vissza a főoldalra

 2008.08.22. 

Homérosz újra meghalt

Halálhíre rég nem tapasztalt megrendülést okozott az öt kontinens valódi értelmiségének világában. Augusztus 4-e hajnalán körbefutotta a világot a hír, és a megdöbbenés kiváltotta kozmikus csendet hatalmas hangzavar követte: nem volt olyan olvasója, fordítója, kiadója, kollegája, nem volt olyan tanár, tudós, művész, nem volt olyan öreg és nem volt olyan fiatal, aki ne érezte volna emberi kötelességének a nagy halott méltatását, a veszteség súlyának hangoztatását. A politika is élen járt, Putyintól Sarkozyig államfők tucatjai fejezték ki részvétüket és fájdalmukat az orosz népnek, a legnagyobb európai író elhunyta felett. Azonnal raccsolni kezdett persze a halottgyalázók önző, törpe minoritása is, róluk viszont én nem szólok, de remélem, alkalmas időben visszahullik majd rájuk minden kő, amit Szolzsenyicin emlékére vetettek. A legkisebb mértékben sem túlzás Ljubimovnak, a Taganka színház igazgatójának reagálása: „ő volt a mi Homéroszunk”. Ugyanis jó író sok van, közülük némelyik kiválóan jó, de olyan Istentől érintett író, akiben nemzetének múltja, jelene és jövője elementáris erővel tör fel, hogy egy egységes írói világlátásban öltsön irodalmi testet, ez pedig változzon történelmi erővé, társadalmi energiává, mindenki által felfogható igazsággá és élhető reménnyé – nos ilyen író, századonként egy, ha adatik a nemzetnek. Homérosz ez volt a görögök számára, Dante Itáliának, Shakespeare vagy Dickens az angoloknak, Balzac vagy Hugo a franciáknak, Hamsun a norvégoknak, Mann a németeknek, Ady és Szabó Dezső nekünk. Érdekes módon annak az orosz népnek, amelyet különben egyáltalán nem kényeztetett el a sorsa, az elmúlt kétszáz évben több írói vátesz adatott, mint egész Európának: Gogol, Dosztojevszkij, Csehov, Tolsztoj, Bulgakov, na és persze legelsősorban: Szolzsenyicin. Tetszik ez, vagy nem tetszik a prüszkölő keveseknek: ő volt a legnagyobb, és mert ő volt, már ő is marad. Okos ember az, aki mindent tud, amit az iskolában tanult, bölcs ember az, aki többet tud, mint amennyit tanult. De mitől zseni a zseni? A kérdés nem retorikus, Szabó Dezső elég alaposan körbejárta. Szerinte a zseniben ölt testet a nemzet teljes tudati, gondolati potenciálja, érzelmi és racionális karaktere, vagyis a nemzet szellemi lényege. „A zseni egy közösség múltjának és jelenének legegyetemesebb meglátója, (…) egyszersmind a közösség meglátott életének legegyetemesebb és legintenzívebb megérzője. A zseni nemcsak világképlet, de legtisztább életakarata, (…) legegyetemesebb történelmi funkciója egy közösségnek. Mivel egész életét a közösség: fajának vagy nemzetének megélése jelenti: a zseni a lehető legkevésbé egyén.” Szabó Dezső ezt csak úgy általánosságban írta, afféle konfekció-esszéként, Szolzsenyicinre mégis testreszabottan passzol. Nyilvánvaló, hogy miért: a nagy orosz író valódi zseni volt, olyan fenomén, akinek szellemi mélységeit-magasságait kevesen tudták felbecsülni, de aki ettől függetlenül milliókat és milliókat győzött meg igazáról. Amit Szolzsenyicintől kapott az orosz nép, összevethetetlenül értékesebb, időtállóbb, egyetemesebb, keményebb nemzeti valuta, mint amit az Orosz Nemzeti Bank valaha is adni fog. Az ő írói teljesítménye, életművének társadalmi hatása a kétségbe nem vonható bizonyíték arra, hogy az egyén felelőssége, az egyéni tett, az írói beleszólás milyen óriási súlyú lehet még az abszolút tömegdiktatúrák idején is. Szolzsenyicin bebizonyította, hogy velejéig téves „az ugyan mit tehetnék én ebben a kisiklott világban?” filozófia némasága. Mindent megtehetsz: tiltakozz, védekezz, tárd fel az aljasságot, leplezd le a hazugságot, ne fogadd el, ne nyugodj bele – ezt üzente a XVIII. században Voltaire, és korunkban Alekszandr Iszajevics. Szolzsenyicin 90 éven át azért nem tévedt el a XX. század ködös, csúszós, szakadékos, csapdás, véres, kaotikus útjait és ösvényeit járva, mert volt egy nagyon megbízható iránytűje, amelyhez minden körülmények között hű volt: az igazság. Az „igazságfanatikus” írók – (a jelzőt