|
 2008.02.01.
Mindennapi
kenyerünk
(Nikolaus Geyrhalter filmje)
A Mindennapi
kenyerünket, ezt a címét a Miatyánktól kölcsönző filmet
2005-ben forgatta Nikolaus Geyrhalter. Az 1972-ben Bécsben született
rendező Wolfgang Widerhoferrel együtt készítette el a forgatókönyvet,
sőt még a producer, az operatőr és a vágó faladatát is magára
vállalta. A Mindennapi kenyerünk az Amszterdami Nemzetközi
Dokumentumfilm Fesztiválon a zsűri különdíját kapta, az Európai
Filmakadémia pedig a legjobb dokumentumfilm kategóriában jelölte.
Európa számos városában már tavaly láthatta a közönség, nálunk
január 17-étől játsszák az Art mozihálózatban. A Mindennapi
kenyerünk döbbenetes erejű film, aki megnézi nem olyan lelki
kondícióban jön ki a moziból, mint amilyenben bement oda,
ugyanis letaglózza a látvány! Pedig a szereplők egy árva
kukkot sem ejtenek ki, kísérőzenéje sincs, nagyjából
egyforma hosszúsági bevágások sorozata csupán. Ugyanakkor ez
az emberi szó és bármiféle kommentárnélküliség, látszólagos
egykedvűség, dokumentarista szenvtelenség sokkolja a
publikumot. Tulajdonképpen az élelmiszeripar gyártási
folyamatait ábrázolja a film, és mindenki a saját
lelkiismerete, vérmérséklete alapján vonhatja le belőle a következtetéseit,
mert a rendező bármiféle előre megírt szöveggel nem akarja gúzsba
kötni senkinek a fantáziáját. Tulajdonképpen Nikolaus
Geyrhalter olyan alkotótárssá emeli a nézőt, aki a belső világában
értelmezi, sőt továbbgondolja és átértékeli mindazt, amit
ő a maga nyers valóságában bemutat.
 A
rendező Európa számos országába kalauzolja el bennünket, de
teljesen mindegy, hogy konkrétan melyik államot látjuk, mert
mindenhol, még az Óperenciás-tengeren túl is így, ilyen
technológiai eljárásokkal készítik el azt az élelmiszert,
amit elfogyasztunk, legyen az csirke, pulyka, liba, hal, disznó
és marhahús, illetve paradicsom, paprika, kígyóuborka,
napraforgó, olívaolaj. A sertéshús iparágban a mesterséges
megtermékenyítés után a kocák szűk – az igaz, hogy
patyolat tiszta – karámban szoptatják a nekik odatett, ki
tudja melyik anyadisznótól származó, a csecsek számához kimért
nőstény kismalacot. Majd a szoptató „anyjuktól” hat hetes
korukban elválasztják a kis süldőket, és tudományosan kiszámított,
hormonokkal dúsított táplálékkal hizlalják őket. Különböző
védőoltásokat kapnak, és úgy nagyjából 80 kg-os korukban
mennek a vágóhídra, ahol valamennyiüket egy mozdulattal szúrják
meg, két perc múlva már lógnak a kampók végtelen sokaságán,
ahol kifolyik a vérük, újabb perc múlva a perzselőben kötnek
ki, két perc elteltével az első lábuknál a testüket
elektromos fűrész nyitja meg, majd szakmunkások szedik ki a
belsőséget, ezután jönnek a sivító fűrészek, amik kettészelik
a disznókat. A további darabolást már nem gép, hanem hófehér
űrhajósruhákba jutatott emberek végzik. Másfél óra múlva
pedig már bedobozolva, felcímkézve a hűtő polcaira kerül a
konyhakész karaj, comb, oldalas...A szarvasmarhák esetében is
ugyanígy működik a hús előállítása, csak annyi a különbség,
hogy a tehenek nem ellenek, hanem a kisborjút császármetszéssel
vágják ki belőlük. A csirkehús-ágazatban is hasonlóan
zajlik a termelés, a keltetőben futószalag köpi a rekeszekbe a
meghatározott mennyiségű, szexáláson túlesett csipogó kis jószágot,
majd nyolc héten át éjjel-nappal etetik őket, hogy egy kilós
korukban befejezzék földi pályafutásukat, és táplálékká váljanak.
A halfeldolgozás is ugyanilyen munkafázisokból áll, csak annyi
a különbség, hogy a halak meg sem nyikkannak...Ezek az egymáshoz
rendkívül hasonlító húsfeldolgozási folyamatok – csak az
állatok másak benne – döbbentik meg a vászon előtt ülőket,
mert ráébrednek, mindez három műszakban nap, mint nap így történik.
A gyomorszájra mért ütés erejét az okozza, hogy ezek a képkockák
automatikus érzelemmentességgel következnek egymás után. Ezek
az ipari keretek között létrehozott, felnevelt, majd
feldolgozott állatok, mintha nem is érző élőlények lennének,
az Isten teremtményei, hanem csupán gyári alapanyagok, amik
csak annyiban különböznek a széntől vagy a vastól, hogy
csipognak, röfögnek és múgatnak.
Szinte
üdítően hatnak azok a filmsorok, amik a növénytermesztés fázisait
mutatják. Hatalmas üvegházakban, nem földből, hanem tápszeres
dobozokból nőnek ki a jó kétméteres bokrok, amiken fürtökben
lógnak a csepegtetős locsolás meg a növényvédőszeres öntözés
következtében a karcsú, haragoszöld, kígyóuborkák, a hívogatóan
szép paprikák, a mosolyogva csábító paradicsomok. A fogyasztók
azonban tudják, ezek csak a szem számára tetszetősek, mert az
ízük bizony olyan, mint a fűrészporé. Ezekben a húsipari gyárakban
dolgozó emberek szinte gépekké válnak: csupán egyszerű,
mechanikus munkafolyamatokat végeznek, amikor a hatalmas, hatékony
szörnyetegeket kiszolgálják. Hangtalan robotokként figyelnek,
vágnak, pakolnak és dobozolnak. A Mindennapi kenyerünk nehezen
emészthető, az ember gyomrát megülő film.
Dr. Petővári Ágnes
|
