|
 2008.08.29.
Hamvait is ötven évig börtönben tartották
Kegyelemből
életfogytig-Esterházy János szenvedéstörténetéről.
Ez az Esterházy nem íróféle, nem
futballista, és nem is a konflisos bécsi Esterházy-család
sarja. Ez az Esterházy János igaz magyar, keresztény, azaz
talpig ember volt. Felfoghatatlan a szenvedéstörténet, amelyet
kezünkben tartunk. A dokumentumkötetet Mycielskiné Esterházy Mária
feljegyzései alapján állította össze Molnár Imre. Kezdjük a
történetet a szomorú véggel. Esterházy János börtönben
halt meg Csehszlovákiában. Végrendeletéből idézek. A sorokat
nyilván halála előtt néhány órával vagy nappal vetette papírra.
Íme: „Tudom, hogy emberileg szólva nincs remény a szabadulásomra.
Ezt elfogadva, mint keresztet, felajánlom a Jó Istennek könyörgésképpen
a legszűkebb családért, és a szélesebb (a felvidéki magyarságért),
meg a legszélesebb családunk (magyar nemzet) boldogabb jövőjéért.”
Esterházy János a szó igaz értelmében szent emberként
élt és halt meg. Nyitraújlakon született 1901. március 14-én.
Serényi Líviával 1924-ben kötött házasságot. Két gyermekük
született: János és Alice. Könyvünk főhőse 1932-ben, 31 éves
korában a Csehszlovákiai Magyar Népszövetség Liga elnöke
lett. Ugyanebben az évben az Országos Keresztényszocialista Párt
elnökévé választották. Politikai tevékenységének középpontjában
a Csehszlovákiában magára hagyott nemzetiségiek védelme állt.
1933-tól kezdve szüntelenül követelte Szlovenszko és
Ruszinszko autonómiáját. 1935-ben a csehszlovák parlamentben képviselőként
dolgozik. Masarik lemondása után 1935-ben Benest támogatja
Masarik utódjaként a németbarát jelölttel szemben. Majd
amikor a Felvidék egy része visszakerül az anyaországhoz,
Esterházy János a magyar kormánytól jogszerű bánásmódot kér
a szlovákok számára. Rövidesen hazájában, a Felvidéken,
Szlovákiában, 1939-ben rendőri felügyelet alá helyezik. Támogatta
és segítette a lengyel menekülteket. Politikai megnyilatkozásában
üdvözli a Szlovák Köztársaságot, de ugyanakkor a későbbi,
1944-es szlovákiai felkelés tábornokát, Rudolf Viest tábornokot
segíti Nyugatra történő távozásában. Magyarországon
keresztül jut ki az emigrációba a katona. 1942-ben szavaznak
Pozsonyban a zsidótörvényről. Egyetlen képviselő akad a
parlamentben, Esterházy János, aki a törvény ellen szót emel,
és nemet mond. Magyarországon jár 1944-ben, amikor a magyarországi
nyilasok letartóztatták, és lemondatták pártvezetői tisztségéről,
így a nyilasok fogságából szabadulhatott, de ekkor meg körözni
kezdi a Gestapo. Fordulatos az élet. A Gestapo után jött a
kommunista Gustav Husak, a csehszlovákiai fő kommunista. Letartóztatják
a grófot, és átadják a felvidéki magyar politikust az NKVD ügynökeinek.
Több magyar pártvezető társaságában egy évet tölt a hírhedett
moszkvai kolosszusbörtönben, a Ljubljankában. Jó szovjet szokás
és gyakorlat szerint elítélik, 10 évet kap, és Szibériába
szállítják. A szovjetek visszaadják Esterházy Jánost a
csehszlovák hatóságoknak, és megkezdődik Esterházy János vérrel,
tövissel, tüdőbajjal szegélyezett kálváriájának utolsó
fejezete, börtönről börtönre szállítják, mígnem 1957-ben
visszaadja lelkét Teremtőjének. A kommunizmus nagyobb dicsőségére
Esterházy Jánost halála után elhamvasztották, de porait nem
adták ki a családnak, 50 éven keresztül börtönben őrizték.