Fülep Lajostól kölcsönzöm) – exkluzív csoportjába tartozott: semmiféle körülmények között, senkire, semmire való tekintettel, semmilyen „belátást”, megértést vagy hátsó szempontot gyakorolva, soha nem volt hajlandó elhallgatni az igazságot. Könnyen lehet, hogy ebben keresendő életművének legáltalánosabb kulcsa. Amit a Gulágon látott, ami ott volt, ő azt megírta. Nem érdekelték az esetleges politikai, személyi, ideológiai, érzelmi, büntetőjogi következmények: mert ez történt a Gulágon, neki ezt kellett elmondania. És elmondta. Ugyanezt tette a négykötetes Vörös kerék példátlanul alapos történelmi tablójában, vagy a kétkötetes Együtt legalább ennyire példátlanul bátor lapjain a zsidó-orosz együttélés – zsidó bűnöktől és hazudozásoktól zsúfolt – tabutémáinak dokumentális, jegyzőkönyves, irattári bemutatásával. Ez a könyv is botránykönyv lett, mint Szolzsenyicin minden könyve, de ez másképpen lett az: kivívta vele a nemzetközi szellemi és művészeti élet, a politika, a közgondolkodás és morál egészét tematizálni és presszionálni képes zsidó világhatalom gyűlöletét, és a legnagyobb vádat, ami embert 1945 óta érhet: antiszemita. (Külön büszkeséggel tölt el, hogy az Allprint kiadó irodalmi tanácsadójaként meghatározó szerepem volt abban, hogy Szolzsenyicin ezen hatalmas munkája 2004/05-ben magyarul is megjelent.) Maga Szolzsenyicin keserű humorral mesélte egyik nyilatkozatában, hogy milyen képtelen módon osztogatják ezt a vádat: annak idején az Iván Gyenyiszovicsot azért minősítették némely zsidó kritikusok antiszemitának, mert a regényben egyetlenegyszer sem szerepel a zsidó szó (!). A Rákosztályt ugyanők azért támadták, mert a műben szereplő orovosok között egyetlen zsidó sincsen. Ezen fintorgások fényében nyugodtan elmondhatjuk, hogy – a zsidók szerint – valóban létezhet zsidók nélküli antiszemitizmus. A Tizennégy augusztusa megjelenését követően viszont azért lett „szélsőségesen antiszemita” a szerző, mert zsidónak nevezett egy zsidót: „Az volt a bajuk, hogy nem titkoltam el a Sztolipint meggyilkoló Bogrov zsidó voltát!” – emlékezett vissza Szolzsenyicin. A nekrológ nem alkalmas műfaj arra, hogy a 30 kötetes, példátlanul gazdag írói életművet akárcsak számba vegye is. Hogy most mégis külön szólok a Rákosztályról, csak azért van, mert számomra ez a legkedvesebb, legmagával ragadóbb Szolzsenyicin-mű. Ha meg kellene határoznom a világirodalom öt legnagyobb regényét, a Rákosztály egészen biztosan köztük lenne. Az 1955-ben, egy szibériai városban és a világvégi Us-Terekben – Szolzsenyicin száműzetésének apró, csendes, időtlen, kelet-szibériai falujában – játszódó regény érezhetően át van szőve életrajzi elemekkel, és egy monumentális allegória érzetét kelti: maga a Szovjetunió a rákosztály, mert az egész szovjet élet rákos: halálos, lassú kór emészti fel. Az orvos is rákos. A legmegrázóbb emberi tragédiák és szenvedések megjelenítése mellett és dacára, elejétől a végéig valami nagyon fanyar, nagyon emelkedett humor is jellemzi a művet. Ez a regény többet bemutat a sztalinista diktatúra belső mindennapjairól, csendes örömeiről, a túlélés taktikáiról, mint akárhány szociográfiai vagy történeti adat. A regény főhőse kapott némi moratóriumot a sorstól, műtétje sikerült, kiengedték a kórházból, és boldogan rohan vissza száműzetése csendes helyszínére, Us-Terekbe. „És bár körülötte senki sem örült annak, hogy ő visszatért az életbe, még csak nem is tudott róla senki – de a nap, az tudott, ezért Oleg őrá, a napra mosolygott.” Haldokló orvosa viszont fáradtan ült kopott hintaszékében: „Ilyen percekben a lét egész értelmét – az ő hosszú múltját és rövid jövőjét, a boldogult feleségét, még az unokájáét is, egyáltalán minden emberét – nem abban látta, amit állandóan csináltak, ami a fő foglalkozásuk és érdeklődésük legfőbb tárgya volt. Hanem abban, mennyire tudták megőrizni magukban – önállóan, sértetlenül és makulátlanul – az örökkévalóság mindenkiben elrejtett képét.” Adósai lettünk Szolzsenyicinnek. Az egész keresztény világ az adósa. Nyugodjék békében.

Szőcs Zoltán