vissza a főoldalra

 2008.08.22. 

Az afganisztáni piszkos háború

Tudjuk jól: a nyugati demokráciák működésével súlyos gondok vannak. A politikusok hazudoznak a választóiknak, ígérgetnek fűt és fát, de amint hatalomra jutnak, mást tesznek, mint amit ígértek, adatokat, tényeket elhallgatnak a voksolás előtt… hosszasan lehetne sorolni a „minden világok legjobbikának” hirdetett rendszer súlyos működési zavarait. Továbbá az is jellemző, hogy a népszerűségre törekvő politikusok hazájuk külpolitikai stratégiáját is hajlamosak a „közvélemény elvárásaihoz” igazítani. (Habár a „közvélemény elvárásait” meg az oligarchia kezében tartott médiumok állítják elő.) Nézzük Barack Obama külpolitikai programját, legalábbis annak legfontosabb elemét, a Közel-Kelettel kapcsolatos állásfoglalását. Amelynek „kidolgozását” a következőképpen képzelem. Összeül a stáb, és megnézik a közvélemény- kutatási adatokat. Az iraki háborút az emberek többsége immár befejezné valahogy, és kivonná a katonákat – egyrészt. Viszont ugyanez a közvélemény erős, határozott, katonás elnököt szeretne a Fehér Házban látni – másrészt. Ráadásul az emberek nagyobbik része McCaint sokkal inkább képesnek tartja egy háború levezénylésére, mint a kissé túlságosan is intellektuálisnak tartott Barack Obamát. Márpedig most háború van, a „terror elleni háború”. Mit kell tehát tenni? Meg kell ígérni ugyan az iraki kivonulást, vagy legalábbis jelentős erők kivonását (teljes csapatkivonásról már Obama sem beszél egy jó ideje), ugyanakkor a haderőt máshol kell felvonultatni. Nevezetesen Afganisztánban, sőt Pakisztán nyugati részein is, ahol Obama megmutathatja, milyen kemény fickó ő! Igazi háborús vezető, aki a „terrorellenes háború legforróbb pontján”, Afganisztánban és Pakisztánban veszi fel a harcot az elvetemült ellenséggel szemben. Részleges iraki kivonulás (bár ennek határideje is egyre tolódik), ugyanakkor katonás fegyvercsörtetés Afganisztánban – íme, a demokrata elnökjelölt roppantul átgondolt, részleteiben is nyilván „alaposan kidolgozott” közel-keleti stratégiája. Amely úgy elhibázott és rossz, ahogy van. Igaz, vannak olyan vélemények is, melyek szerint Obama nem csupán a közvélemény elvárásaira tekintettel alakította ki „nagyívű” külpolitikai elképzeléseit. Hanem az amerikai politikai elit egy tekintélyes része is osztja a demokrata elnökjelölt elképzeléseit. Ám ha így van, még nagyobb a baj. Mert akkor könnyen elképzelhető, hogy nem pusztán választási fogásról van szó, hanem Amerika az obamai elgondolások jegyében is cselekszik majd – már legalábbis, ha a demokraták novemberben elhódítják a Fehér Házat. Hihetetlen, hogy nem veszik észre: Amerika összpontosítson bármekkora erőt is Afganisztánban és Nyugat-Pakisztánban, képtelen lesz diadalmaskodni. Mao-Ce-Tung emlegette sokszor: egy hazáját védő gerillahadsereg, ha nem veszít, akkor már győzött, míg egy hódító reguláris katonaságnak nemcsak a gerillákkal kellene leszámolnia, de a megszállása alatt álló országban rendet is kellene teremtenie. Amerika Irakot sem tudja újjáépíteni, ami már felér egy vereséggel. Afganisztánnal pedig még inkább meggyűlik Washington baja. Éspedig főként azért, mert az egész afganisztáni stratégia homokra épül. Barack Obama több alkalommal is, legutóbb berlini beszédében hangoztatta: a „terrorellenes háború” fő frontvonala Afganisztánban húzódik, ahol is „le kell számolni a két legveszedelmesebb terrorista szervezettel, az al-Kaidával és a tálibokkal”. Ha Obama tényleg így gondolkodik, és nem megint csak a „közvéleménynek” szánta szavait, akkor semmit nem ért abból, ami a Közel-Keleten történik. Mert az al-Kaidát persze joggal lehet terrorszervezetnek tekinteni, de a tálibokat már bajosan. A két mozgalmat nem is igen lehet teljesen egy kalap alá venni. Igaz, mindkettő gyökerei a 80-as évekig, az afganisztáni szovjet megszállás ellen küzdő mudzsahedin fegyveres ellenállásig nyúlnak le. Az amerikaiak nem szívesen emlékeznek rá, de tény: a mudzsahedinek szabadságharcát Amerika hatalmas pénzekkel és jelentős fegyverszállítmányokkal támogatta. És akkor még Amerika is szabadságharcosoknak tartotta őket, nem pedig terroristáknak! A szovjetek felett