vissza a főoldalra

 2008.12.26. 

Hová vezet a magyar út?

Jól emlékszem rá, hogy négy-öt évvel ezelőtt, amikor az EU-ba lépésünk volt a központi téma, mi itt a MIÉP-ben és a MIÉP környékén azt mondtuk a csatlakozásra, hogy „Így nem!”. Ebben benne volt az is, hogy alapvetően és teljesen nem utasítjuk el az európai integráció, amúgy nagyon is praktikus és történelmileg megalapozott gondolatát, de számos olyan túlkapást, amit ezzel együtt akarnak lenyomni a torkunkon – a pénzügyek, a vámügyek, a külkapcsolatok nemzetek felettivé tételét, a nemzeti kormányok jogkörének szűkítését – határozottan visszautasítunk. Álláspontunk azóta is változatlan: örülünk számos eredménynek, amely az egységesülő kontinens pozitív hozadéka – (határok nélküliség, szabad utazás, szabad szellemi érintkezés, sőt talán-talán még az euró bevezetésének is meglehetnének a maga financiális előnyei) –, viszont teljességgel elfogadhatatlannak tekintünk egy államok feletti európai kormányt közös miniszterelnökkel, közös külügy-, pénzügyés hadügyminiszterrel – (ó, drága, szép Monarchiánk!) – valamint központi diktátumos akarattal, amely – sok példa volt rá a múltban – általában a leggazdagabbaknak szokott kedvező döntéseket hozni, a kisebbeknek pedig keserűeket. Egy ilyen Európa nem lenne Európa: egy torz USA-paródia lenne, amelytől a Jóisten óvjon meg bennünket. (Elsősorban az USA-tól, másodsorban a paródiától.) Az események minket igazolnak, ugyanis nem lehet túlértékelni a tényt, hogy Toulonban éppen az uniót a kezdetektől a legmegveszekedetebben akaró, erőltető, propagáló Franciaország államelnöke mondta ki a – számunkra nagyon magától értetődő, de - a globalizáció mákonyától már gondolkodni is képtelen liberális szubkultúra számára meglepő konzekvenciákat: „a piac mindenhatóságába vetett hit alapjaiban rendült meg”, ugyanis – fejtette ki Sarkozy – „a pénzügyi spekuláció tekinthető itt az eredendő bűnnek, mivel ezek a cégek vették át a világgazdaság irányítását”. És ezt az igazságot mára már minden uniós vezető politikus tudja, vallja és látja – de nem mind mondja ki. Viszont mindenfelé, az Atlanti-óceán mindkét partján már óriási erőkkel tördelik le ezen cégek nagyon veszélyessé vált szarvait. Nem tudhatni mikor, és mekkora veszteségekkel fog lezárulni a mostani pénzügyi világválság, de egyben biztosak lehetünk: a korlátlan, gátlástalan, fékek és gátak nélküli pénzhatalom ideje lejárt. Ami jön, az egy fokkal higgadtabb, normálisabb, lojálisabb pénzügyi világ lesz, rövid pórázon, és a pórázt mindenütt az illetékes állam keze fogja tartani. Végérvényesen elmúlt – és kis híján történelmi katasztrófát okozott –, az őrült „a piac jobban tudja, majd a piac elrendezi”, és