vissza a főoldalra

 2008.12.12. 

Megtalálták Árgirius kincseit

Csurka Péter a Két strázsa c. regényéről.

 Nagyon régen, 1939-ben jelent meg Csurka Péter Két strázsa című vidám regénye. Három kiadást ért meg. A harmadik kiadást néhány évvel ezelőtt fia, Csurka István adta ki a Magyar Fórum könyvei között. Az első két kiadást a Turul Szépmíves Könyvkiadó Budapesten jelentette meg. A történet Békésváron játszódik. Főszereplője Kocsor Gábor és Vári Laji, a község két rendőre, strázsája, felvigyázója. A rendet természetesen nem ők, hanem a csendőrök tartották fenn ebben a városkában vagy faluban is, merthogy két-két magyar királyi csendőrpofonnal rendet tudtak tartani. Továbbiakban a csendőrök a szolgálat közben nem ihattak. Kocsor Gábor és Vári Laji, a két strázsa, egyenruha ide, egyenruha oda, annyit ittak, mint a gödény. Kocsor Gábornak volt sarzsija, Lajinak egy szál sem, de Lajival szemben ennek ellenére Kocsor Gábor nem tudott érvényt szerezni szavának, mert az ivásban Laji volt az erősebb. Na már most Schwarcznál, a Dübögőben ittak, ha úgy hozta a sor, vagy Vak Miskánál, a harmadik főszereplőnél, aki viszont Ritter Hermanntól szerezte be a szilvapálinkát literjével. Sűrűn megfordult a két a strázsa Schwarcznál, a Dübögőben, amikor a falu legényei rendszeresen összeverekedtek. A két strázsa vagy feloszlatta a verekedést, vagy nem, ezzel szemben maguk is rendesen berúgtak. A Vak Miska, a falu koldusa olyan vak volt, hogy csak a sötétet látta, akkor, amikor úgy akarta. Egyébként a heti vásárok idején koldulásával szép pénzeket keresett. És mindent tudott, ami a környéken történt. Feltűnt ez a két strázsának, hogy ez a Vak Miska lehet, hogy nem is vak, ezért aztán meglátogatták a faluvégi düledező házat, a vak koldus otthonát. Itt bontakozik ki majd a cselekmény. Főszereplő még Cece, az öreg cigányasszony, aki később puszta seggével ráült az egyik strázsára, magára Kocsor Gáborra, ezért aztán Laji nagyon megverte a cigányokat. Újabb szereplő Pinke, egy megesett szép lány fia, aki tettestársa volt a Vak Miskának a szüntelen lopásban. Mindent kitanult a gyerek. Feltűnik a színen – nem személyesen, csak szavaival – Árgílius királyfi is. Kincseket rejtett el ezen a vidéken. Legalábbis Vak Miska hazudozásai szerint. Jelentékeny szereplő Lila Kálmán, a 18 példányban megjelenő helyi újság fő- és felelős szerkesztője, valamint tulajdonosa. Ez az újság csak az igazat, és csakis az igazat írta meg mindig. Aztán egy különös esemény során megjelenik a bíró, a jegyző, Budapestről néhány vízitudós, balneológus és még sokan mások. Nagy mese ez a történet.

 A szerző, Csurka Péter 1894. július 6-án született Békés városában, mert hiszen Békésvár a könyv meséjének helyszíne, maga Békés városa. A Két strázsa, mint mondtam, 1939-ben jelent meg. Csurka Péter 1964. szeptember 29-én hunyt el Balatonalmádiban, jogot tanult, volt katona, munkatársa volt a Friss Újságnak, és írta színműveit és számos más művét. A Két strázsa a legemlékezetesebb műve.

