vissza a főoldalra

 2008.12.19. 

Milovan Gyilasz: Találkozások Sztalinnal (részletek)

Mégis kellemes meglepetésként ért, amikor engem is elvittek a Sztalin villájában rendezett intim vacsorára. Dr. Subaisic persze minderről semmit sem tudott. Csak mi, jugoszláv kommunista miniszterek jelentünk meg, szovjet részről pedig Sztalin legszűkebb köre: Malenkov, Bulgagyin, Antonov tábornok, Berija és természetesen Molotov. A szokáshoz híven tíz óra körül Sztalin asztala körül ültünk. Én Titóval egy kocsin érkeztem. Az asztalfőn Berija foglalt helyet, jobbján Malenkov, aztán én, majd Molotov, mellette Andrejev és Petrovics, a bal oldalon pedig Sztalin, Tito, Bulgagyin és Antonov tábornok, a vezérkar helyettes főnöke ült. Berija kis termetű volt – a politikai bizottságban alig akadt Sztalinnál magasabb ember. Berija puffadtnak tűnt, zöldesen sápadt arcszíne, puha, nyirkos keze volt. Keskeny szája, orrcsíptetője és dülledt szeme hirtelen Vujkovicsot juttatta eszembe, a belgrádi királyi rendőrség egyik vezetőjét, akik kommunisták kínzására specializálta magát. Nagy erőfeszítésembe került, hogy a feszélyező párhuzamot elfeledjem, ami azért is sikerült olyan nehezen, mert még a beszédmodoruk is hasonló volt; öntelt gúny és alázatoskodó hivatalnokfigyelmesség keveredett benne. Berija, akár Sztalin, szintén grúz volt, de ez külsején nem látszott. A grúzok általában csontosak és feketék. Beriját nehezen lehetett meghatározni – szlávnak, lettnek, de leginkább valamiféle keveréknek látszott. Malenkov még kisebb és még kövérebb volt, mongol beütésű, tipikus orosz, sötét hajú, kiugró pofacsontú, enyhén himlőhelyes. Zárkózott, óvatos, nem túl eredeti ember benyomását keltette. De úgy látszott, a zsírréteg alatt egy másik, egy élénk, ügyes, értelmes, fekete szemű ember mozog. Pártügyekben jó ideje Sztalin nem hivatalos helyettesének számított. A pártszervezetekre vonatkozó összes kérdés, előléptetés, lefokozás az ő hatáskörébe tartozott. Ő találta ki a „káderlapot” – a párttagok és párttagjelöltek millióinak részletes önéletrajzait és életrajzait, amelyeket Moszkvában őriztek és dolgoztak fel rendszeresen. Találkozásunkat felhasználva érdeklődtem Sztalin Az ellenzékről című műve iránt, amit kivontak a forgalomból, mert számos idézet volt benne Trockijtól, Buharintól és másoktól. Másnap megkaptam, ma is könyvtáramban őrzöm. Bulgagyin tábornoki egyenruhában jelent meg. Vaskos, jó külsejű, egyértelműen orosz típus volt, régimódi kecske-szakállt viselt, és fölöttébb tartózkodóan viselkedett. A fiatal, karcsú, nagyon jóképű, fekete Antonov tábornok szintén csak akkor vett részt a beszélgetésben, ha a téma rá tartozott. Sztalinnal szemtől szemben ülve hirtelen visszatért az önbizalmam, bár sokáig felém se fordult. Csak akkor érkezett el az idő, hogy Sztalin rendezze vitás ügyünket, amikor a szesz, a pohárköszöntők és mókák felmelegítették egy kicsit a légkört. Félig tréfásan töltött egy kupica vodkát és felszólított, hogy ürítsem a Vörös Hadseregre. Nem értettem meg azonnal, mi a szándéka, és az ő egészségére akartam inni.

– Nem, nem – mondta mosolyogva, és átható pillantást vetett rám –, a Vörös Hadseregre. Mi az, nem akar a Vörös Hadseregre inni?

Természetesen ittam, bár Sztalin társaságában is kerültem az alkoholt, még a sört is, először is azért, mert nem szeretem, másodszor azért, mert nem esküdtem föl ugyan az antialkoholizmusra, de az italozás nem fért össze az elveimmel. Ezután Sztalin a Vörös Hadsereggel kapcsolatos nézeteltérést firtatta. Kijelentettem, eszembe sem jutott, hogy megbántsam Vörös Hadsereget, de föl akartam hívni a figyelmet egyes vöröskatonák túlkapásaira és azokra a politikai bonyodalmakra, amelyeket ezek okoznak.