a még őrültebb „az állam a legrosszabb tulajdonos” nézetek uralkodása. Szó ne essék erről többet, ugyanis az állam mindig jobb, sokkal jobb tulajdonos, mint ezek a lelkiismeretlen, pénzsóvár, Istent és embert nem ismerő, IMF-es, Világbankos, tőzsdecápás nemzetközi körök, akiket semmi más nem érdekel csak a profit, és az extraprofit. Ha Sarkozynak és követőinek, Berlusconinak és Merkel asszonynak sikerül őket releváns módon kiszorítani a világ történéseinek menetéből, szerintem maga az Európai Unió is jóval élhetőbb, ember- és nemzetarcúbb integrációvá válik. Ettől persze én, személy szerint még maradnék euroszkeptikus, de mert gondolkodó európai értelmiségi vagyok, hagyományos kötelességem a tényeket legalább annyira tisztelni, mint az ideákat, így aztán nem kerülhette el figyelmemet, hogy az elmúlt napok sajtójában egyre-másra találkozhattam olyan hírekkel , melyek hálára köteleznek az Európai Unióval szemben. Engem, az euroszkeptikust. Miről is van szó? Integráció ide, integráció oda, még az EU legfanatikusabb irányítótestületei is megsokalták azt a szemérmetlen nemzetkifosztást, amit hazánk MSZP/SZDSZ-es kormányai elkövettek saját országuk érdekei ellen, és éppen az EU az, amely hatalmi szóval figyelmezteti mértéktartásra a saját népétől fényévnyire leledző magyar baloldalt: Ez túlzás, ezen módosítani kell! Október 3.: Veres János, a bivalybőrtáskás pénzügyminiszter benyújtotta a parlamentnek a hosszútávú árammegállapodások felbontásáról, illetve az egyes külföldi érdekeltségben lévő erőműveknek kifizetett túlzott és garantált nyereség visszaköveteléséről szóló törvényjavaslatot. Talán emlékeznek még: az ezerszer áldott Horn Gyula miniszterelnök úr (MSZP) döntött úgy, hogy az önök adópénzéből garantált extraprofitot fizet azon külföldi cégeknek, akik méltóztatnak privatizálni a magyar energiaszektort. És ez nem mese: tényleg megkapták a milliárdokat, ha volt mögötte teljesítmény, ha nem. És kapnák ma is, holnap is, még az unokáink is azért adózhatnának, hogy a magyar bolsevista – aki ávós pufajkában, géppisztollyal lőtte a forradalmárokat 56-ban! –, mint valami részeg milliomos fizethessen a világ leggátlástalanabb globalizátorainak. Ugyanis, ha Hornon, az őt követő Medgyessyn vagy Gyurcsányon múlna, akkor ezt „megállapodást” az idők végezetéig fizethetnénk ama hét - olasz, francia vagy német kézben lévő -energiaszolgáltatónak. Csakhogy Istennek hála van az EU-s bürokrácia, amely jobban a szívén viseli a magyar nép érdekeit, mint saját, választott kormányunk és határozatot hozott: 2009-től érvényüket vesztik ezen megállapodások, sőt, az érintett multik kötelesek visszafizetni az ilyen jogcímen eddig kapott összegeket. Hurrá!

