vissza a főoldalra

 2008.12.26. 

Patak a fán

Valami különös szeszély folytán meg akartam érinteni a felhőket – aztán egész nap felhőkben jártam. A Mátra magasabban fekvő bérceit az a bizonyos szürke, átláthatatlan, nedves pára borította, amit felhőnek neveznek. Részese lehettem a természet őszi jutalomjátékának, aminek kellékei a hegyek, felhők, a vadon, no és az egész nap tomboló szélvihar. Minden élőlény, fűszál, cserje, bokor, fa részt vesz benne, de a teljesen váratlan, egyszersmind bőkezű ajándékban csak a kiválasztottak részesednek, azok, akik elsők az egyenlők között, merthogy a természet varázslatos keverőasztalánál sincs egyenlőség. A részvételéhez az esetben a belépőt évszázadokra veszik birtokukba – kiterjedt, hatalmas koronájukkal – a tér telkeit. Tér és idő ritka, különös játékáról akarok szólni, ami a Nyugati- Mátra egy különös pontján, az ég felé törő alvó vulkánok egy vadregényes csúcsán játszódott le, és aminek szenvedélyem és a szerencsés véletlennek köszönhetően én is tanúja lehettem. A hegyek magasabban fekvő részei egész nap felhőkben voltak azon a késő őszi napon, amikor csavargásom színterének éppen ezt az érintetlen, vad vidéket választottam. Kitartó, már-már orkán erősségű szélvihar ringatta, tépázta a fák koronáit, a még megmaradt sárga és rőtvörös faleveleket, magvakat messze repítve, így kiválasztva egy új élet, talán épp egy bükkfacsemete lehetséges életterét. A látótávolság a sűrű ködfelhő következtében nem volt több mint tizenöt méter. Az ősznek ebben a tomboló, titokzatos orgiájában volt valami különös báj, megbízhatóság, ősi rítus, egyenletes, a tájat egész nap uraló erdőzúgás. Ebben a szélvihar és a fák koronája által alkotott csodálatos őszi zenében hirtelen egy teljesen váratlan hang ütötte meg a fülemet: vízcsobogás! Ez annál is inkább valószínűtlennek, szinte meseszerű dolognak tűnt, mivel egy több, mint 900 méter magas vulkán csúcsának a közelében tartózkodtam és eső nem esett ezen a napon! Itt lettem figyelmes, ebben az őszi titokzatosan vad viharban, erdőzúgásban megjelenő, abban szelíden elvegyülő, mégis oda sehogyan sem beleillő finom, csobogó hangra, annak forrását, eredetét kezdtem kutatni, hiszen először csak hallottam, de nem láttam a hang eredőjét, a sűrű felhőkbe burkolózó erdő ezt nem tette lehetővé. Néhány lépést tettem a különös hangforrás irányába és olyasvalamit fedeztem fel, ami számomra is teljesen új jelenség volt: egy kis tajtékos patakot pillantottam meg az óriás bükk barázdált, századokat megélt törzsén. Különös patak volt, nem vízszintesen, hanem függőlegesen folyt, egyenesen a vén óriás gyökereihez szállítva a természet ajándékát, a legértékesebb kincset, az éltető ételelixírt, a vizet, melyből csak ez a bükkóriás részesedett az évszázadokért, a tér és idő meghódításáért. Ez a természet őszi jutalomjátéka! A szűnni nem akaró szélvihar és a felhők együttesen biztosították a patak vízutánpótlását, csekélynek egyáltalán nem mondható vízmennyiséget juttatva a vén óriásnak. Miután én is szomjamat oltottam a friss felhőcsapolásból, ebből a valószínűtlen csodapatakocskából, arra gondoltam, hogy a természet által rendezett szilaj, vad őszi viharban a felhőkből csak a kiterjedt, hatalmas koronával rendelkező, századokat megélt óriások képesek vizet fakasztani. Méghozzá nem is keveset, tenyereimet összezárva fogtam fel a bükkóriás kérgén habosan tajtékzó vizet, pillanatok alatt megtelt! Számításom szerint óránként mintegy száz liter víz jutott ily módon az óriás gyökereihez, ami egész nap igen tetemes mennyiséget, több mint ezer liter vizet jelentett, akkor, amikor a meteorológia nem jegyzett fel csapadékot! A természet hihetetlennek tűnő fejezettel bővítette csodálatra méltóan gazdag repertoárját. Ez a