vissza a főoldalra

 2008.12.19. 

Történelemhamisító történészek

A rendszerváltás óta folyamatosan tart a történelemhamisítás: a múlté, a jövőé, a jelené egyaránt. (A személyi hatalmi viszonyok Nyugat által kierőszakolt átmentése tekintetében részben maga a rendszerváltás is történelemhamisításnak bizonyult.) E tevékenység szinte önálló szakmává nőtte ki magát: kialakult a társadalomtól minden értelemben egyre inkább elkülönülő, a történelemhamisítást hivatásként űző, elvtelenül összetartó, főleg az SZDSZ holdudvarába tartozó értelmiségi csoport. Ezért az itt felvetett kérdések reális értékeléshez szem előtt kell tartani, hogy az SZDSZ, minden ellenkező állítással szemben, az egyetlen szélsőséges párt hazánkban, s magyarellenesség is jellemzi. Ezt nemcsak az jelzi, hogy az elnevezéséből eleve hiányzik a „magyar” szó, hanem hogy tűzzel-vassal tőlünk idegen, országunknak jóvátehetetlen károkat okozó neoliberális politikát érvényesít, s nem is titkoltan mindig azt támogatja, ami nem magyar és nem természetes. Nemcsak történészek tartoznak e csoportba, természetesen, de a figyelem jogosan terelődik rájuk, mivel néhányan feltűnően aktivizálódnak, s hibát hibára halmoznak, elfogult, hamis, s nem kizárt, hogy rendelésre készülő állításaikkal tudományos, erkölcsi, politikai határokat lépnek át. Számukra a történelem non est magistra vitae. Nem is történelmet írnak, hanem vádaskodó aktuál-politikai eszmefuttatást. Magyarellenes beütésekkel telített történelmietlen nézeteket hangoztatnak, s alaptalanul az antiszemitizmus vádjával illetik mindazokat, akik megkérdőjelezik állításaikat. A szocialista-neoliberális hatalom támogatását élvezve, hazugságon, rágalmazáson, manipuláción alapuló törekvéseikkel segítik elő, hogy minden jelen legyen a magyar közéletben, kivéve az igazat és az igazit.

 A kifejezetten magyarellenessé vált alaptalan, ezért jogtalan antiszemitázás azonban nálunk is törvényszerűen szülheti a jogos antiszemitizmust. Ez a kifejezés már a középkorban megjelent az Ibériai félszigeten, majd világszerte elerjedt, ma elsősorban Közel-Keleten használatos. Ne rökönyödjön meg rajta senki, hiszen a történelemből ismerünk jogos szovjetellenességet, Amerika-ellenességet, antifasizmust, antiliberalizmust, antiimperializmust, antikommunizmust, stb. A világon mindennek megvan az ellenpárja, a s kivételezés eleve fel is borítaná az egyensúlyt. E kifejezés azonban itt és most nem jelent zsidóellenességet. Olyanok ellen irányul, akik érvek hiányában faji vonalra terelnek minden vitát, mások címkézésére feljogosítottnak érzik magukat, s közülük egyesek a múlt történelmietlen felhánytorgatásával érvelve, úgy vélik, hogy származásuknál fogva, eleve megkérdőjelezhetetlen tisztelet, politikai előjogok, na és főleg extra anyagi javak járnak nekik, akkor is, ha kevesebbel, vagy semmivel nem járulnak hozzá az elosztandó nemzeti össztermékhez. Nekünk a „Szedd magad” mozgalmat ajánlják, miközben önmaguk a közös vagyonunkból a „szedd meg magad” privatizációs gyakorlatát folytatják. Ezért a jelenségek, események értékelésekor a „Kinek hasznos?” kérdése lebegjen a szemünk előtt, és válaszoljuk is meg! Magunknak is és itt az ideje, hogy nyilvánosan is. Ők ugyanis az elkülönült érdekeik szempontjából készült értékelésüket szertekürtölik minden hírközlő eszközben, anélkül, hogy erre