vissza a főoldalra

 

 

 2008.08.29. 

A heroin rabságában

Néhány éve egyik barátom lakást vásárolt egy régi házban, a józsefvárosi Práter utcában. A meglehetősen rossz hírű környéken álló, lepusztult épületbe kényszerűségből költözött, mert válását követően színvonalasabb lakás megvásárlására nem volt elegendő pénze. Költözését követően barátomat többször is meglátogattam, és az egyik találkozásunk alatt kopogtak nyitott ajtaján, majd fiatal nő lépett a konyhába. János barátom már jól ismerte, és Ágiként mutatta be nekem a 20-as éveinek második felében járó szomszédasszonyát, aki meglehetősen fura benyomást keltett. Izzadt és remegett, ijedten tekingetett körbe, a hangja el-elakadt.

– Janikám, tudsz adni egy ezrest, csak egy ezrest? – kérlelte barátomat, majd megkönnyebbült mosollyal vette át tőle a pénzt.

– Legkésőbb holnap visszaadom – mondta búcsúzóul, majd villámgyorsan eltűnt a lakásból. Távozása után értetlenül néztem barátomra, aki felvilágosított:

– Ági a közvetlen szomszédom, és kábítószerélvező. Naponta fecskendezi be magának a heroint.

– És mit szólnak ehhez a rokonai, hozzátartozói?

– A nagymamájánál él, de ő már nagyon öreg, és van egy ötéves fia, akit úgy-ahogy ellát – válaszolta a barátom.

– De hát honnan szerzi a pénzt, hiszen narkósként nem lehet állandó munkahelye, a drog pedig nagyon drága?

– Bolt- és áruházi tolvajlással meg címkecserével.

– Mivel?

– Címkecserével. Keres például egy költséges műszaki cikket, leszedi róla a matricát, amin az árat tartalmazó vonalkód van, és egy sokkal olcsóbb termék kódját ragasztja rá. Ezzel a módszerrel akár több tízezer forintot is lehet keresni.

– És ezt hosszú távon meg lehet úszni büntetlenül?

– Á, dehogy. Már több rendőrségi eljárás is folyik ellene, de állítólag jó esélye van, hogy megússza a börtönt, mert kiskorú gyermeket nevel.

– Miért kezdett el narkózni a szomszédasszonyod?

– Amikor ideköltöztem, már régóta lőtte magát. Állítólag szerelmi bánat miatt, mondták többen is a házból, de talán azért is, mert – bár szakközépiskolai érettségije van – évek óta nem tud elhelyezkedni. Legföljebb takarítónőként alkalmazták volna az elmúlt években.

– A tolvajlásból, címkeátragasztásból mindig össze tudja szedni a szükséges pénzt?

– Van úgy, hogy nem, de ilyenkor kiáll a Kálvária térre, manusra vadászni.

– Mit csinál?

– Kurválkodik, férfiakat hoz haza a lakására, hogy összejöjjön a napi heroinadag megvásárlásához szükséges pénz.

– Hol szerzi be az anyagot?

- A Józsefvárosban ez nem probléma. Ági is a szomszédba jár, mindössze a Diószeghy Sámuel utcáig kell elmennie, ahol több drogdíler is tevékenykedik. Sőt az olyan törzsvásárlóknak, mint ő, akár házhoz is kiszállítják az anyagot.

 Ági alig két óra múlva ismét kopogtatott. Boldog mosollyal az arcán lépett be a konyhába, élénk volt, feldobott. Nyoma sem látszott rajta a korábban tapasztalt levertségnek, remegésnek. Szinte szárnyalt az elragadtatástól. Közölte barátommal, hogy máris visszaadja a kölcsönkért pénzt. Amint átadta az ezrest, barátom a karjára mutatott. Tűszúrások, véraláfutások, nagyon csúnya kék-zöld foltok borították könyöktől csuklóig az egész alkarját. János barátom körülbelül két évig lakott az Práter utcában, utána jobb környékre költözött. Ottléte alatt többször is találkoztam Ágival, akin egyre jobban kiütköztek a lepusztulás jelei. A 30 év körüli nőnek felpuffadt és szürkés árnyalatot vett fel az arca, a teste elhízott, a bőre megráncosodott, az állandó bevérzésektől piros lett a szeme, szinte hónapról hónapra romlott az állapota. Aztán barátom elköltözött, és Ágit nem láttam soha többé. Mikor a mostani kábítószeres halálesetek kapcsán barátommal beszélgetve egykori szomszédja, Ági is szóba került, János megjegyezte, hogy szerinte már ő sem él.

 

Varga Imre