aratott győzelem után a mohamedán harcosok egy része – Oszama bin Laden vezérlete alatt – az al-Kaidában tömörült, és egy az egész világra kiterjedő háborút hirdetett meg az arab–iszlám nemzeteket gyilkoló, földjeit megszállás alatt tartó, és egyre csak terjeszkedő „Amerikai-Cionista Világbirodalom” ellen. Mi több, az eredményes ellenállás érdekében egy nagy „Iszlám Kalifátus” tervét is fölvázolták, és jogosnak tartják, ha bárhol a világon lecsapnak az ellenségre. És bizony a polgári személyeket sem kímélik. Ez valóban nem más, mint terrorizmus. De a mudzsahedin harcosok másik, sokkal jelentősebb része – elsősorban a pastu származásúak – a 90-es évek elején létrehozták a tálib mozgalmat (a szó maga pastu nyelven iszlám iskola tanulóját jelenti). Fő céljuk az volt, hogy a szovjet kivonulás után kirobbant polgárháborút megfékezzék, leszámoljanak a posztkommunistákkal (bizony, bizony, és ez sikerült is nekik), a bűnözést, a drogkereskedelmet visszaszorítsák, és egyáltalán az anarchiába süllyedő országot megmentsék a teljes széthullástól. Úgy gondolták, a másfél évtizedes háborúskodás után nem lehet másképp rendet teremteni, mint roppant szigorú, már-már kíméletlen törvényekkel. Az iszlam saria jogrendszerének bevezetésére ezért került sor, és vélekedjünk bárhogy, tény, ami tény: 1996 és 2001 között, amíg a tálibok kormányozták Afganisztánt, a bűnözés, a drogkereskedelem bizony jelentősen visszaszorult, és az országban kezdett helyreállni a rend. Erről persze a nyugati médiumok nem szóltak egy árva szót sem: helyette a felrobbantott Buddha-szobrokat mutogatták, meg a másodrangú szerepre kárhoztatott asszonyokért ontottak krokodilkönnyeket. És még valami, amit Nyugaton megint csak szeretnének elfelejteni: 2001 előtt Amerika és szövetségese, Pakisztán politikailag is, gazdaságilag is támogatta a tálibokat. Akkor vajon még nem voltak terroristák? Nem volt Afganisztánban jelen még az al-Kaida? Akkoriban Amerika úgy ítélte meg, hogy a szunnita irányzatú, radikális iszlamista mozgalom kijátszható lesz majd a síita Iráni Iszlám Köztársaság ellen. Szinte hihetetlen, de 2001 májusáig az USA összesen 40 millió dollár segélyt nyújtott a táliboknak! De mi történt 2001 májusában? Hát annyi, hogy a tálibok tárgyalni kezdtek egy argentin céggel olaj és gázvezetékek építéséről. (Állítólag Oszama bin Laden tanácsára fordultak az argentinokhoz.) Washington ekkor függesztette föl a segélyeket, mert az mégse járja, hogy olaj és gázvezetékeket ne az amerikaiak építsenek meg. (Pedig az amerikai Chevron és Unocal nevű cégek már-már birtokon belül érezték magukat.) Íme, a másik ok, ami miatt elsősorban amerikai, de más nyugati diplomaták is egy időben körüludvarolták a tálibokat. Az amerikaiak a Kaszpi-tenger hatalmas, részben még kiaknázatlan gáz- és olajlelőhelyeitől Afganisztánon és Pakisztánon keresztül szerették volna – és szeretnék mindmáig – megépíteni a szállítóvezetékeket. 2001 tavaszán azonban úgy tűnt, a tálibok hátat fordítanak Amerikának, és a vezetékek megépítésére olyanoknak adnak lehetőséget, akik nem fenyegetik országuk függetlenségét. Nem sokkal később bekövetkezett a New York-i Világkereskedelmi Központ ikertornyai elleni döbbenetes terrortámadás. Csakhogy minden jel szerint a táliboknak magához a merénylethez nem volt semmi közük. Igaz, Oszama bin Laden ekkor Afganisztánban tartózkodott – amiből még nem következett volna, hogy a tálib vezetők tudtak arról, miben mesterkedik az al-Kaida. Hiszen a szeptember 11-i merénylet számos más végrehajtója, sőt részben kitervelője (köztük Mohamed Atta, aki állítólag a terrorista különítmény vezetője volt) Spanyolországban illetve Németországban szervezkedett a támadást megelőzően. Mégsem jutott eszébe senkinek csapást mérni egyik európai országra sem. Az viszont igaz, hogy a merényletek után az amerikai vezetés hivatalosan kérte a táliboktól Oszama bin Laden kiadatását. Csakhogy az al-Kaida vezérét a szovjetellenes háború valóságos hősének tartották (hatszor sebesült meg), és ezért sem az iszlám törvénykezés, sem pedig a roppant szigorú pastu becsületkódex nem tette lehetővé, hogy csak úgy egyszerűen átadják az amerikaiaknak. De nem zárkóztak el