társadalmi igény lenne, sőt a sajátos érdekeiket nemzeti érdekké kiáltják ki. Szembeötlően szélsőséges eljárásukat azzal próbálják leplezni, hogy másokat neveznek ki szélsőségeseknek. Tehetik, mert a jelenlegi kormány biztosítja a hatalmi hátteret mélységesen erkölcstelen, tudományosan védhetetlen, gyakorlatilag törvényellenes törekvéseikhez. Ezért együtt fognak bukni. Nézzünk néhány konkrétumot. Történészeik egy csoportja „Antiszemita közbeszéd Magyarországon” címmel időszakonként könyvet ad ki, amelyben befeketítik Magyarországot, s a személyiségi jogokat megsértve antiszemitának minősítenek nevén nevezett magyar személyeket. Indító kötetükben ki is mondják, az a céljuk, hogy regisztrálják a magyarok általuk antiszemitának minősített kijelentéseit, amelyek, mivel „a szavak nem szállnak el, … évek múlva is visszakereshetőek, vagy – ha úgy tetszik – számon kérhetőek.” Rákosiékhoz hasonlóan koncepciós pereket készítenek elő magyar hazafiak ellen csak azért, mert egyes kérdésekben más véleményen vannak? Kell-e ennél elítélendőbb szélsőség? Nem kell, de van! Ez pedig az, hogy mindehhez az illetékes hatóságoknak évek óta egy szava sincs! Ennek az idegen politikát, kultúrát, erkölcsöt diktálni akaró csoportnak a vezetője, Gerő András történész, más kérdésekben is harcos elfogultsággal nyilatkozik, pocskondiázó kifejezéssel illette még a köztársasági elnököt is. Vajon miért ússza meg mindezt anélkül, hogy a haja szála is görbülne? Ha viszont valaki őt bírálta volna, annak azóta is tartana a meghurcoltatása, a rasszistává, antiszemitává nyilvánítása. Naponta vagyunk tanúi, hogy megpróbálnak megfélemlíteni, a bűnbak szerepébe kényszeríteni, kiközösíteni mindenkit, aki a legenyhébb, akár jó szándékú bírálattal is szól a tevékenységükről. Ettől azonban nem szabad megriadnunk: aki ebben az országban a magyarokat igyekszik kiközösíteni, az önmagát közösíti ki, mi pedig jogosan bíráljuk a hasonló nézeteket, anélkül, hogy – velük ellentétben – törekednénk a képviselőik kiközösítésére. De nemcsak látnunk, hanem széleskörűen tudatosítanunk is kell, hogy az antiszemitázás mögött szinte mindig magyarellenesség rejlik. A népben ezzel szemben már erős az ellenszenv, és a vezető értelmiségijeinknek ideje lenne közösen is fellépni a valamennyiünket megalázó törekvések ellen. A másik oldalnak pedig erre nem kell még hangosabban antiszemitázni és fasisztázni, hanem önkritikusan szembe kell néznie végre a tényekkel. Ha ezt megteszi, nem kizárt a közös nevező megtalálása. Ez a történelmi példa azonban még várat magára. Az említett kör makacs kísérleteket tesz az úgy nevezett gyűlölet-törvény elfogadására, a gondolatrendőrség létrehozására is, amivel éppen azt szeretnék megakadályozni, hogy a magyarok akárcsak szót is emelhessenek a súlyosbodó magyarellenes törekvésekkel szemben. Népszavazási kezdeményezésekkel és minden más módon elejét kell vennünk e törekvéseknek is. Egyébként sem a hangoskodó antiszemitázás, vagy a gyűlölet-törvény oldja meg a problémát. Csak a becsület, a tisztesség, az igazságérzet érvényesítése, és mindenekelőtt az egyenrangúság elfogadása. A történész történelemhamisítók azonban úgy elfeledkeztek e tulajdonságokról, hogy az a benyomás keletkezik, mintha ők maguk nem is rendelkeznének velük. Ezért jogosan érzik magukat veszélyeztetett, vagy vesztett helyzetben.

