a mellükig nyújtogattam a vasalt sarkú bakancsaimat. A cellába négyen kerültünk magyarok. Az öreg Bráth, aztán Kádár Imre, Juhász Karcsi és én. Ebben a cellában voltunk így utoljára együtt hárman levente bajtársak. Csodálatosnak tartottuk, hogy véletlenül még egyszer így összekerültünk. A helyünk a parásó mellett, az ajtó közelében volt. Közvetlen közelről kellett elviselnünk a vécés edény minden kényelmetlenségét. Ez volt mindig az idegenek, az oroszul nem tudó külföldiek sorsa a szovjet rabok között, akár a börtönben hányódtunk, akár vagonban utaztunk.” Így ment ez 9 éven keresztül. Rózsás János és társai háltak bokorban és padon, volt szúnyogzöngés a paplanom, idézhetnénk a költő versét, soha de soha a kilenc év alatt nem feküdtek lepedős, fehér ágyban, csak akkor, ha végső elgyengülésükben a kórházba kerültek. Erre ritkán kerülhetett sor. Ezek az emberek vagonokban, metsző hidegben, kőpadlós házakban és barakkokban tengették életüket, maradék ruhájukkal, ami cafatokban lógott róluk, takaróztak, vagy le sem tudták venni. Lét alatti lét volt ez. Rózsás János könyvét az emeli a magasságokba, hogy mindezt hihetetlen tárgyszerűséggel mondja el.

