vissza a főoldalra

 2008.12.12. 

Szerencsés csillagzat

Beszélgetés Radó Denise színművésznővel

– A magyar színháztörténet több Radót ismer. Tán a legnevesebb Radó Vilmos, a kecskeméti színház legendás igazgatója. Radó Sándor színművész 1940-ig pedig nagyon sok pesti magánszínházban lépett fel. Egy olyan dinasztiáról van szó, mint a Latabár családé?

 – Pontosan így van. Régebben nagyon sok magánszínház működött. Édesanyám családjában nem volt színész, de édesapám több rokona, felmenője is színházzal foglalkozott. Nagypapámnak, Radó Béla színművésznek hét gyermeke született: két fiú és öt lány, s egy kivételével mind a színi pályát választották. Vagy színész, vagy színigazgató lett belőlük. Édesapám, Radó László, aki 1948 előtt több vidéki színházban is dolgozott, a győri színház művésze lett az államosítást követő években. Előtte neki is magánszínháza volt, ő volt az egyedüli magánszínház-igazgató, kit megkerestek azzal: vállalja el egy állami színház vezetését. Nem volt hajlandó belépni a pártba, így nem kaphatta meg ezt a posztot, viszont lehetett rendező, művészeti titkár, művészeti vezető, szervezőtitkár. Az ő öccse, nagybátyám, Radó Vilmos lett a kecskeméti színház igazgatója.

 – Interjúim során több színésztől megkérdeztem: milyen is egy jó színi direktor. A legtöbben azt felelték: olyan, mint Radó Vili bácsi volt. Olyan, aki, törődik a társulat tagjaival. Művésznő szerint milyen egy jó igazgató?

 – Ezt nagyon jó hallanom. Köszönöm. Csatlakozom a többiek véleményéhez. Pont ennek a Radó Vilmos-i titoknak a tudója Balázs Péter, aki a szolnoki színház vezetését kapta meg a művészek és a szolnoki közönség nagy örömére. Mikor hívott a színházhoz, természetesen boldogan mentem. Szeretem az ő világlátását, színházi ízlését. A munkában határozott és sokat vár a színészeitől, de ugyanakkor képes egy olyan szeretetteljes légkört teremteni, amiben könnyű dolgozni, alkotni. Ezt tudta apám és nagybátyám is. Nem titkolt szándékom, hogy számomra is ez lenne majd a távoli cél.

 – Megpályázta a kecskeméti igazgatói széket, ám nem ön lett a nyertes. Miért nem adta oda a sajtónak a pályázatát, mint a többiek?

 – Nem volt benne semmi titok. Ha valakit érdekel a pályázatom, boldogan megmutatom. Akkoriban nagyon kellemetlen és többször rossz közérzetet teremtő felhajtás volt a pályáztatás körül, ezért zárkóztam el attól, hogy a sajtóval közöljem konkrét terveimet. Ráadásul előtte zajlott le a szolnoki igazgatóválasztás körüli pengeváltás. Ha valaki akar, mindenbe bele tud kötni. Egy igazi népszínházat szerettem volna létrehozni. De talán nem volt még itt az ideje. Én hiszek abban, hogy semmi sincs véletlenül, s tán a Jóisten nem akarta, hogy most kerüljek a vezetői székbe. Úgy gondoltam: családi indíttatásom segíteni fog. Tudni kell: édesapám társulatát Kecskeméten államosították. Viccesen hangzik, de még kárpótlási jegyet is kaptam a színházért. Az épület a város tulajdona volt, de a benne lévő értékek apukámé. Ezért éreztem azt, hogy a Radó-hagyományt tovább kellene vinnem a városban.

 – Említette, hogy Balázs Pétert örömmel fogadták. Ez nem volt mindenkire jellemző. Egy klikk felállt, s otthagyta a színházat.

 – Nekem nincs azzal bajom, ha valakinek más az elképzelése, mint az enyém. Szerintem Balázs Péter is így van vele. A baj csak az, hogy nem is akarták megismerni az új igazgató koncepcióját. Ők már előre tudták, hogy „az csak rossz lehet”.

 – A 2007-2008-as évad záróján Balázs Péter elmondta, hogy bizonyos színházi körök mindent megtesznek azért, hogy a teátrumot izolálják. Ezen a nyáron a szolnoki színház két darabbal is fellépett volna Pesten, a szabadtéren. Valami fura ok miatt ez elmaradt. Az egyik darab, az ön által rendezett Oliver! lett volna. A szervező technikai bonyodalmakat írt. Most lehet, hogy cinikus leszek: milyen technikai gond az, mikor a fideszes kötődésű Balázs Péter által vezetett színház Olivérje helyett a veszprémi kormánypárti kötődésű Pannon Várszínház Olivérjét mutatják be a szabadtéren.