 A Népszabadság 2008. június 21-i számában Kádár Gábor és Vági Zoltán „Pogromok és rendszerváltások” című írásukban népünkre nézve olyan becsületsértő megállapítást tesznek, hogy „az elmúlt 160 évben Magyarországon szinte valamennyi jelentős politikai és gazdasági fordulatot antiszemita pogromhullám kísérte”. Hosszasan ecsetelik, hogy 1848- at is antiszemitizmus jellemezte, és „1848 óta jó néhány antiszemita pogromhullám söpört végig az országon”. Hogy engedhetik meg maguknak, hogy a magyar nép történelmi sorsfordulóit egyes zsidókkal történtek (vagy nem is történtek) alapján, azokat felnagyítva, sőt központi eseménnyé emelve értékelik, s ezzel a magyar nép ellen hangolják őket utólag is? Kell-e ennél nyilvánvalóbb és arcátlanabb magyarellenes szélsőség? És meddig tűri ezt az országgyűlés és a kormány? (A kérdés költői, hiszen tudjuk a választ. Tőlük mindent várhatunk, kivéve a magyarság védelmét. Mi több, maga Gyurcsány Ferenc külföldi és belföldi fórumokon nemegyszer antiszemitizmussal vádolta a magyar népet! Többször keményen kiállt már a kisebbségekért és a másságokért, de arra nem emlékszem, hogy a magyarokért ezt egyszer is megtette volna. Nem feltételezhető, hogy ne tudná, ezen a poszton mi a feladata. De őt is idegen szempontok vezérlik. – És még mindig miniszterelnök!) S teszik ezt ráadásul olyan helyzetben, amikor a saját történészeik szerint a zsidóság reneszánszát éli Magyarországon. A szerzők azonban ezzel szemben azt állítják, hogy jelenleg is „az antiszemitizmus verbális radikalizálódása” zajlik, csak ezek a jelenségek még „nem álltak össze a magyar történelem során sokszor megtapasztalt zsidóellenes agresszióvá. Egyelőre nem” – fejezik be eszmefuttatásukat sokat sejtetően. Nehogy igazuk legyen! Ahogy rámutattunk, az alaptalan állandósult antiszemitázás éppenséggel szülhet jogos antiszemitizmust is. Közelmúltunkból arra is emlékezhetünk, hogy a történelemhamisítás végső soron mindig is önmaguk a történelemhamisítók ellen fordul.

 Tapasztalhatja ezt Tamás Gáspár Miklós is, aki minden közönséges bűntettben fasizmust lát, majd minden közbiztonsági intézkedésre diktatúrát kiált, a neki nem tetsző lapokat árusító kioszkok szétverésére hív fel, stb., s egyáltalán nem zavarja, hogy az események elemzése szinte minden állítását megcáfolja. De mindezt már többen a szemére vetették, itt csak azért említem, mert egyes zaklatott és zaklató magyarellenes állásfoglalási igencsak beleillenek a sorba. A Népszava 2008. június 25-i számában Strassenreiter Erzsébet történész minden bizonyíték nélkül, kizárólag a zsoldos hírközlő eszközökben szellőztetett feltételezésekből kiindulva, minősíthetetlen stílusban ócsárolja Orbán Viktort. Az antiszemitizmus vádja ugyan nem hangzik el, de nincs kétség afelől, hogy a szerző melyik oldalon áll. Nyilvánvaló célja a figyelem elvonása Gyurcsány és az SZDSZ nép- és nemzetellenes politikájáról, s e szolgálatra azoknak égető szükségük is van. Ki is bújik a szög a zsákból, ugyanis Orbánt hazugságban elmarasztalva, Gyurcsányt pedig az őszödi hazugság-beszédéért megdicsérve, azzal a valótlan, ezért nevetséges állítással védi meg, hogy ő, mármint „A másik oldal soha nem nyúlt és most sem nyúl ilyen nemtelen, mocskos eszközökhöz.” Tehát még Gyurcsánytól is megvédi Gyurcsányt! Orbán Viktorról szólva viszont hemzseg a cikke a marhaság, baromság, hülyeség, zagyvaság, kocsmai, útszéli és tucatnyi hasonló minősítéstől. E tény már önmagában is kontráz minden történetiséget. Még a rendszerváltás óta is ritkaságszámba menően, fékezetlen személyes gyűlölettel, az emberi mivoltában támadja a politikust, ami már ténylegesen egy bizonyos közismert izmusra emlékeztet. Nem arról van szó, hogy nem lehet Orbán Viktort és a Fideszt bírálni. Nagyon is lehet, van is miért. Igaz, súlyos problémákat örököltek, hatalmas nemzetközi gazdasági-pénzügyi nyomásnak és kényszernek voltak kitéve, tényleg nem volt gyakorlatuk a kormányzásban, csak négy év állt rendelkezésükre, mégis minden hivatalos statisztika azt mutatja, hogy kormányzásuk végére az ország mutatói valamelyest javultak, és valamivel nagyobb szociális érzékenységet is mutattak, mint az előző, de főleg az őket követő kormányok. Ezzel együtt