Esterházy János története, kálváriája a józan emberi
ész számára felfoghatatlan. Rögtön az elején felteszünk néhány
kérdést önmagunknak meg a történelemcsinálóknak. Esterházy
János halált megvető bátorsággal védte, istápolta és pártfogolta
a jogfosztottakat. Ő volt az egyetlen Pozsonyban, aki a
parlamentben ellentmondott a zsidótörvényre. Miért nem mozdították
meg a zsidók még a kisujjukat sem e nemes lélek, e kitűnő
ember megmentése érdekében? Nem igaz az, hogy nem volt hozzá
lehetőségük. Miközben Amerikában és Nyugat-Európában egy
Martin Himler nevű magyar zsidó a legfondorlatosabb módon gyűjtött
össze és törvénysértő módon lopatott Magyarországra 500 háborús
bűnösnek vélt, vagy bűnöst, ne mondja senki, hogy e
korszakban Európában és Moszkvában nem volt lehetősége a
zsidóságnak a cselekvésre, akár egyetlenegy ember megmentésére.
Tény: nincs hitelt érdemlő bizonyítékunk arra, hogy valamit
is szót emeltek volna Esterházy János érdekében. A második kérdés:
hogyan történhetett az, hogy Esterházy Jánost egy évig ütik-verik,
megszégyenítik és gyalázzák a Ljubljankában, majd 10 évre
ítélik, Szibériába szállítják, és onnan egyszerűen csak
visszatér – mit tér, visszaszállítják – az újraalakult
Csehszlovákiába. Kik és milyen erők dolgoztak? A Ljubljankából
nemigen tértek vissza az emberek. Szibériát 8-10 év után csak
kevesen hagyhatták el. Milyen érdekek nyomán kerülhetett mégis
vissza Esterházy János a kommunista Csehszlovákiába, ahol a
hatalom gyűlölte őt? És a harmadik: A halálos ítélet után
Esterházy János kegyelemből életfogytig tartó ítéletet
kapott. Tehát nem akarták megölni. Egészen pontosan nem szántak
neki gyors halált. Mert ez így egyszerűbb lett volna, bár látszólag
gonosz cselekedet. Nem, erre a harmadik kérdésre tudom a pontos
választ. A Gustav Husakok, az Antoni Novotnik, és a többi
hasonszőrű csehszlovákiai vezetők úgy döntöttek, hogy lassú
halállal büntetik e kiváló férfit. Pontról pontra követték
életútját. Hol engedélyezték tüdőbajára a gyógyszert, hol
nem. Hol fogadhatott látogatókat, hol nem. Hol írhatott és
kaphatott levelet, hol nem. És egyik börtönből a másikba szállították
a titkos menetrend szerint. Tépték az idegrendszerét ennek a férfinek,
és rettegésben tartották, hogy a családjának számos tagját
is utolérheti a végzet. Csehszlovákia urai játszadoztak ennek
az embernek az életével és a halálával. Tűnődhetünk manapság,
amikor annyi gonoszságra fény derült, hogyan is történt Nagy
Imrével és mártírtársaival? Felakasztották, dróttal összekötözték
a holttestet, és arccal a föld felé elföldelték. Halála után
is büntették, meggyalázták, megalázták az áldozatokat. Ez
az egyik változat. A másik változat, amit Esterházy Jánossal
cselekedtek: lassú halálra ítélték, mert nagyon féltek a
szellemétől. Esterházy meg azt tudta, hogy léte a magyarság
felvidéki megmaradásának egyik alapvető feltétele. A gróf életét,
börtönéveit testvére, Esterházy Mária kíséri, és minden
emberileg elképzelhető dolgot elkövet annak érdekében, hogy
testvére szabaduljon a börtönből, vagy javítson valamit, enyhítsen
a sorsán. Utazik éjjeleken át Prágába, Brünnbe, különböző
börtönvárosokba, időközben keresi a pártfogókat, hátha
tudnának valamit segíteni. Mária mindenkit utolér. Ezt olvasom
az összeállításban:
„Közben
kisütötték, hogy Fábry Zoltánhoz kellene fordulni, aki író.
Ő, bár kommunista, a »Vádlott megszólal« című írásában,
amelyet a front után írt, igazságosan, és nagy szimpátiával
írta meg János politikai működését. Ekkor végzetes tévedés
történt. Emil elment Fábryhoz a pártba, és segítségét kérte.
Legnagyobb megdöbbenésére az illető felfortyant, és
kijelentette, hogy ő lesz az első, aki ajánlani fogja János
kivégzését, mivel az a nép ellensége. Emil először hápogott,
majd dühbe jőve egy hatmázsás gorombaságot vágott a fejéhez
és kiment. Elpanaszolta a dolgot Mayernak és az ügyvédnek, és
akkor kisült, hogy nem az íróval beszélt, aki Szliácson
lakik, hanem egy kommunista képviselővel, aki az első republikával
a Major-párthoz tartozott, és ezért kész volt Jánost egy kanál
vízben megfojtani. Erre aztán az ügyvédet repülőgépen Szliácsra
küldték az íróhoz, hogy ő is írjon János érdekében Prágába.