 Történt pedig, hogy szeget ütött a fejébe Kocsor Gábornak és Vári Lajinak, hogy a falu vak koldusa, Vak Miska nem is vak. Meglátogatták hát romos házában a gyanúsítottat. Megittak időközben néhány üveg Herman Lipót-féle szilva -pálinkát. Ezenközben fecsegte el Vak Miska, hogy mivel vak volt, Árgirius király rábízott egy titkot, hogy hol ásta el itt a környéken a kincseit. A két strázsa csak hallgatott, mert mesés kincsekről szólt Vak Miska története. A két strázsa annyira beszeszelt, hogy alig bírt hazamenni. De azért azt megjegyezték, hogy Árgílius királyfi itt ásott el sok-sok kincset. Ezt mondta Vak Miska a két falusi rendőrnek: „Én úgy ahogy tájíkozni tudtam magamat, hát egészen biztos, hogy a Vashalomba mentünk a gátakhoz, és egy nagy jegenye alá ástuk el a temérdek kincset, közel a rossz erdei révhez… Ezt onnét tudom, hogy valaki át akart jönni Rosszerdő felől, oszt hosszasan kajátozott az öreg Pálfinak, a révésznek… Hallottam azt is, hogy eloldotta hajót, azt csobogott a víz… Hát ottan körül fekszik a kincs. Mikor elástuk, engem hazahozott Árgirius királyfi, azonmód az aranyos hintón, és bétett a házba… De mielőtt eltűnt vóna, kitárta mindkét kezét, megáldott engem… Megáldalak jó ember tégedet, mondta Árgirius királyfi, hogy legyél nagy szerencsével minden lépésedben… Hulljon bőven a kalapodba a könyörület krajcárja, hogy tudjál magadnak Kamuton egy kis házat, szőlőt, kis földecskét venni… Mikor aztán ezt az áldást elmondta, egyszer csak felemelkedett az aranyhintó mind a 18 lovával, oszt az égen vágtattak tovább Árgirius királyfival. Én néztem utánuk, sokára eltűntek a nézésem elől…” A nagy titkot tehát megtudta a két rendőr, és elindultak hazafelé. Kocsor Gábor megfürdött egyszer-kétszer a pocsolyában, olyan volt az arca, mint az ördögé, kotus sár borította egész testét. A kotu az, amikor a lápi föld megszárad, fekete és ronda. De csak hazavergődött valahogy a községi káplár. Nem így Vári Laji, a nagyivó. Laji, a lelkem kerítésen mászott be az udvarukba. Pedáns ember volt, egyenesen a kúthoz ment mosdani. Beleesett. Alatta a 25 méter mélység szörnyű kilátásaival. De ahogy esett befele a kútba, a kardja megakadt a kút kávájában, s ott csüngött jó ideig a víz, a kútkáva között a kard védelmében. Mígnem kiszabadították az emberek az életveszélyes helyzetből a strázsát, de a botrány botrány volt, ezért a község elbocsátotta Vári Lajit a rendőri szolgálatból. Kapott 300 forint végkielégítést, mostanában így mondanák. A pénzt persze az asszony vette fel. De Lajit nem nagyon érdekelte a dolog, mert más járt az eszében, az Árgirius által elásott kincs. Hívták a svábok kútásónak a faluba, jó pénzt adtak volna fizetségül, de nem ment. Hívták erdőkerülőnek, a komenció több lett volna, mint az addigi fizetése, oda sem ment. Csak azon törte a fejét, hogyan tudná megszerezni Árgirius királyfi kincsét, amiről Vak Miska beszélt. Az álmodozónak a rendőrvére azért megmaradt, mert történt egyszer, hogy Kocsor Gábor rendet akart csinálni a cigányok között. Először nem sikerült. Nem tudta szétkergetni a handabandázó cigányságot, sőt, a községi rendőrt földre is küldték. Ráadásul Cece, a cigányasszony csúfságot is tett a rendőrrel. Fellibbentette mérhetetlenül koszos szoknyáját, és puszta hátsó felével ráült a rendőrre. Szerencsére arra járt a leváltott rendőr, és mondom benne volt a rendőrvér, és szétcsapott a cigányok között. Cece, az öreg asszony is repült vagy húsz métert. Időközben Vak Miska és kis segítője, Pinke úgy loptak, mint a szarka, mindent, amit a piacon találtak a vásárokban. Még egy szájharmonikát is ellopott a gyerek, mert a