azonban az EU-ba belépésünkkor nem védték meg a magyar földet a kiárusítástól. A szocialista- neoliberális koalíciós kormány hazug és népellenes politikájával szemben jogosan mozgósították a néptömegeket, de mindannyiszor visszahőköltek, amikor döntésre lehetett volna vinni a dolgot. A feltételek megléte nélkül 72 órán belüli lemondásra szólították Gyurcsányt, de a háromigenes népszavazás közel 84%-os győzelme után, amikor ennek kikényszerítésére megvolt a lehetőség, gyakorlatilag segédkezet nyújtottak neki a hatalmon maradásához. Testvérpártjukká fogadták a szélsőséges izraeli Likud Pártot, a kínai és a kubai demokráciáért harcolnak, holott e tekintetben Magyarországon lennének nagyon is komoly tennivalóik. Értetlenséget, s kételyt vált ki az a mód is, ahogyan az ellenzéki pártok udvaroltak az SZDSZ új elnökének, s vezetőik olyan kijelentéseket tettek, hogy „a kulcs az SZDSZ kezében van”, stb. Ezért a végső következtetés mégiscsak az, hogy ezzel az ellenzékkel sokra nem megyünk. De történelmi eszköz lehet a nagyobbik rossz eltávolítására a hatalomból, s egy új, nemzeti érzésű kormányerő létrehozására, amelynek a részét alkothatja ő is. A történész hölgy azonban mindezt nem látja, tehát kétszeresen téved. Túl ezen, eleve hiteltelen is az, aki a történészi rangjával szentesíti a történelem- hamisítást, s a valóságra szemet hunyva, érzelmi elfogultsággal támadja a hatalmon kívül álló Orbán Viktor baráti beszélgetésen tett állítólagos kijelentéseit, ahelyett, hogy mindazt látná, amit Gyurcsány művel a hatalom birtokában.

 Varga László Páva-utcai levéltáros ugyancsak a Népszavában Szűrös Mátyás egyik nyilatkozata kapcsán azt fejtegette, hogy már az MSZMP és maga Kádár János is antiszemita volt, ugyanakkor gyermekes érveléssel („Nincs róla dokumentum”) tagadja közismert zsidó politikusok zsidóságát, és gyakorlatilag olyan következtetésre jut, hogy aki nincs a zsidókkal, az antiszemita. Őt hallgatva antiszemitizmus uralta a szocializmust és a kapitalizmust is: Kádártól kezdve Szűrösön át Morvai Krisztináig, és sorolja, sorolja. Senki nem veheti zokon, ha az ilyen, engedelemmel szólva, történelemszemléletet kártékonynak ítéljük. Félig-meddig illegálisan, de vigyázva rá, hogy kiszivárogjon, a közelmúltban valahol valakik bemutattak egy régi náci propagandafilmet. Ez annyira oktalan cselekedet, hogy e mögött is joggal sejthetjük a hatalom ismét csak takarásban maradó önprovokációját. Ormos Mária akadémikus történész az esetet magyarázva, pontosabban a filmet félremagyarázva, a július 16-i tv-szereplése során olyan forradalmi újdonsággal is előállt, hogy Németországban „nem volt olyan zsidóellenes tömeghangulat, mint mondjuk Magyarországon”. Mi tudatlan magyarok eddig abban a téveszmében éltünk – amelyet egyébként maga az akadémikus történészasszony is fennen hirdetett, de mára valahogy „elfelejtett” – hogy a zsidóüldözésért a német fasizmus volt a felelős. Még egy kis idő és egyesek ezért is Magyarországra hárítják a felelősséget. Mindezzel feltűnően rímel Kállai Ernő kisebbségi ombudsman kijelentése a Népszabadság Online 2008. augusztus 1-i számában, amit a balliberális hírközlő eszközök hosszasan és kiemelten idézgettek: „Az 1930-as évek Németországára emlékeztet napjainkban a magyar társadalomban tapasztalható kisebbségellenesség”. A magyartalan szórenddel kiegészülő felháborító történelemhamisítás láttán olyan érzés uralja el az embert, hogy az ombudsman talán nem is igen fogja fel, miről beszél, még kevésbé, hogy mit mond. De ha mégis tudatában van, akkor nagyon is világos, hogy mi motiválja és mi a célja az ilyen súlyos magyarellenes történelemhamisítással. Azt is kijelentette, hogy egy közvélemény- kutatás során „a megkérdezettek akár 70-80 százaléka támogatta az olyan jelenségeket, amelyek valamilyen kisebbség ellen irányultak.” Akkor talán a kisebbségek és másságok vak és feltétlen védelme helyett a 70-80 százalék oldaláról kellene kezdeni a vizsgálódást, s az igazi okokat így megkeresni. Legalább egyszer megpróbálhatná; hátha sikerre vezet. Ugyanis – ha nem tudná – minden ombudsman, még a kisebbségi ombudsman is, csak akkor láthatja el történelmileg jól a feladatát, ha mindenekelőtt többségi ombudsman.