Nézzük meg, hogy mit ettek kilenc éven keresztül. A példát a nyikolájevi lágerből veszem. A könyv 103. oldaláról: „Kinyitották a vagonajtót, az egyik bandita, amelyik kinevezte magát vagonsztarsojnak, odagázolt rajtunk keresztül az ajtónyíláshoz. A lent álló katona máris adogatta be a tégla formájú fekete kenyereket, 18 cipót. A főnök bedobálta a kenyereket a sarokba a haverjainak, akik ügyesen elkapkodták és rögtön buslátot (ez egy nagykabátszerűség az öltözékből) borítottak a kenyérhalomra. Hogy a kenyérhez még mi járt, azt hamarosan megtudtam. A sztarsoj körülnézett, aztán rámparancsolt, hogy vessem le a pidzsákomat. A leterített padlóra a vagonajtó előtt és lentről feladott vödörből egy rakás apró halat öntött rá. Ezt kaptuk a kenyér mellé. Mindenki egy jó marékkal. Büdös volt, méregsós, az uszonyai tüskések, de mindenki úgy falta kenyér nélkül, mintha versenyeztünk volna egymással.” Az úton végig egy korty vizet nem kaptak. Aztán a lágerekben az étek a híg káposztaleves volt, néha volt benne mócsing meg halszálka meg kenyér, 30-70 dekáig. Csak nagy ritkán, ha a kertészetben dolgoztak a foglyok, szerezhettek maguknak paradicsomot, káposztát, hagymát és fokhagymát, ami nagy kincs volt. Vizet – ha éppen kaptak –, azt azonnal megitták. Állandó betegség volt végig az úton a vérhas. Volt olyan alkalom, hogy hólevet kaptak inni. A herszoni évekből idézem a ruházkodásról szóló elbeszélést. „Október 15. volt az a nagy nap, amikor kiadták minden fogolynak a téli ruhát. Kaptunk jó erős, gumitalpú bakancsot, kapcát, vattás kabátot, vattás nadrágot, meleg téli sapkát, csak kesztyűt még nem tudtak adni. Jaj de boldog voltam! Leírhatatlan jó érzés volt a meleg öltözék, és főleg az, hogy megszűnt a hideg sár dagasztása mezítláb. Ó, az ember ezt el nem tudja képzelni, milyen megváltás volt bakancsba dugni a lábamat. Most már nem ijesztett meg a reggeli dér, a kitartóan fújó északi szél. Szereztem egy darab spárgát, és a vékony pufajkám felett átkötöttem derekamon a jó vastag buslátot. Az nem volt érdekes, hogy minden holmi használt volt, foltos vagy perzselt. Akadt vérfoltos is. Minden valószínűség szerint a fronton hősi halált halt katonák hátrahagyott ruhadarabjait, lábbelijeit kaptuk.” A kilenc év alatt a köztörvényes bűnözők és a politikaiak együtt masíroztak. A köztörvényesek loptak, raboltak és verekedtek. A tartósabb ruhadarabokat egyszerűen elrabolták a politikaiaktól. Az őrség ügyet sem vetett rájuk. A legszörnyűbb próbatétel és a vándorlók „leghűségesebb” útitársa az éhség volt. Minden oldalon az éheztetés égbekiáltó bűnével találkozunk. De hiszen a nagy Szovjetunióban az oroszok a szabadságban éppúgy éheztek, mint a kirgizek vagy az ukránok. A foglyok legalább kenyeret kaptak. A polgári lakosság heteken keresztül még azt sem. És milyen volt a viszony az őrség és az elítéltek között? Semmilyen. Az őrök azonnal fegyvert fogtak a rabokra, ha azok útközben felemelték a fejüket vagy lehajoltak. „Csőre töltött az őr, és cifrán elterítette – ne mozogj te dög, mert agyonlőlek! Az anyád… – bolond, hallatszott halkan, de érthetően a sorok közül. Hiába figyelték az arcokat, az esti szürkületben nem tudták leolvasni egyikről sem, hogy ki kockáztatta meg ezt a merészséget. A golyószórók a láger udvara helyett most a kerítés tövében ácsorgó menetoszlop felé fordítva ágaskodtak a száraz fűtengerből. Eltüsszentette magát az egyik katona. – Egészségedre – hallatszott el több helyről az ironikus, komiszkodó jókívánság az elítéltek soraiból. Az őrök majd megvadultak mérgükben, de csak tisztes távolságban rohangásztak fel-alá mellettünk.” Sok orosz, sok ukrán, sok azeri, sok kazah és moldován volt a menetoszlopokban. Az egykori családtagok némán követték időnként és helyenként a rabokat. „Egy öreganyóka egészen a közelünkbe jött, reszkető kézzel vetette utánunk a keresztet. Kendője lecsúszott a válláról, de nem törődött vele. Lépett felénk, és újra hányta a kereszteket, jobb kezének összefogott három ujjával. Káromkodó tisztek tartották vissza az utánunk nyomuló feleségeket, édesanyákat, mezítlábas gyerekeket.” És Észak-Urálba érkeztek a menetoszlopok, a szállítmányok. Észak- Uralba, Európa és Ázsia határára. Mi volt ott? „Az állandó, sűrű havazás következtében már derékig gázoltunk a hóban. A döntésre kiszemelt fákat előbb ki kellett ásni, hogy a szabályos magasságban legyenek elfűrészelve. A döntés ezáltal még veszélyesebb lett. A fa körül ásott hógödörben fűrészelve körülményes volt szétrebbenni ha megindult a fa, főleg amikor már reszkető lábaink nem nagyon engedelmeskedtek ugráló kedvünknek.” Volt egy másik hűséges kísérője a hontalan népségnek, a betegség. A vérhas, az alultápláltság, a végelgyengülés, és itt, ezekben a leírásokban ismerjük meg szomorú történetünk legszebb arcait. A hivatásuk magaslatán álló orvosokat és ápolónőket. A segítő kezeket, a gondoskodó lelkeket. Szépen ír róluk Rózsás János. Isten áldja meg valamennyi jó lelkű orosz és ukrán nőt. Szép volt az arcuk, és jó volt a lelkük. Keresztények voltak. Ortodox keresztények. Meg néhány római és görög katolikus lelkész. Nehéz lett szívünk olvasás közben, nehéz végtelenül, hiszen térben és időben valahol olvassuk ezt a könyvet Magyarországon. Magyar katonák Afganisztánban, Irakban és Grúziában életveszélynek vannak kitéve. A második világháború nem ért véget, mert a bombák most is ott lapulnak a Duna partján, Budapest térségében. A háború nem ért véget, mert most éppen Grúziában halomra gyilkolják az oroszok a grúzokat, és Afganisztánban egymást lövik a szembenállók, és sokasodnak a cinkkoporsók, amelyekben hazaszállítják az amerikaiakat, az orosz katonákat, és a magyarokat is. Nem követem tovább a keserűséget, mert ennek a könyvnek olvasásakor mély felháborodás tölti el szívemet minden háborúval szemben. Csak zárásként idézek egy gondolatot az éltető reménységből Ekibasztuzban, a bolyongás utolsó állomásán jegyezte meg Rózsás János egy orosz lágerlakó kérésére. A magyarok utolsó napjaikat töltik a lágerben. Végre kilenc év után indulnak haza. Elköszönnek egymástól a külföldiek és a maradók. Sztalin halála után vagyunk. Jurij Vaszilijevics a következőket mondta Rózsás Jánosnak: „Te nyitott szemmel jártál köztünk, sokat tapasztaltál, azonkívül józan és mérsékelt embernek ismerlek. De ha kikerülsz a veled együtt szenvedett orosz barátaid, sorstársaid közösségéből, és lassacskán elhalványulnak azok az emlékek, amelyek téged hozzánk fűztek, akkor se felejtkezz meg arról, hogy egy korszaknak, és nem egy népnek az áldozata voltál. Az a barátság és szeretet, amit a veled együtt szenvedő orosz emberekkel szemben, az orosz irodalommal szemben tanúsítottál, ne törlődjék ki a szívedből, és kísérjen végig a most kezdődő új életedben. Egyre nagyon kérlek, ne tedd meg, hogy fegyvert fogsz ellenünk, még ha módodban is lenne vérrel megbosszulni az ellened elkövetett igazságtalanságot. Maradj barátunk továbbra is.” Hát így. A mélyen Isten-hívő Rózsás János meghallgatta ezeket a szavakat, és szívébe véste. Meg sem fordult a fejében, hogy én jobban gyűlöllek titeket, mint ahogy gyűlöltök ti bennünket. Mert így nem is lehet élni. Az élet nagy igazságaira tanított meg bennünket Rózsás János hatalmas művében.

(Rózsás János: Keserű ifjúság – Éltető reménység – Szovjet fogságom naplója. Püski Könyvesház, 1989.) (Képen: 2003-ban a megyei közgyűlés több évtizedes tényfeltáró munkásságáért, a kényszer-táborokba hurcolt magyarok felkutatásáért Zala Megye Díszpolgára címmel jutalmazta Rózsás Jánost.)

Győri Béla