Csak írást lehetett kérni tőle, mert egyrészt súlyos beteg,
másrészt nem beszéli az államnyelvet.” Történelmi tény,
hogy a stószi remete, Fábry Zoltán kifogástalanul és tisztességesen
viselkedett az Esterházy-drámában. Fordultak máshoz is a család
tagjai. Elmentek Srobárnéhez. Egy magas rangú állami
hivatalnok feleségéhez. „Srobárné megütközve veszi tudomásul
az esetet, és azt mondja, »itt feltétlenül segíteni kell,
ilyen igazságtalanságot nem szabad eltűrni«. Mit is lehetne
csinálni? Még Pozsonyban szó volt arról, hogy az elnök feleségéhez
kellene fordulni, aki jószívű, mint az ilyenfajta nők szoktak
(a köztársasági elnök feleségéről van szó). Emil rám néz,
és int a szemével. Bátortalanul előadom, hogy tudomásom
szerint az elnök felesége egy jólelkű asszony, nem volna-e tehát
neki hajlandó elmondani a hallottakat, és segítséget kérni.
Srobárné méltóságteljesen kihúzza magát, és nagy nyomatékkal
mondja »Ich kenne die Dame nicht« »Én nem ismerem azt a hölgyet.«
Elhűlt bennem a vér, a bieder polgárasszonnyá alakult színésznő
nem ismeri a rosszhírű elnöknét – no, ezt azután jól
megcsináltam.” Korunk a kibontakozó kommunista testvériség
és nemzetköziség korszaka. Amit a magyarok kaptak büntetésül
a Szovjetuniótól a II. világháborúért, azt jutalmul megkapták
a csehszlovákok puszta jóságukért.
Történt pedig, hogy a nép ellensége, Esterházy János
egy alkalommal hosszabb időre menedéket adott egy bizonyos
Szakasits Árpád nevű magyar köztársasági elnöknek. Aztán még
sok mindenben Esterházy segítségére volt ennek a Szakasitsnak.
A család tagjai odafordultak hát a budapesti nagyúrhoz. Meg is
kapták a választ. Magyarország nem avatkozik más országok belügyeibe.
Miért is segítette volna az álszociáldemokrata Szakasits az ízig-vérig
keresztény és európai intellektusú magyar férfit, gróf
Esterházy Jánost? A kérdést pusztán a könyv olvasása közben
tettem fel. Érdemes tovább idézni ebből a torokszorító könyvből.
Hogyan történt a felvidéki magyar politikus ljubljankai látogatása?
„A kihallgatások éjjel voltak. Eleinte jóindulatú formában.
Később, mikor nem akart vallani, kínozni kezdték. Falnak
fordulva, kitárt karokkal kellett állnia, a legcsekélyebb
mozdulatnál összeverték. Éheztették, szomjaztatták, és a
legszörnyűbb kínzás az volt, hogy egy cellában több száz
gyertya erejű villanykörtébe kellett néznie szemhunyorítás nélkül,
mert csak ha hunyorított, verték. Az NKVD-isták vastag fekete
szemüveggel a szemükön 5 percenként váltakoztak, őt órákig
hagyták így. 8-12 óráig hallgatták ki egyfolytában, pokoli kínokon
ment át. Végül, mikor fizikai szenvedéssel nem bírták megtörni,
ördögi módszerhez nyúltak: vagy vallasz, vagy elpusztítjuk,
kiirtjuk az egész családodat. És elszámoltak Maminkón kezdve
és Krímán végezve mindenkit. Ez megtörte az ellenálló képességét.
Látszott rajta, milyen nehezére esik ezt elmondania. De mit, az
Istenért? »Hogy:
1. A
párt fasiszta szervezet volt, 2. hogy fegyveres ellenállást
szerveztem az oroszok ellen, és 3. együttműködtem az
angolokkal a háború alatt!« A két első pontot még értettem,
de a harmadikat?! Utána szembesítették őt a többiekkel, akik
tagadták a vádakat, de ő ellenük vallott! Dermedten
hallgattam, csak a kezét fogtam. Szeptembertől februárig
tartott a vallatás, és ez alatt, ha jól emlékszem, 684 órát
vallatták. 1946. április 24-én hirdették ki az ítéletet: 10
év kényszermunka.” Megjárta a jól ismert poklok poklát gróf
Esterházy János, és hazaszállíttatták a csehszlovákok, hogy
szenvedjen hazájában kínok között, hosszút, sokat. 1950. május
6-án a grófot az akasztófa helyett életfogytiglanra ítélték.