 A Népszabadság 2008. augusztus 1-jei számában Balázs Gábor, Bölcskei Balázs, Kiss Viktor szerzőhármas „Eszmélet” c, cikkében lefasisztázza a magyar jobboldalt, mondván, hogy „soha nem is beszélt más nyelvet, mint az európai fasizmusét … (igény szerint antiszemitizmussal dúsítva)”, s képtelen eligazodni a mai sokféleségben. Valójában azonban feltehetőleg az izgatja a szerzőket, hogy a hazafias jobboldal (szerintük „fasisztoid” jobboldal) nagyon is eligazodik a mai sokféleségben, sőt ki is meri mondani róla az ítéletét. Ez annyira zavaró lehet számukra, hogy bár hárman szerkesztették e rövid irományt, mégis olyan politikailag és nyelvtanilag egyaránt érthetetlen megállapítást tesznek, hogy (Természetesen itt is szószerinti idézet következik!) „a mindenhonnan áradó szegényellenes uszítás, a nyílt rasszizmus korában elsősorban antikommunistának lenni a valóság elkendőzésére szolgál”. De vannak a cikkben érthető és egyértelmű mondatok is, mint ez a fenyegetés: „Ma még a posztfasiszta-(szélső) jobboldali koalíció szerveződik … De már nem sokáig. Most mi jövünk.” Talán véletlen, de a Magyar Nemzet ugyanaznapi számában ugyanerről a témáról írva, találóan fogalmazza meg, hogy ki lehet ez a „mi”: „a rendszerváltás óta tapadt ránk és uralkodik a közbeszéden, közszolgálatban egy bámulatra méltóan szívós és elszánt csapat, a liberális pitbullok”, akik a többségi társadalmat szeretnék rács mögé ültetni. Pontosan erről van szó. Ezért nem nekik, hanem a hazafias többségnek kell jönni. S lehet, hogy a történészek nem hiszik, de nekik is így lesz jobb. Nem véletlen, hogy az idézett és más egyoldalúan látó és elfogultan ítélkező balliberális történészek a legalapvetőbb történelmi kérdéseket sem vetik fel. A hideg rázza ki őket annak még a gondolatától is, hogy meg kell válaszolniuk olyasmiket, hogy annak idején Németország számára a zsidóság miért vált ellenséggé? Vagy, hogy Oroszországban, de más helyeken is, miért voltak rendszeres pogromok? Mik az okai, hogy világszerte volt, van és feltehetőleg lesz hol erősödő, hol gyengülő, a legtöbbször nem is faji, hanem politikai, gazdasági, avagy más alapon keletkező antiszemitizmus? Az antiszemitizmus nem szűnik meg, amíg léteznek az előidéző okai. Ettől nem kell megijedni, szörnyülködni, sopánkodni, úgy tenni, mintha egy világ omlana össze, de főleg nem kell elkövetni azt a történelmi ostobaságot, hogy, a dolgokat a feje tetejére állítva, ártatlanokat okoljanak miatta. S ezt kell tudomásul venni azoknak is, akik eddig csak arra voltak képesek, hogy vehemensen támadják az okozatot, de gyanús hallgatással mellőzték az okokat, messze elkerülve és akadályozva még a kérdés felvetését is, és titkolva, titkosítva, sőt tiltva és büntetve a bőven rendelkezésre álló vonatkozó irodalmat. Arra gondolni sem mernek, hogy lesz jogos antiszemitizmus mindaddig, amíg Izrael folytatja az egyébként öngyilkos rasszista politikáját, más országbeli ügynökei pedig a helyi lakosság alaptalan antiszemitázását. Lesz mindaddig, amíg kiválasztottnak tekintik magukat és a származásukból