Október 4.: Az EU illetékes hatósága vizsgálja és aggályosnak találja a MÁV és a MÁV Vagyonkezelő által százszázalékos mértékben az osztrák vasútaknak (ÖBB) eladott MÁV Cargo értékesítésének törvényi hátterét. A Gyurcsány-kormánynak nyilván égetően kellene az a 102,5 milliárd forint, ami ebből a „privatizációból” – (az ÖBB ugyanúgy állami cég, mint a MÁV, mitől magánosítás ez?) – befolyna, csakhogy Brüsszel illetékeseinek bűzlik az egész, és a jóváhagyásuk csak nem akar megérkezni. Hurrá!

Október 7.: Mellár Tamás professzor Magyar Nemzetbeli cikkében mutat rá, hogy nem régiben az Eurostat (az EU statisztikai hivatala) közvetlen beavatkozására volt szükség, hogy a Gyurcsány-kormány agrártámogatási elszámolásával kapcsolatos, durván és nyilvánvalóan manipulált statisztikákat újraszámolják. Hurrá!

Október 13.: Végre az országgyűlés elé került Gyurcsánynak és pénzügyminiszterének – (a kettő között az a különbség, hogy az egyiknek az aktatáskája van bivalybőrből, a másiknak az orcája) – minden ellenállása ellenére a magán bankbetétek állami biztosításának törvénye. Alig egy hete még egymást túlszárnyalva bizonygatták, hogy ez nálunk nem kell, felesleges, indokolatlan, miközben a béka fenekénél is lejjebb süllyedt a világ pénzügyi stabilitása. Kifejezetten az EU határozott felszólításának köszönhető, hogy végül is lesz visszafizetési garancia. Hurrá! Néhány nap alatt csupán ennyi alkalommal volt kénytelen a globalizációs eszme élharcosa, az Európai Unió megvédeni a magyar nemzeti érdekeket a Gyurcsány-kormány garázdaságától. Tartok tőle, hogy ez is Guinness-rekord lenne, ha valaki benyújtaná. Ám ne legyünk igazságtalanok Gyurcsányhoz sem: a magyarság mélyen átérzett eszméje időnként szokta feszíteni az ő kebelét is. Legutoljára akkor, amikor Anette Lantos társaságában – kéz a kézben – résztvett a néhai Tom Lantos egykori magyar lakásának, annak, amelyet ott hagyott és ahonnan elrohant Amerikába, emléktábla avatóján. Méretes márványtábláról van szó, a Szent István parkban – (naná, hogy ott, majd még a Havanna lakótelepen!) –, és a kiváló Charles Gati ünnepi beszédét hallgatva – „Büszke magyar maradt Tom Lantos” – nyilván mélyen átérezte miniszterelnökünk is a magyarságát. A büszke magyarságát. Ezt persze én csak feltételezem, amit viszont de facto tudok, Gyurcsány úr bejelentette, hogy közpénzen persze, létrehozta a Tom Lantos Nemzetközi Intézet a Demokráciáért és Szabadságért névre hallgató intézményt. Na, ott is kemény munka folyhat napi 8 órában. Elég kacifántos neve van, ezért javaslom, hogy a közmédia spontán egyszerűséggel ezentúl csak így emlegesse: TLNIDSZ. Hova fog vezetni mindez? Milyen jövő vár arra a nemzetre, amelynek saját kormánya ássa a sírját, és egyetlen védőangyala a globalizációt alapelvként képviselő, de azért a saját kormányánál vele mégis empatikusabb EU? Mi jöhet még? Lehet, hogy Veres strapabíró bivalybőrtáskája túléli Árpád nemzetét, lehet, hogy Hungáriánk már nem lesz a térképén, amikor még a Sotheby’s árverési ház aukcióján egy relikviákat gyűjtő zsidó megszerzi a legendás költségvetési táskát, amelynek jelentős szerep jutott országunk felszámolásában? Hová vezethet – a temetőn kívül persze – az a magyar út, amelynek szélén Gyurcsány rakja ki a jelzőtáblákat, amelynek mentén Tom Lantos büszke magyarságáról susognak a park fái, és a TLNIDSZ most rendezi be vadonatúj székházát? Egy biztos, aminek Gyurcsányékhoz van köze, annak nincs, mert nem lehet köze a magyar úthoz. Hacsak úgy nem, mint az áldott emlékű Tom Lantosnak, aki innen startolt, hogy aztán Washingtonig meg se álljon. (Igaz, ott aztán büszke magyarként élt haláláig.) Ne ezektől kérdezzük, hogy mi a magyar út, mert fogalmuk sem lehet róla. Kérdezzük Adytól. 1906-ban jelent meg a modern magyarirodalom legnagyobb hatású fegyverténye, az Új versek. A kötet bevezető költeménye, gyakorlatilag a mottója a Góg és Magóg fia vagyok én című vers, amelyből most négy sort idézek. Azért teszem, mert Ady Endre itt verseli meg a magyar út mibenlétét, mégpedig egy olyan korban, amikora magyar út fogalma még ismeretlen és érthetetlen igény lett volna: „Verecke híres útján jöttem én, / Fülembe még ősmagyar dal rivall, / Szabad-e Dévénynél betörnöm / Új időknek új dalaival?” Íme a magyar út topográfiai és ideológiai definíciója. Benne van minden, amit tudni kell a magyar útról: a kettős irány, kelet és nyugat, Verecke és Dévény örökszép, sosem múló ellentéte és egymásba átcsapása, benne van a régi és az új soha véget nem érő, szent-szent csatája, benne van az élet maga, amely hol Vereckéből Dévény felé, hol Dévényből Verecke felé, hol az újat hozva, hol a régit mentve zajlik, de zajlik, mert ez a dolga, mert Isten így akarja, és mert e zajlás által lett és marad magyar ez a nép. Talán észrevették, talán nem, de bizony az Ady versben Tom Lantosnak nem osztottak szerepet. Talán ezért is van, hogy büszke magyarságának intenzív átéléseikor, USA-béli betegágyán nem Adyt olvasta, hanem a Csárdáskirálynőt hallgatta. Ez is egy megoldás.