teljesen: amennyiben Washington bizonyítékokkal szolgál Bin Laden bűnösségét illetően, és garantálják az igazságos és a törvényeknek megfelelő eljárás lefolytatását, szóba jöhet az al-Kaida vezérének kiadása – hangzott a tálibok válasza. Amerika, ahol állítólag „törvényesség uralkodik”, nem volt hajlandó bizonyítékokkal meg garanciákkal szolgálni, hanem egész egyszerűen lerohanta Afganisztánt. A tálibokat a pastukkal szemben álló törzsszövetség, az úgynevezett Északi Szövetség fegyveres erejének felhasználásával kiakolbólították a hatalomból. Kabulban pedig saját bábjaikat állították az ország élére. Egy időben úgy tűnt, Irakkal ellentétben, Afganisztánban sikerül megtörni az ellenállást, megszilárdítani a csatlós rezsimet, és az ország beletörődik a gyarmati sorba. Ez persze meglepő lett volna, hiszen ha valamiről az afgánok – elsősorban is a rettenthetetlen pastuk – soha nem mondanak le, az a szabadságuk. Afganisztánból eddig előbb-utóbb minden megszálló hatalom távozásra kényszerült: sem Nagy Sándor makedónjainak, sem a mongoloknak, sem a briteknek, sem a szovjeteknek nem sikerült megvetni a lábukat Afganisztán hegyei között. Véres fejjel menekült mindegyik hódító. És bizony a tálibok az utóbbi két évben ismét megerősödtek, és az ország egyre nagyobb területeit hódították vissza. Mi több, Pakisztán nyugati területein, az ún. Wazirisztánban is megvetették lábukat, olyannyira, hogy egyesek szerint itt található a tálib mozgalom központja. A kabuli bábkormány hatalma pedig lassan csupán a fővárosra és környékére terjed ki. Az amerikai hadsereg illetve a NATO vezetői jó ideje vészjelzéseket adnak, mondván, az afganisztáni misszió akadozik, a tálibok, valamint egyre gyarapodó számú szövetségeseik mind több és több területet hódítanak vissza, és a lakosság is őket támogatja. Az ország újjáépítése egy tapodtat sem haladt előre. Amerika európai provinciái pedig húzódoznak: egymás után vonják ki erőiket, vagy eleve csak jelképesen vannak csak jelen, mert látják, képtelenség valaha is teljesen uralni Afganisztánt. Márpedig éppen itt van a kutya eltemetve: ha Amerika és európai szövetségesei nem tudják teljesen uralmuk alá hajtani az országot, akkor vesztettek. A szabadságharcosok pedig győztek. Sokan azok közül, akik az iraki háborút kezdettől fogva ellenezték, az afganisztáni hadműveleteket mégis elfogadhatónak tartják. Obama az ő támogatásukat is igyekszik elnyerni. Csakhogy az afganisztáni háború is, akárcsak az iraki, ugyanúgy egy agresszív világhatalom igazságtalan hódító hadjárata. Hiszen végtére is semmiféle bizonyítékkal soha nem támasztották alá, hogy a tálibok támogatást nyújtottak volna az al-Kaida számára a szeptember 11-i merényletek végrehajtásában. Ha pedig ilyen bizonyíték nincs, milyen alapon rohant le és szállt meg az USA, szövetségeseivel együtt, egy független ENSZ-tagállamot? Pusztán azért, mert az al- Kaida egyes tagjai Afganisztánban leltek menedéket? És vajon hány ártatlan ember halála elfogadható ár a „terrorizmus” felszámolásáért ebben a szerencsétlen országban? Az a sok tízezer polgári személy, köztük nők és gyermekek, akik életüket vesztették a NATO-erők bombázásai és a harcok következtében, vajon mennyiben felelősek a „terrorizmusért”? És egyáltalán miért „terrorizmus”, amikor afgánok, pastuk és más népcsoportok tagjai harcolnak a betolakodók ellen? Küldhetnek ebbe a szerencsétlen közép- keleti országba akármennyi katonát, nagyobb szerepvállalásra kényszeríthetik a csatlós államokat, még több tálibot, még több afgán civilt ölhetnek meg, ám hiába. Nem igaz, hogy Amerika illetve a NATO a demokráciáért, az emberi jogokért harcol Afganisztánban. A cél nem más, mint a Közel- és Közép-Kelet feletti uralom megszerzése, illetve a közelben található gáz- és olajkincs megkaparintása. (Már alá is írták az afgán bábkormánnyal a megállapodást az olaj- és gázvezetékek megépítéséről.) Hány, de hány embernek kell még elpusztulnia, amíg kimondja végre egy amerikai elnökjelölt a nyilvánvaló igazságot: azt nevezetesen, hogy az USA illetve a Nyugat részéről ez egy piszkos, igazságtalan háború, amelyet sohasem kellett volna elkezdeni, és sohasem nyerhető meg.

 Zábori László