adódott tagadhatatlan szenvedéseikért újabb és újabb előjogokat követelnek azoktól, a kört világszerte egyre szélesítve, akiknek ahhoz semmi de semmi közük nincs. Lesz, amíg lenézik a fogadóországot, Izrael pedig a szomszédjait, de még az USA-t is, amelynek pedig a fegyvereit csörteti. (De itt is különbséget kell tenni az izraeli kormány és a zsidó nép között). Lesz, amíg felelőtlenül uszítják az erre könnyen kapható cigányságot, amivel belezavarhatják nemzeti tragédiába. Ahogy önmagukat is! Lesz, amíg történelmietlen módon olyan hatalom mögé bújnak, mint a mostani, amely nemcsak engedi bűnös tevékenységüket, hanem ajnározza is őket. Teszi, mert ez az ő hatalmuk, nem az államalkotó magyar népé, s ez a másik valóságos, az országra, népre nézve kártékony szélsőség, nem pedig az általában ártalmatlan jelenségek, amelyeket annak akarnak beállítani. Ez ellen kell törvényt hozni, mert nemzetidegen céljai védelmében e hatalom már néptől, országtól elidegenedett, s fennmaradása érdekében önprovokációkat hajt végre. Tetten érhető ez a júliusi eleji meleg-felvonulás gondos, talán kormányszintűnek is minősíthető előkészítésében és a körülötte keltett felhajtásban, a bosszúálló szinte statáriális bírósági eljárásban. A valóságtól történt teljes elszakadásukat mutatja, hogy miközben a nemzet a létét fenyegető gazdasági-pénzügyi és szociális problémákkal küzd, a képviselőik abból formálnak szinte mindennél fontosabb jogi kérdést, és ragozzák egymást túlkiabálva, hogy a tojásdobálás véleménynyilvánításnak tekinthető-e, s mint ilyen alkotmányos-e, vagy nem. Az ember erre automatikusan legyint és rávágja, hogy ennél mélyebbre már nem is süllyedhetnek. De téved, aki ezt gondolja. A történelemhamisítás jövedelmező foglalkozássá vált: jól megfizetik a jövendőbeli nemzetidegen politikai-gazdasági hatalom megalapozását célzó téveszmék terjesztőit, s lenézik, háttérbe szorítják azokat, akik gondolkodnak, s még a helyes és szép eszmékkel szemben is vannak kételyeik. Ez szerves részét képezi az ország rombolásának és a nép irtásának. Ez a kormány és a történészei a „politikai korrektség” jegyében – amit a magyarsággal szemben alkalmaznak – fognak még mélyebbre is süllyedni. Ők a magyar nemzetet akarják elsüllyeszteni, s ahogy önmaguk is elismerték, népidegen uralkodóosztályt („egymillió ázsiai”) akarnak betelepíteni, a magyarság számát pedig a Nemzetközi Valutaalap terveinek megfelelően 6–7 millióra kívánják csökkenteni, amit mindaz, ami országunkban ma a szemünk előtt történik, különösen ami az egészségügyben folyik, alá is támaszt. Túl messze elmentek, ezért nekünk nemcsak jogunkban áll, hanem kötelező is mindebből messzemenő következtetéseket levonni. Ugyanis ők azok, akiknek ha magyar érdekekről, vagy értékekről szólunk, „történészeiken” keresztül azonnal felteszik az elterelő kérdést: „De ki, vagy mi a magyar?” Érdekes, arra sohasem kérdeznek rá, hogy ki a német, vagy az orosz, pláne az izraeli, vagy az amerikai. Azt tudják! Azt nem tudják, hogy ki vagy mi a magyar! Ők azok, akik nem veszik észre, hogy az