szakmai útmutatások alapján ő lopott, Vak Miska csak irányított. De ezt is le akarták leplezni a rendőrök. Most már öten, mert Vári Laji helyett négy községi rendőrt is felvettek. A leleplezésből semmi nem lett, mert a gyerek minden lopott holmit bedobált a tóba. Furcsa szokások terjedtek el Békésváron ebben az időben. Ásóra, lapátra kaptak a helyiek, és ásni jártak ki oda, ahol Árgirius királyfi elásatta a kincseket. Mindenki mindenütt ásott. Gödrök szabdalták a tájat. Vári Laji, aki szemmel kísérte az eseményeket, és előrelátó tervet készített a kincs megszerzésére, csak figyelt. Feltűnt a kincskeresők között Kocsor Gábor is, a rendőrtárs, mert hisz ő is hallotta Vak Miska elbeszélését. Ez annyira felbőszítette Vári Lajit, hogy a Kocsor Gábor által hátrahagyott ásót és lapátot magával vitte, majd a piaci forgatagban és sokadalomban úgy hátba vágta egykori rendőrtársát, hogy az három hónapra megnémult. De egyébként nem árulták el egymást. Időközben írta a maga újságját Lila Kálmán. A 18 példány helyett már csak 3 példányban jelent meg az újság. Ő is feltűnt a kincskeresők között az egyenszerszámokkal, az ásóval és lapáttal. Bár az igazszavú újságban azt írta, hogy ez mánia. Ásta, ásta a földet és kereste a kincset Vári Laji, amíg egyszer csak egy ezüstből és aranyból készült kardot talált a föld mélyében. Időközben annyi történt, hogy a rendőr úgy megfenyegette Vak Miskát, ha nem mutatja meg az elásott kincs helyét, akkor elviteti azért, mert Vak Miska nem is vak, hiszen éjszakánként a zsoltárt úgy olvassa a szent bibliából, mint a legszebb szavú prédikátor. Vak Miska bevallotta, hogy hazudott, Árgirius királyfi soha az életben nem járt Békésváron. De azért mutatott egy helyet. Itt találta meg az ezüstből és aranyból készült kardot Vári Laji. Ez így történt. „Valami 5 méter mélyen járt már, mikor megakadt az ásó. Egy hosszú, görbe kardot vett ki kend a földből. Óvatosan letisztította a földet róla, és látta, hogy a tok csillogó kövekkel van kirakva. Piros, zöld, sárga, kék kövek voltak ezek, és ahogy a kabátja ujjával tisztítani, fényesíteni kezdte, úgy ragyogtak, mint a tükör, a fehér kövek valósággal világítottak a sötét gödörben. Nagy ég! – döbbent meg Laji bátyám. Kezdődik a csoda! Nagy szemű kövek, sűrűn ráötvözve a kardra, és maga a kard nyomhat vagy hat kilót. És tovább dörzsölte a kabátja ujjával, sárga fém csillant meg az évszázados lerakódás alól, és könnyen megállapíthatta Laji bátyám, hogy a tok és a kard, amit még nem tudott kihúzni a hüvelyéből, színaranyból van…” Tovább folytatta az ásást a volt rendőr. Megint fémet ért az ásó. Ott meg egy hatalmas érckoporsót talált. Na hát, ennek már fele sem tréfa – gondolta az elcsapott rendőr, amikor a koporsó alól hatalmas robajjal víz tört fel. Elsodort mindent, kardot, koporsót, Lajit, Vak Miskát, és csak jött a víz szörnyű büdösen. Más se kellett Lila Kálmánnak, megírta újságjában az eseményt. A példányszám harminc fölé emelkedett. A Békésvár és környéke című újság megírta: „Sietni kellett a megoldással, mert bár szerdán már csendesedett a szökőárnak a kitörése, valamivel lejjebb szállt a vízhegy, mégis folyton telt a Vashalom, és elöntésével fenyegette a falut. Óriási üzleti lehetőség kínálkozott.” Tudósok érkeztek Budapestről Békésvárra, vizet vizsgáltak, földet vizsgáltak, eget kémleltek. Katonaság szállta meg a vidéket. Vári Laji csak sandán nézett, mit számolgatnak az ő vagyonával, mert a forrás az ő földjén tört fel. Ez aztán ki is derült. A tudósokat ez a tényállás nem érdekelte, a község meg minden költséggel megterhelte a tulajdonost. De végül is megállapodtak. Vári Lajost visszaveszik községi rendőrnek, annyi csillagot rakhat a vállapjára, amennyit akar. Takaros kártérítést is kap a földjéért, sőt, kárpótlásként egy másik területen ugyanannyi földet, mint amennyit most a víz borít. Nagyszabású beruházásba kezdett Békésvár, fürdőt épített, hiszen gyógyvíz volt a feltörő víz. Elkészült a fürdő, ünnepséget rendeztek Békésváron. „A megnyitó ünnepély műsora a következő volt: 1. magyar vegyes. Énekli a helyi dalárda. 