 – Ki kell ábrándítanom: az ügynek nincs politikai háttere. Az előzmények után megértem a gondolatmenetét. Egy kissé átgondolatlan ajánlat elszenvedői voltunk. Valóban technikai okok miatt nem tudtuk bemutatni darabjainkat. Az általam rendezett „Oliver!”-t már kész állapotában vették meg, így pontosan lehetett tudni a technikai követelményeket. Először úgy tűnt, hogy minden rendben lesz, de ahogy közeledett a bemutató ideje rájöttünk, hogy a szabadtér nem rendelkezik az előadáshoz szükséges technikai követelményekkel. A másik előadás esetében ugyanez a helyzet. A színházban mindenkinek kellemetlen volt az előadások lemondása, hiszen egy biztos pont volt a darabok szabadtéri játszása. Kompromisszum készek voltunk, de van egy határ –az előadás nívójának veszélyeztetése –, amin túl már nem lehet elmenni.

 – Gyermekként nem akarta a családi hagyományt semmilyen formában sem követni. Miért?

 – Mindenki azt gondolta, hogy egy színészcsalád sarja csak színésznő lehet, én pedig nem akartam erre a pályára menni. Érdekelt a színház, hiszen ott nőttem fel, de sok minden más is vonzott. Volt bennem egy tinédzseri dac is: azért sem teszem azt, amit tőlem elvárnak. Ami a legjobban érdekelt, az a művészettörténet. Sajnos, vagy szerencsére – erre még nem tudok választ adni – nem vettek fel az ELTE-re, így a győri színházba kerültem, mint csoportos szereplő karkötelezettséggel. Talán mégis erősebb volt a vér és a hagyomány, mint a dac és a más irányú érdeklődés.

 – Mikor döntött úgy, hogy felvételizik a Színművészetire?

 – Amikor az ELTE-re jelentkeztem, rábeszéltek arra, hogy a Színművészetire is adjam be a lapomat. Beadtam, de úgy, hogy nem is készültem fel a vizsgára, „muszájból” mentem el a felvételire. Rá egy évre úgy gondoltam: bebizonyítom, ha tanulok, akkor felvesznek a Színművészetire. Így másodszorra sikerültek a vizsgák.

 – Ki készítette fel a felvételire?

 – Egy kedves barátom, Vass Zoltán Iván, aki jelenleg színész és rendező. Amikor elvégezte a színészszakot, a győri színházhoz került. Abban az évben halt meg édesapám. Vass Zoltán Iván biztosított arról, hogy nyugodtan forduljak hozzá, ha segítségre van szükségem. Komolyan vettem az ígéretét, s megkértem, hogy segítsen a felkészülésben.

 – Miért pont a József Attila Színházhoz szerződött? Tanára volt az akkori igazgató?

 – Így van. Iglódi István volt akkor a színház főrendezője, s én már harmadéves koromtól fogva ott voltam gyakorlaton. Hála Istennek kaptam is szerződést a diploma megszerzése után.

 – Megírta, s megrendezte a Fedák-ügy c. darabot.

 – Léner Péter, a József Attila Színház igazgatója kitalálta, hogy indítson a stúdiószínház egy Színházi ügyek, színházi perek c. előadássorozatot. Ebben legendás színészek, színházi vezetők magánügyeit, pereskedéseit idézzük fel. Az első volt a Fedák-ügy Galambos Erzsivel a főszerepben, s ezt követte a Németh Antal-ügy. Megírtam még egy Karády-történetet, de az már nem került bemutatásra.

 -Két évig volt a Vidám Színpad művészeti tanácsadója. Átcsábították a József Attila Színháztól?

 – Egy évig párhuzamosan mindkét teátrumnál dolgoztam. Nagyon hűséges típus vagyok, nehezen váltok. Abban az időben kedvenc darabunk az Újpest Színházban bemutatott Mennyből a hulla volt. Ezt a darabot Bóka László, a Vidám Színpad akkori igazgatója átvitte magához. Olyan jól sikerült az együttműködés, hogy a direktor megkért, legyek művészi tanácsadója és rendezzek is nála.

 – Mi a tapasztalata: szeretik a kollegák, ha egy színész rendezi az adott darabot?

 – Erre nem lehet konkrét választ adni. A kérdés: sikerül-e megtalálni a közös hangot. Rendezéseim során arra törekszem, hogy ne kövessem el azokat a hibákat, melyeket színészként ki nem állhatok a rendezőkben. Érezze a színész: a rendező bízik benne, s szereti őt, segíteni akar neki, s azért játssza az adott szerepet, mert erre ő a legalkalmasabb.

 – Ma azt mondják néhányan: az a gond, hogy a rendező az író fölé emelkedik, s kiforgatja a darabot. Mi erről a véleménye?

 – Van erre is példa. Ezek a rendezők csak arra törekednek, hogy nagyban eltérjen rendezésük az eddigiektől. Mindegy, hogy mi látható a színpadon, csak ne a szokásos legyen. Jómagam először azt akarom megfejteni: miért írta meg a szerző az adott művet, s miért ebben a stílusban? Először azt kell bemutatni, amit az író kigondolt. Ha nem a szerző üzenetét akarom tolmácsolni, akkor keresünk egy másik darabot, vagy ha nincs: írassunk. Ezzel nem azt mondom, hogy nem lehet néhány művet modernizálni, de nem szabad az önmegvalósításra törekedni.