Sztalin félbeszakított:

-Igen. Gondolom, olvasott Dosztojevszkijt. Láthatta, milyen bonyolult az ember lelke, pszichéje. Nos, képzeljen el valakit, aki Sztálingrádtól Belgrádig verekedett, saját hazája elpusztított földjének ezer és ezer kilométerén tört előre, bajtársai, szeretett honfitársai holttestén keresztül! Viselkedhet normálisan az ilyen? És mi van abban olyan szörnyű, ha a borzalmak után megkíván egy asszonyt? Maga eszményinek képzelte a Vörös Hadsereget. De nem eszményi, nem is lehet, még akkor sem, ha soraiban nem akadnának bűnözők is, de mi kinyitottuk a börtönajtókat, és mindenkit besoroztunk a hadseregbe. Volt egy érdekes eset. Egy pilóta őrnagy incselkedett egy asszonnyal, mire egy lovagias mérnök a nő védelmére kelt. Az őrnagy revolvert rántott: „Te civil vakond!”, és lelőtte a lovagias mérnököt. Az őrnagyot halálra ítélték. De az ügy valamiként elém került, én szabadlábra helyeztem, és frontra küldtem az őrnagyot. Mint főparancsnoknak háború idején erre jogom van. Ma ő az egyik hősünk. Meg kell értenünk a katonákat. A Vörös Hadsereg nem eszményi. Az a lényeg, hogy harcoljon a németek ellen, márpedig jól harcol, a többi nem fontos.

 Nem sokkal azután, hogy visszatértem Moszkvából, hallottam egy sokkal jellegzetesebb példát arról, hogy milyen „megértést” mutat Sztalin a Vörös Hadsereg bűnei iránt. Amikor a szovjet katonák, kivált pedig a tankegységek átvonultak a Kelet-Poroszországon, rendszeresen lőtték és gyilkolták a német polgári menekülteket, asszonyokat és gyerekeket. Sztalin tájékoztatták erről, és megkérdezték, mi történjék.

– Túl sokat parancsolgatunk a katonáinknak – válaszolta –, hadd kezdeményezzenek néha ők is. De ezen az estén csupán annyit kérdezett még:

– No és Kornyejev tábornok, a missziónk vezetője miféle ember?

Nem hoztam fel semmi rosszat Kornyejev és a misszió ellen, pedig bőven lett volna mit, Sztalin mégis ezt a végkövetkeztetést vonta le:

– Az a szegény ember nem buta, de részeges, javíthatatlan korhely.

Ezután Sztalin még tréfált is velem, amiért sört iszik, mint valami német. Német ez a Gyilasz, istenemre, német. Nem örültem a csipkelődésnek, hiszen akkoriban volt a legerősebb a németgyűlölet Moszkvában, de azért harag, neheztelés nélkül fogadtam. Úgy látszott, lezárult a Vörös Hadseregről folytatott vita. Sztalin éppoly szívesen viselkedett velem, mint korábban, és szívélyes is maradt mindaddig, amíg a jugoszláv és a szovjet központi bizottság ellentétbe nem került 1948-ban. Ekkor Molotov és Sztalin újra fölhánytorgatta a régi nézeteltérést, meg azt, hogy annak idején „megsértettem” a Vörös Hadsereget. Sztalin nyilvánvalóan gonoszkodva ugratta Titót. Leszólta a jugoszláv hadsereget, és földicsérte a bolgárt. Tudta, hogy az előző télen jugoszláv egységek vereségeket szenvedtek, soraikban számos újonccal, akik akkor vettek részt első ízben nagy frontális támadásban. Erre utalt Sztalin.

– A bolgár hadsereg jobb, mint a jugoszláv. A bolgároknak megvannak a gyengeségeik, és ott a belső ellenség is. De leszámoltak néhány tucattal, és most már minden rendben van. A bolgár hadsereg nagyon jó, képzett, fegyelmezett. A jugoszláv pedig még mindig partizánokból áll, és képtelen a komoly frontvonalharcra. A télen egy német ezred szétkergetett egy jugoszláv hadosztályt. Egy ezred ver meg egy hadosztályt!

 Sztalin nemsokára pohárköszöntőt mondott a jugoszláv hadseregre, de nem mulasztotta el megjegyezni:

-Remélem, nemcsak a hegyekben fog jól harcolni.