MSZP–SZDSZ koalíció gyarmati sorba süllyesztette hazánkat, hogy népirtás folyik, de azonnal észrevételezik, ha valahol egy magyar kifejtett egy eszmét, amiben eleve veszélyt szimatolnak, hiszen az ilyesmit saját előjoguknak tekintik. De nem eszme, még ellenvélemény sem kell, elég egy ártatlan önálló vélemény és máris fél- , vagy egész antiszemita, fasiszta, rasszista, cigányellenes, stb. vagy. Vádaskodásra szakosodnak, mert sem szellemi, sem erkölcsi bátorságuk nincs a valóságos tényekről folytatandó nyílt vitára, hisz maguk is tudják, hogy álláspontjuk védhetetlen, s hiába hamisítanak, a hamisításaik lelepleződnek, önmaguk pedig egyre inkább ugyanazok maradnak. Ezért a magyarellenességet takaró antiszemitázást és fasisztázást is büntetendővé kell tenni. Ennek nem most, hanem már rég eljött az ideje. Senki ne értse félre ezt sem: nem a zsidóságról, hanem egyes nyughatatlan és telhetetlen képviselőinek a megnyilvánulásairól van szó. Pedig tagadhatatlan, hogy a zsidóság mindig és jelenleg is jobban él, mint az átlag magyar. Ez ugyan a társadalmi rendszernek is velejárója lehet, de a tudatos visszaélés is nyilvánvaló. A zsidóság múltbeli szenvedéseit sem tagadja senki, de a történelemben minden nép szenvedett, ezért történelemhamisítás rangsort felállítani a népek szenvedései között, mint ahogy maguk a népek között sincs rangsor. Ha nyitott szemmel szétnézünk a világban, tárgyilagosan csak azt tudjuk megállapítani, hogy sok más nép sem szenvedett, vagy szenved kevésbé. A magyar nép Európának a tatár és a török elleni védelmében, a két világháborúban és Trianon miatt, vagy 1956-ban nem szenvedett kevesebbet, és nem is hozott kevesebb véráldozatot, mint a zsidó nép. És jelenleg sem szenved kevésbé. A felelősök szégyellhetik magukat, hisz az általuk kötelességszerűen kárhoztatott Kádár- rendszerrel ellentétben a jelenlegi rendszerben már a nép legalapvetőbb létszükségleteire sem jut pénz, mert szinte mind a hatalomközeli magánzsebekbe áramlik. Nincs rá pénz – mondják, amikor naponta halnak meg emberek – akikért nem gyújtanak gyertyát, harang sem szól, s hír sincs róluk – az egészségügy szétrombolása miatt, vagy lesznek öngyilkosok, mert a kormány embertelen politikája ellehetetleníti őket. Mégis 2007. november 27-én Hiller István a holokauszt miatt – amihez a csendben halálra ítélt, és a még életben maradott magyaroknak semmi, de semmi közük – újabb 21 millió dolláros támogatást nyújtott a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetségének (Mazsihisz). A magyar népnek ki és mikor fog kártérítést nyújtani a történelmi szenvedéseiért? A legnagyobb tárgyilagossággal is csak azt állapíthatjuk meg, hogy azok nincsenek észnél, akiknek nagyon is észnél kellene lenniük: ők maguk közösen, akik adják, és akik kapják, provokálják ki a jogos antiszemitizmust, s aztán panaszkodnak miatta azokra, akiknek az égvilágon semmi közük az egészhez. Ha a békés, jobb és szebb közös jövő érdekében valaminek egyszer s mindenkorra véget kell vetni ebben az országban, akkor az ilyen jogtalan kivételezés az.