 – Ha jól látom: eddig főleg vidám, zenés műveket rendezett. A jövőre Szolnokon bemutatásra kerülő Kakukkfészek lesz talán az egyedüli kivétel…

 – Nem vidámakat, inkább keserédeseket. Hozzám ez a stílus áll közel. Olyan érzelmi húrokat szeretek megpengetni, melyek melegséggel töltik el az embereket, elgondolkodtatják a közönséget, de nevetni is lehet az előadás alatt. Nem azt nézem, hogy dráma, tragédia, vígjáték, vagy musical a műfaj. Mindegyiknek megvan a maga szépsége és nehézsége. Most volt a bemutatója a Gőzben c. produkciónak, ami szintén egy keserédes darab.

 – Ha már a világhálót említette: beírom a nevét a keresőbe, s látom, sokan szinkronszínésznőként ismerik. Ez annak az átka, hogy ma kevés a színházi közvetítés, az emberek többsége pedig azt ismeri, aki valami módon a tv-ben szerepel?

 – Így van, s nem hiszem, hogy ezzel újat mondok. Úgy alakult az életem, hogy nem kerültem be egyetlenegy tv-műsorba sem. Mindenki szereti, ha népszerű és felismerik az utcán, de ez nem feltétlenül szükséges a boldogsághoz. A hangomat többször ismerik fel, mint az arcomat, ez tény. Azt a kifejezést pedig, hogy szinkronszínész, nagyon nem szeretem, szerintem olyan nincs. Vannak színészek, akik szinkronizálnak. Ma ugyan sok mindenkit elfogad a szakma, s olyanok is szinkronizálnak, akik a színpadon nem biztos, hogy megállnák a helyüket. De ez már egy másik téma…

 – Igaz, hogy Disney-filmeknek szinkronrendezője is volt? Ezek rajzfilmek, vagy ifjúsági filmek voltak?

 – Családi mozik és rajzfilmek is voltak. Nem csak Disney-filmekről van szó, hanem sok-sok más produkcióról is. Nagy a dömping, gyorsabban kell elkészíteni a filmeket, mint régebben, s arra kell törekedni, hogy ez ne menjen a minőség rovására. Szerencsére jelenleg színházi elfoglaltságaim miatt ezt a munkát már nem tudom vállalni.

 – A szolnoki színházban is kevesebb idő maradt a próbákra?

 – A színház már kiköveteli magának, hogy legyen elég idő az előadások próbáira. Mondják: a színház a pillanat művészete. S nagyon hosszú munkával tudjuk csak elérni, hogy előadásonként ugyanolyan – nem teljesen egyforma, mert az képtelenség – pillanatot láthasson a néző.

 – Játszik, rendez, szinkronizál és tanít is. Gyerekekkel foglalkozik a Budai Művészházban?

 – Felnőttekkel, fiatalokkal és gyerekekkel is. Nem színészeket képzünk, hanem azt akarom tanítványaimnál elérni, hogy nyitottabbak legyenek a világra, segítek nekik, hogy jobban ismerjék meg önmagukat. Kreativitásra és konstruktív életre ösztönzöm őket, hogy meglássák a szépséget, s egy-egy helyzetet jobban tudjanak elemezni.

 – Amikor az interjút egyeztettük, említette, hogy az esztergomi tv-ben tölti a fél napját. Ott is dolgozik?

 – Ennek a tv-nek vagyok a hangja, és a kulturális ajánlót szerkesztem. Minden hétfőn ott kezdődik a napom.

 – Ennyi munka mellett van ideje családjára?

 – A család számomra a legfontosabb. Úgy irányítom elfoglaltságaimat, hogy mindig legyen időm lányommal, Pankával foglalkozni. Különórákra viszem, és iskolai szünetben többször lejön velem Szolnokra. Nagyon szereti a színházi közeget.

 – Ha színész szeretne lenni, lebeszélné a pályáról?

 – Említette már ezt az óhaját. Megpróbálom lebeszélni róla – féltem a csalódásoktól –, de szeretném, ha sok minden mást is megismerne a színház világán kívül, s csak utána döntene. Nagyon jó a memóriája, könnyen tanul, ügyes, talpraesett. De ezen a pályán nem minden a tehetség, a rátermettség. A szerencse a legfontosabb, s ebben már nem tudok neki segíteni.

 – Azt látom: alapvetően optimista.

 – Ez így van. Néha el tudok keseredni, de inkább „félig telinek látom a poharat, mint félig üresnek”. Ha visszanézek eddigi életemre, elmondhatom: szerencsés voltam. Mikor egy kicsit megtorpantam, s tanácstalanul álltam, máris jött egy váratlan segítség, felkérés, egy új lehetőség.

 – Milyen művészi tervei vannak? Pályázna még egyszer színházigazgatói posztra?

 – Pályáznék, de mivel kissé babonás vagyok, erről most nem szívesen beszélek. Nincsenek szerepálmaim, de természetesen vannak darabok, melyeket szívesen megrendeznék. Ne kérdezze, hogy melyiket, babonából úgysem árulom el.

Medveczky Attila