Titó nem válaszolt Sztalin megjegyzéseire. Ha Sztalin a mi rovásunkra tett valami észrevételt, Tito némán, mosolytalan arccal nézett rám, én pedig megértéssel, együttérzéssel pillantottam rá vissza. De amikor Sztalin kijelentette, hogy a bolgár hadsereg jobb, mint a jugoszláv, Tito nem bírta megállni, és kijelentette, hogy a jugoszláv hadsereg hamarosan megszabadul minden bajától. Sztalin és Tito viszonyában volt valami különös, mintha mindketten lappangó ellenszenvvel viseltettek volna egymás iránt, de azért féken tartották magukat. Sztalin ügyelt arra, hogy meg ne sértse Titót, de alattomosan célozgatott a jugoszláviai helyzetre. Tito viszont az idősebbnek kijáró tisztelettel viseltetett Sztalin iránt, de érezhető volt, hogy neheztel a Jugoszláviára tett megjegyzések miatt. Valamivel kapcsolatban Tito kijelentette, hogy a szocializmusban új jelenségek mutatkoznak, és hogy a szocializmus másként is megvalósítható, nemcsak a múltbeli módszerekkel. Ez adott alkalmat Sztalinnak arra, hogy elmondja:

– Ma már az angol monarchiában is lehetséges a szocializmus. Már nincs szükség mindenütt forradalomra. Nemrég járt itt az angol Munkáspárt küldöttsége, épp erről beszélgettünk. Igen, sok új jelenség van. Igen, már az angol király uralma alatt is lehetséges a szocializmus.

 Köztudomású, hogy Sztalin ezt nyilvánosság előtt sohasem hangoztatta. Az angol Munkáspárt csakhamar többségbe került a választásokon, és államosította az ipar több mint húsz százalékát. Sztálin azonban soha nem ismerte el, hogy ez szocialista intézkedés volt, és hogy a Munkáspárt szocialista. Nem hiszem, hogy azért, mert a munkáspárti kormánnyal külpolitikai kérdésekben ellentétekre, összeütközésekre került sor. Közbevetettem, hogy Jugoszláviában lényegében szovjet típusú kormány van, a kommunista párt minden kulcspozíciót a kezében tart, és nincs jelentékeny ellenlábasa. De Sztalin nem értett egyet velem.

– Nem, a maguk kormánya nem szovjet. A maguk rendszere valahol De Gaulle Franciaországa és a Szovjetunió között van.

 Tito megjegyezte, hogy Jugoszláviában valami új van kibontakozóban. De a vita befejezetlen maradt. Magamban nem értettem egyet Sztálinnal, Tito véleményét osztottam. Sztalin elmondta, mit tart a folyamatban lévő háború megváltozott természetéről.

– Ez a háború eltér a múltbéli háborúktól: ha valaki területeket foglal el, ezekre a területekre rákényszeríti a saját társadalmi rendszerét. Ahova a hadserege eljut, ott a saját rendszerének szerez érvényt. Másképp nem is volna lehetséges.

 Tömören kifejtette pánszláv politikájának lényegét is:

– Ha a szlávok egységesek és szolidárisak egymással, a jövőben az ujját sem mozdíthatja senki. Még az ujját se! – ismételte és nyomatékul mutatóujjával hadonászott.

 Valaki azt fejtegette, nem látszik valószínűnek, hogy a németek ötven esztendőn belül magukhoz térjenek.

– Nem – mondta –, magukhoz térnek, méghozzá nagyon gyorsan. Németország fejlett ipari állam, a német munkásosztály és a műszaki értelmiség igen nagyszámú és kiválóan képzett. Nem kell tizenkét, tizenöt esztendő, és megint talpra állnak. Épp ezért olyan fontos a szláv egység, ha az létrejön, moccanni se merészel senki. Később felállt, megrántotta nadrágját, mintha birkózásra vagy bokszolásra készülne, és szenvedélyesen felkiáltott:

– A háború hamarosan véget ért. Tizenöt-húsz éven belül mindent kiheverünk, aztán kezdhetjük elölről.

Szavai ijesztően hangzottak, hiszen a szörnyűséges háború még folyt. De imponáló is volt ez a nagy magabiztosság, ahogy látta a jövő útját, azt, ami elkerülhetetlenül vár az ő világára és a vezetése alatt álló mozgalomra. Ezenkívül semmi említése méltó nem hangzott el vacsora közben. Sokat ettek, még többet ittak, és számtalan értelmetlen pohárköszöntőt mondtak. Molotov közben elmesélte, hogyan csipkelődött Sztalin Churchill-lel.