Több mint egy évig a felfüggesztett halálos ítélet árnyékában
élt. Ez a család hitben élt. Mélyen átélt Isten– Jézus–Mária-szeretetben
gondolkodott. Nem alkalmi katolikusok voltak. De a családtagok,
akik kintről figyelték a börtönben vergődő testvérük tüdőbajjal
nyomorított életét, Istenkísértő lelkiállapotba is kerülhettek
– olvassuk a megrendítő sorokat. E sorokat Mária írta Esterházy
Lujzának: „Az ember annyira semminek érzi magát, s szinte már
a teljes kétségbeesés kerülget, ha arra gondolok, hogy ő
milyen borzasztóan szenved. Tudatosan gondolsz az Olajfák-hegyén
szenvedőre, de kedvesem, az a szenvedés csak egy éjszakát és
egy napot tartott. De ő már a 9. éve járja a maga kálváriáját.
Tudom, hogy mindez már-már eretnekség, és próbálom magamban
ezt az érzést leküzdeni, ahogy tudom… De nincs már hozzá erőm,
és imádkozni sem tudok már. Utolsó szalmaszál Krulik elsőáldozása
lesz…” Hadifogoly visszaemlékezésekből, hős papjaink írásaiból
dereng előttünk néhány kép, ami szívszorító. A katolikus
papok hogyan miséztek az Urálon túl, valahol Vlagyivosztok tájékán,
ahol bort sem látott soha senki. Valahonnan szőlő került a táborba,
azt a néhány szem szőlőt megerjesztették, és az így nyert
bort Krisztus vérévé változtatták titokban a láger barakkjában.
Így történt ez bizony, így, kedves jó olvasóim. Esterházy János
meg mély vágyat érzett arra, hogy magához szólítsa az Úr Jézus
Krisztus testét (Hoc est enim, corpus meum=Ez az én testem.).
„Azt írta, ne küldjünk kétszersültet. Feltételezem, rájöttek
arra, hogy ebbe kevertük bele a morzsákat. És ezért vették el
az imakönyvecskéket is. Mindenesetre megszakadt a szívem, hogy
megfosztották még ettől az utolsó vigasztól is.” A könyvből
olvasom, hogy a testvér, Mariska, Esterházy Mária a falu plébánosától
egy időben szentostyamorzsát kapott kétszersültbe keverve, sütve.
Ezt küldte be testvérének a börtönbe szentáldozásra.
Gondoljuk meg: már 1957 februárja van. A kálvária korábban
kezdődött, mint 1945. És azt írja a hűséges testvér a másik
rokonnak: „De most el kell magunkban nyomni és le kell győzni
az emberi harag vagy lázadás minden kifejezését, hogy be ne árnyékoljuk
az ő áldozatának beteljesedését. Írva neki, igyekszem
elmondani, hogy mi mindannyian szünet nélkül Vele vagyunk, de
mit ér most ez az írás? Nem kérem, hogy imádkozz, mert tudom,
hogy mást sem teszel, de kérj meg mindenkit, hogy imádkozzanak
a távolból is, hogy a Jó Isten megkönyörüljön rajta. Oly
nehéz szívvel gondolok arra, hogy menynyire fáj neked ez a levél.
Tiszta szívemből ölellek.” És akkor, 1957. március 8-án
ezek a sorok kerülnek be a naplóba: „Pénteken, 3. hó 8-án,
amikor 6 után hazaértem, Jadvigát az ágyon találtam ülve, táviratot
tartott a kezében. A táviratban ez állt: Értesítem, hogy a
fivére J. E. 1957. III. 8-án hunyt el, a holttest el lesz
hamvasztva, de nem lesz kiadva a családnak. Aláírás:
parancsnok”. És a szentéletű magyar gróf hamvait még 50 évig
börtönben tartották. Ez a történetünk. Félelmetes.
(Kegyelem életfogytig Esterházy János szenvedéstörténetének
dokumentumai Mycielskiné Esterházy Mária feljegyzései alapján.
Kiadja: a Magyar Egyháztörténeti Enciklopédia Munkaközösség
(METEM) Budapest 2008.)
Győri Béla
|