megfigyelésem egyben tudományos felfedezésnek is tekinthető, hiszen soha sehol nem hallottam vagy olvastam erről a jelenségről! Egyszersmind talán egy újabb adalékkal sikerült bővítenem a Föld hidrológiai körforgásának a fejezetét, ami a beérkező összes napenergia 22%-át köti le. Összehasonlításképpen az összes szél – szellőtől a szélviharig – csupán az összes Földre érkező napenergia 1%-át használja fel. Megdöbbentő, hogy a csöndesen végbemenő párolgás huszonkétszer több napenergiát hasznosít, mint a lépten-nyomon érezhető szél! A térben, az őszi titokzatos viharban akartam kalandozni, de Nagy Barátom, a Bükkóriás – tér és idő ura – eltérített és mesés időutazásra hívott, azt sugallta, hagyjam most a kínt, keservet, középszerűséget csak a nagyokra, az eget ostromlókra emlékezzek! Évszázadokon átívelő életében, az idő folyamtengerében megérte azt, midőn Ady megálmodta és papírra vetette, hogy „Az Élet szent okokból élni akar…”, Petőfi örök gondolatait a világszabadságról: „Sors, nyiss nekem tért, hadd tehessek az emberiségért valamit!”. Arany kozmopolita sorait: „A művész hazája széles e világ!”. Megérte azt, midőn Berzsenyi megálmodta és versbe foglalta lenyűgöző sorait: „Ti, oh szelídebb égiek, akiket Keszthely béavatott szent palotáiba…”, Rákóczi hős szabadságharcát, Balassi halhatatlan sorait hazáról, természetről: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél? Holott kikeletkor az sok szép madár szól, kivel ember ugyan él…” és valószínűleg kis sarjadzó bükkfacsemete lehetett, midőn Mátyás király uralkodott, szabadságot, jólétet és békét teremtve a magyarságnak! A Bükkóriás, a Barátom itt állt már több mint fél évezredre ezen a szent helyen, a vulkánok kiválasztottjaként a Nyugat-Mátra bércén, a Kárpát-medencének ezen a különös pontján és függőlegesen tajtékozó csoda patakjával visszarepített – egy újabb időutazást megtéve – a jelenbe. A függőlegesen csobogó patakocskát hallgatva azon tűnődtem, hogy a természet különös, olykor titokzatos világa más, minden képzeletet felülmúló dolgokra is képes, relativizálni tudja az időt és teret. Háromszázezer év egyenlő egy nap? Igen! A természet varázslatos keverőasztalánál ez is megtörtént, sőt mindennapos esemény. Az egyik növénynek háromszázezer évre lenne ahhoz szüksége, amihez a másiknak elegendő egy nap! A trópusi esőerdőkben egyes különösen gyorsan növő fafajok naponta három métert nőnek, annyit, amennyit háromszáz-ezer év alatt növekednének egyes zuzmófélék háromezer méter magasságban hihetetlen zord, magashegyi körülmények között. Ezek a különös, apró élőlények évente csupán néhány tized millimétert nőnek – az intenzív napsugárzás, extrém hőmérsékleti, talaj- és csapadékviszonyok következtében, de élnek és túlélnek mindez zord viszontagságot, életciklusuk akár tízezer évig is eltarthat. Az igaz mese, a valóságos természeti csoda után folytattam utamat viharos Nyugati-Mátra örvényein, szűnni nem akaró erdőzúgás és a nedves felhők hűvös lehelete voltak a kísérőtársaim, majd több mint háromórás gyaloglás után megérkeztem Mátraszentlászlóra, ebbe a hagyományait még némiképp megőrző kis hegyi faluba, amely a legmagasabban fekszik az országban. Hatalmas fenyőfákat, a párától csillogó törzsű bükkfákat, gyertyánokat, égerfákat, az őszben vörösen izzó galagonyabokrokat láttam, de a csodapatakot már rég magam mögött hagytam a vadonban! A fák mégis az „égig érnek” és bizton állítom, hogy képesek a csodára, vizet fakasztani a fellegekből! Meg akartam érinteni a felhőket, kicsit beleveszni a Mátrába, az ősz fenséges vad viharába, de ennél is többet kaptam, részese lehettem a természet őszi jutalomjátékának és felfedeztem egy kicsit, ámde titokzatos patakot!

Losonci László

(Forrás: Havi Magyar Fórum, október)