2. A »nagy víz« költemény. Írta és szavalja Lila Kálmán. 3. Az alispán úr beszéde. 4. A képviselő úr beszéde. 5. Még egy költemény. Írta és szavalja Lila Kálmán. 6. Az ünnepélyes átadás. Az esküdtek tizenketten fürdőruhában leállnak a nagymedence közepére, és a kútkezelő gépész adott jelre megnyitja a csapokat, rájuk engedi a vizet. 7. Ha a vendég urak is fürödni akarnak, akkor a nép megvárja ezt, majd csak azután fürdik, hogy az esküdtek és a vendég urak kiszálltak a vízből. Aztán fürdés ingyen szakadásig, este rakétázás, lámpionok, és a bérházban tánc reggelig. Továbbá ivás a községen.” Nem tudom megállni, hogy a röhögéstől meg ne szakadjak. Színtiszta augusztus 20-i ünnepély Budapesten, amit egy bizonyos Ferenc rendeztetett. De menjünk vissza azonnal a két strázsa községébe, Békésvárra. Békésváron a fürdőavató botrányba fulladt. A csapkezelő ugyan megnyitotta a csapot, de víz egy árva gramm sem jött a föld alól. Ezzel szemben ledőlt a gépház. A nagyméltóságú vendégek vették a ruhájukat, hazamentek, és valószínű, hogy otthon teljesítették a programok utolsó pontját, és ittak. A regény tovább folytatódik. Meghalt Kocsor Gábor, meghalt Vári Lajos, Vak Miska is már az örök álmát aludta a temetőben, amikor híre ment, hogy Vak Miska feltámadt. De ez csak hasonlatosság volt. Ez a Vak Miska a Jós Miska nevet kapta. Jósolt a békésváriaknak. Három változatban volt jós szövege, így nem tudta elfelejteni, és összekeverni sem próféciáit. Jól megélt belőle. Aztán az élet ment tovább. A regény végén volt még egy követválasztás Békésváron. Indult a népi küldött, a liberális küldött, meg a nemes konzervatív küldött. Ütötték-vágták egymást, végül megállapodtak egymással, jó pénzért és a kor szokásai szerint a grófot választották küldöttnek. Úgy volt ez, mint most a parlamentben a költségvetési vita szavazásakor. A miniszterelnök jó pénzért megvásárolt egy-két megvásárolható képviselőt, és Gyurcsány ki volt a bajból, mint a gróf Békésváron. No de itt legalább Lila Kálmán, a főszerkesztő úr az így nyert pénz jelentős részét jó célra fordította. Mert Lila Kálmán mindig szenzációt akart írni, a tiszta, igazszavú, független újságjába. Ezért a két strázsa, Kocsor Gábor és Vári Laji ruháját, csizmáját meg az összes felszerelést ellopatta, amikor azok éppen fürödtek a tóban, így gatyában voltak kénytelenek végigmenni a falun hazáig. Jól kiröhögte magát a falu a pucér rendőrökön, akiket természetesen megint menesztett a község a községi szolgálatból, de a két fineszes rendőr kiderítette, hogy a ruhákat pedig Lila Kálmán, a főszerkesztő lopatta el, hogy megírhassa a szenzációt az újságjában. De minekutána Lila Kálmán gazdag lett, meggazdagult a választáson, bőségesen kárpótolta a két pórul járt rendőrt, és még a ruhájukat is visszaküldte címükre. És hogyan ér véget a regény? Csak így: „És éltek kendtek, míg meg nem haltak.” Csurka Péter vidám regénye, a Két strázsa, letűnt világ mai igazságaival. A tájnyelv ismerete, a meseszövés tisztasága csak annyit üzen nekünk, hogy így volt ez meg így van ez, csak most rondább meg aljasabb.

(Csurka Péter: Két strázsa, Turul Szépmíves Könyvkiadó, Budapest.)

Győri Béla