 Mindenki emlékezhet rá, az SZDSZ-es körök olyan megdöbbentő véleményt is hangoztatnak, hogy a történelemoktatást meg kell szüntetni, mert „nacionalizmusra nevel”, s az irányításuk alatt üzleti alapon kiadott mai történelemkönyvek máris igencsak sajátos egyéni történelemszemlélettel, azaz történelemhamisítással tűnnek ki. A történelmi események köznapi, ha úgy tetszik, politikai megítélése sohasem pártatlan, hiszen a társadalomban különböző erők és eszmék ütköznek, de a történészek feladata éppen az, hogy rajtuk felülemelkedve, a nép, a nemzet, az ország szempontjából értékeljék az eseményeket. A művészetek és a tudományok – így a történetírás is – nem önmagukért léteznek, hanem hogy az ember a segítségükkel jobban megismerje és megszeresse az életet. Művelőiktől, akiket az ország, a nép nevelt ki áldozatok árán, nemcsak természetes, hanem jogos is az elvárás, hogy hazafiak legyenek. Akik e hitvallást megsértve, gyűlöletkeltésre, fenyegetésre, manipulációra használják a szakmájukat (ez önmagában is a büntetendő cselekmények kategóriájába esik), az embertársaikat sértik vérig, s a hazájukat árulják el. Bőven idézhetnénk antiszemitázófasisztázó történészeket, politikusokat egyaránt, akiknek a megszólalásaiban, megdöbbentő, de nyoma sincs annak, hogy van ebben az országban egy államalkotó többség, a magyarság, és annak is vannak érdekei. Úgy ők, mint az általuk feltétel nélkül védelmezett kisebbségek és másságok önmagukat annyira felsőbbrendűnek érzik, hogy a többség érdekeire utalást sem tesznek, még sokadrangú vitakérdésként sem szerepeltetik. Pedig ez a mindent eldöntő fő kérdés. Fordított világban élünk, de nem törvényszerű, hogy fordított legyen az ő történelemszemléletük is. Az őket eltartó magyar nép azonban világosan lát, mint mindig. És amikor a történelem megköveteli, hallatni is fogja a szavát. A történelem az élet tanítómestere, s az is marad a történelemhamisító történészek mesterkedései ellenére. Nevetséges és szánalmas között imbolygó téveszméik távol állnak a történelemírástól, a szakmai tisztességtől, de a politikától, kultúrától, normális emberi magatartástól is. Akadályozzák a tisztánlátást és a kibontakozást, ezért kártékonynak minősülnek. Szellemileg fel kell fegyverkeznünk ellenük, az eszmei tisztázó harcot meg kell vívni velük. Az eszmei harcban nincs légüres tér; ahol az eszméinket nem jelenítjük meg, ott ők foglalják el a pozíciókat, ők pedig, összefoglalva, s az általuk képviselt szellemben és nyelvezeten szólva, értetlenül tekintenek vissza a jövőre, nem látják előre, milyen lesz a múlt, a jelenben meg nem jutnak túl a történelemhamisításon. Trianon szabdalta országunkból, az általunk védelmezett Nyugat önkényes akaratából, valamennyi szomszédunknak jutott. Bátran kimondható, hiszen a napnál is világosabb, s valamennyiünk – reméljük, hogy a történelemhamisító történészek is rájönnek, hogy nekik maguknak is – érdekében áll, hogy ez a csonka ország teljesítse történelmi küldetését: magyar Magyarország maradjon. Csak így tud igazán európai maradni és adni valamit a világnak. De lesz-e, lehet-e ilyen helyzet, amíg a tízmillióból, ha elenyésző számban is, de mindig akadnak, akik az ellenkezőjére törekednek? Igenlő a válasz! A történelemhamisító történészeket játszi könnyedséggel mindenben felülmúló tetterős, tisztán látó nemzeti érzelmű értelmiségiek, történészek, bölcsészek, mérnökök, orvosok, a petőfik, kossuthok, széchényik, deákok, adyk, szabódezsők, némethlászlók, verespéterek, vácimihályok most is bőven vannak országunkban. Csak még nem hallatják eléggé a hangjukat, nincsenek a helyzet magaslatán, pedig legyőzhetetlen népi támogatást élvezhetnének, s ehhez csak egy kis erőfeszítés kellene részükről. A történelemhamisítók és a mögöttük álló erők azt akarják, hogy ne érjenek célhoz. De oda kell érniük, s oda is fognak érni, mert egy nép áll mögöttük. Adjunk teret nekik, ők pedig lépjenek elő, mert a szavukra riad fel az ország.

Sütő Gábor

nyugalmazott nagykövet, a MIÉP EP-listavezetője