– Sztalin is titkosügynökökre, a titkosszolgálatra akart inni, így utalt Churchill Gallipoliban elszenvedett első világháborús kudarcára; ezt a kudarcot ugyanis az okozta, hogy az angolok nem voltak kellőképpen tájékoztatva.

 Molotov derűsen jellemezte Churchill bizarr humorérzékét is:

– Amikor Churchill Moszkvában egyszer becsípett, kijelentette, hogy ő a legmagasabb kitüntetést érdemelné a Vörös Hadseregtől, mert annak idején ő tanította meg ilyen jól harcolni az oroszokat az arhangelszki intervenciós hadjárat során.

 Churchill nyilvánvalóan nagy hatást tett a szovjet vezetőkre mint széles látókörű és veszedelmes „burzsoá államférfi” – de az oroszok nem szerették. Visszaúton Tito, aki szintén nem kedvelte túlságosan a szeszt, a kocsiban megjegyezte:

 – Ördög tudja, mi a baj ezekkel az oroszokkal, hogy annyit isznak. Ez merő dekadencia! Én természetesen egyetértettem vele, és a jó ég tudja, hányadszor, iparkodtam magyarázatot találni arra, miért iszik ilyen kétségbeesett mohósággal a szovjet társadalom felsőbb rétege. Tito szálláshelyéről a város felé tartva igyekeztem rendezni magamban az elmúlt este benyomásait, noha semmi jelentős nem történt. Nem volt nézeteltérés, mégis úgy tűnt, eltávolodtunk egymástól. Politikai okokból minden vitás kérdést mellőztünk, lévén egymásnak el nem kötelezett országok. Egy estét Dimitrovéknál is eltöltöttünk. Szórakoztatásunkra meghívtak két-három szovjet színészt, akik különféle jeleneteket adtak elő. Természetesen szóba került Bulgáriai és Jugoszlávia leendő egyesülése, de csak futólag. Tito és Dimitrov felelevenítette Komintern-emlékeit. Mindent egybevetve, nem annyira politikai, mint inkább baráti összejövetel volt ez. Dimitrov ebben az időben nagyon magára maradt, mert a többi bolgár emigráns a Vörös Hadsereg nyomában már visszatért hazájába. Fáradtnak, kedvetlennek látszott, és tudtuk is, miért, bár nem esett szó róla. Bulgária felszabadult, de Sztalin nem engedte, hogy Dimitrov hazatérjen, mondván még nincs itt az ideje, a nyugati hatalmak Dimitrov hazatérését úgy értékelnék, hogy Bulgáriában a kommunizmus veti meg a lábát, mintha ez nem lett volna amúgy is nyilvánvaló. Ez a kérdés a vacsorán is szóba került. Sztalin kétértelműen kacsingatva kijelentette:

– Nincs még itt az ideje, hogy Dimitrov Bulgáriába menjen, jó neki itt is.

Bizonyítani ugyan nem tudnánk, de már akkor is gyanítottuk, hogy Sztalin addig késlelteti Dimitrov visszatérését, amíg el nem rendezi Bulgária ügyét. Arra még nem gyanakodtunk, hogy a Szovjetunió hegemóniára tör, pedig már voltak ilyen jelek. Úgy véltük, Sztalin fél attól, hogy Dimitrov idő előtti hazatérése erős balra tolódással járna, és ezért tartja Dimitrovot Moszkvában. Ám az ügy így is elgondolkoztatott bennünket, és számos kérdést vetett fel. Igaz, hogy Sztalin lángész, de Dimitrov sem akárki. Milyen alapon tudja Sztalin Dimitrovnál jobban, hogy mi a teendő Bulgáriában. Ha akarata ellenére Moszkvában tartják Dimitrovot, ezzel csak a tekintélyét aknázzák alá mind a bolgár kommunisták, mind a bolgár nép előtt. És egyáltalán, miért ez a nagy huzavona Dimitrov visszatérése körül? Az oroszok senkinek sem tartoznak számadással? A politikában, sokkal inkább, mint bármi egyébben, minden az erkölcsi felháborodással kezdődik, és azzal, hogy kétkedünk a másik jó szándékában.

(1962. Beograd)