vissza a főoldalra

 2008.08.29. 

Egy újabb puccs Mauritániában

Agusztus 6-án, szerdán, a kora délelőtti órákban, a mauritániai főváros utcáin tankok és más harci járművek jelentek meg. Körbefogták az elnöki palotát, továbbá a miniszterelnök rezidenciáját, valamint a rádió- és televízióállomás épületét. A katonák pillanatok alatt letartóztatták Sidi Ould Cheikh Abdullahi államelnököt, a nemrég beiktatott Yehia Ould Ahmed Al-Oukef miniszterelnököt, valamint a kormány néhány más tagját. Az állami rádió és televízió megszakította adását. A hírügynökségek jelentései szerint az akció során nem vesztette életét senki, és komolyabb anyagi károk sem keletkeztek. A politikusokat házi őrizetbe helyezték. Másnap körülbelül 100 tüntető gyülekezett az elnöki palota előtt, akik „nemet mondunk a puccsra” és „igent a törvényes elnökre” feliratú táblákat tartottak a magasba. A rendőrség azonban könnygázzal oszlatta fel a demonstrálókat. Ugyanakkor egy ellentüntetés is szerveződött, több száz fő részvételével, akik viszont az „igent mondunk a puccsra” és „támogatjuk a hadsereget” jelszavakat skandálták. A katonai puccs vezetője, Mohamed Ould Abdel Aziz tábornok (képen) – aki korábban az elnöki testőrség parancsnoka volt, és az államfő napokkal korábban távolította el posztjáról – bejelentette: meg kívánják oldani az „ország összes gondját”, tiszteletben tartják a nemzetközi egyezményeket, és a „lehető legrövidebb időn belül szabad és tiszta” választásokat rendeznek. A nemzetközi szervezetek szinte kivétel nélkül elítélték a katonai hatalomátvételt. Az ENSZ, az Afrikai Unió, az EU, az USA, az Arab Liga, az Iszlám Konferencia Szervezete egyöntetűen felszólította a katonákat: térjenek vissza laktanyáikba, engedjék szabadon a letartóztatott politikusokat, és állítsák helyre az alkotmányos rendet. Mondhatnánk persze, ez csak a szokásos történet, amelyhez hasonló annyiszor lejátszódott már a világ elmaradottabb térségeiben. Mauritániában is 1960 óta, amikor ez a roppant szegény, 3 milliós ország elnyerte függetlenségét (korábban francia gyarmat volt), a katonák számtalan alkalommal vették át a hatalmat. A legutóbbi katonai puccs 2005-ben zajlott le, és ami még érdekesebb, akkor is Abdul Aziz tábornok vezette a lázadó katonákat, akárcsak most. Majd miután eltávolították a hatalomból Ould Tayát, Mauritánia akkori diktátorát, két év katonai kormányzás után mindenki legnagyobb meglepetésére választásokat rendeztek. Ilyesmi még sohasem történt ebben a szerencsétlen afrikai országban. Ráadásul meglehetősen tisztességes és törvényes keretek között zajlott a voksolás. 2007 márciusában az elnökválasztásokon a most eltávolított Sidi Ould Cheikh Abdullahi aratott diadalt, pártja, a Nemzeti Összefogás a Fejlődésért és a Demokráciáért pedig a még az előző esztendőben megtartott voksolás során a legtöbb helyet szerezte meg a 95 fős nemzetgyűlésben. Többséget azonban nem kapott, így koalíciót kötött az Iszlamista Tawassoul Párttal, amely két miniszterrel képviseltette magát a kormányban. Néhány más kisebb csoportosulás is csatlakozott a koalícióhoz. Ezzel Mauritánia az arab világ egyik legdemokratikusabb államává vált. Csakhogy súlyos korrupciós ügyek, valamint késhegyig menő politikai csatározások ásták alá a demokratikus rendszer tekintélyét. Az államfő felesége, Kahtou Boukhari ellen is súlyos vádak merültek föl: állítólag meglehetősen hanyagul kezelték a pénzügyeket abban a jótékonysági szervezetben, amelyet ő maga hozott létre. A kormányzat fejére olvasták, hogy eltünteti az EU-tól, az USA-tól illetve a gazdagabb arab államoktól érkező segélyeket. Ez év tavaszán a világszerte tapasztalható élelmiszerár-emelkedés tüntetésekhez vezetett, amelynek következményeképp az államfő menesztette a kormányt. A puccs előtt két héttel az ellenzék bizalmatlansági indítványt nyújtott be a kormány ellen. Abdullahi elnököt azzal is megvádolták, hogy semmibe veszi a demokrácia játékszabályait. Többek között azért, mert egy független arab nyelvű lap, az Al-Hurriya egy újságíróját, valamint kiadóját „rágalmazás” vádjával letartóztatták. (Magukat demokratának álcázó diktátorok újabban a személyiségi jogok védelmére hivatkozva korlátozzák a sajtószabadságot.) Természetesen a politikai zűrzavar, a gazdasági nehézségek, valamint a korrupciós ügyletek sokasága persze még nem igazol semmiféle katonai puccsot, főképp nem, ha törvényes, demokratikusan megválasztott kormányt távolítanak el a hatalomból – legalábbis az általános nyugati vélemény szerint. Jobb lenne persze, ha a Nyugat, de főleg Amerika egy szót se szólna. Hány katonai hatalomátvételt támogattak ők a múltban? Iránban 1953- ban nem a CIA buktatta meg a demokratikusan választott iráni kormányt, és ültette az irániak nyakára Reza Pahlavit? Chilében 1973- ban nem az amerikaiak támogatták minden eszközzel a demokratikusan megválasztott Salvador Allende kormányának megdöntését? Palesztinában nem az amerikaiak (és az izraeliek természetesen) igyekeztek és igyekeznek mindmáig megbuktatni a Hamasz-kormányt? Nem csupán a blokád eszközeivel, hiszen ma már köztudott, hogy 2007 júniusában puccsal szerették volna eltávolítani a Hamasz-kormányt a Gázai övezetből. 2006 decemberében az amerikaiak katonailag is támogatták Etiópiát, amely támadást intézett Szomália ellen, és elűzte az országot kormányzó iszlamistákat. Jobb lenne tehát, ha az USA és nyugati szövetségesei nem ontanának most krokodilkönnyeket a „mauritániai demokráciáért”, mert a hitelük immár a nullával egyenlő. De egyébként is úgy tűnik, itt valójában nem a demokráciáról van szó. Mauritániának hatalmas, és jórészt még kiaknázatlan olajkészletei vannak. Aki azokat megkaparintja, irdatlan összegeket tehet zsebre. A versengés megindult az országon belül is, de mint ahogy lenni szokott, a nagyhatalmak is „érdeklődnek”. Nyugati vélemények szerint Líbia áll a mostani katonai hatalomátvétel mögött, egyesek pedig úgy vélik, az al-Kaida is jelen van a nyugat-afrikai országban. A nyomorgó néptömegek körében rohamosan terjed az iszlám, ami miatt ugyancsak főhet a nyugati politikusok feje. Ezenkívül Mauritániában komoly nemzetiségi ellentétek feszülnek az országot irányító arabok, valamint a magukat jogfosztottnak tekintő afrikai törzsek között. Minden adva van tehát ahhoz, hogy egy újabb válsággóc alakuljon ki Afrika észak-nyugati részén.

Zábori László