|
 2008.02.01.
A
Világszövetség esztétája
Nincs még ugyan kellőképpen benne a köztudatban, de
sokunk számára már világos, hogy a bolsevista politikai elit,
miközben elhitette velünk, hogy a bolsevizmus uralma, a saját
bolsevistaként való hatalomgyakorlása soha véget nem érhet, már
régen tisztában volt a maga rendszerének előre látható bukásával,
és készült személyes hatalma más körülmények közötti, más
gazdasági-politikai rendszerben való átmentésére. Amelyben
aztán természetesen ők, az ex-bolsik lesznek a leghangosabb,
leghithűbb, legtősgyökeresebb antibolsevisták, antikommunisták,
a rothadó kapitalizmus, pardon! a piacgazdaság ügyének legelső
zászlóvivői. Főleg, ha két fő támaszuk, a Hálózat és a
sajtó, továbbra is készségesen segítik őket.
Ezért aztán kézenfekvő, hogy a megbízhatatlanokra, az
„útitársakra”, a vonakodó csatlósokra, az egyben-másban
vagy sok mindenben szembe helyezkedőkre, a lényegében megátalkodott
másként gondolkodókra, főleg értelmiségiekre ráállított
ügynökhad nem csak azt vizslatta, hogy ki mennyire engedetlen,
ki mikor, hol, mennyire tesz keresztbe a „szocializmus” építésének,
hanem nyilván azt is regisztrálta, hogy ki milyen engedményt
tett, vagy kit mennyire sikerült a propagandagépezetnek
megvezetnie. Jó lesz azt még alkalmas időben a fejére olvasni!
A följegyzések pontosságát kamatoztatni. Különösen azt vették
rossz néven, ha egy-egy jóhiszemű írót, költőt az „új
eszmékkel” való kezdeti azonosulás után erkölcsi érzéke,
tisztessége megmentett az áruló írástudók sorsától. Hiszen
aki egyszer a kisujját odaadta ez elvtársaknak, annak nemcsak az
egész kezét, de egész valóját követelték, és a dolgok kérlelhetetlen
logikájából, az emberi gyöngeség törvényszerűségeiből adódóan
nem egyszer meg is kapták. Aki csak megérintette a hálózat hálóját,
könnyen úgy belegabalyodhatott, hogy egész életében szívták
lelke vérét a „nagy pocakos pókok” (Nagy László), miközben
testi valójában élvezhetett bizonyos, a kollaboráns értelmiséginek
kijáró kiváltságokat. Csakhogy elszámítják magukat az elvtársak
és posztelvtársak meg a szolgálatukban állók, ha azt gondolják,
hogy mesterkedéseiket nem veszik észre! Hogy nem látjuk, kinek
az érdeke egy olyan költőt lejáratni, aki egy kezdeti megtévelyedés
után (ötvenöt éve) több, mint fél évszázadig állt szemben
az elnyomó (jeudeo)bolsevista rendszerrel, és volt ereje hajlott
korában is a legelvetemültebb elvtársi káderek ivadékainak
terror-reneszánsza ellen föllépő, köztiszteletben álló értelmiségieket
maga köré gyűjteni. Ez jutott eszembe, mikor a Világszövetség
jelenlegi, Csoóri Sándort emlékezetes módon és körülmények
között leváltó elnökének legújabb álságos feketítő hadjáratát
olvastam a Honlevél c. MVSZ kiadványban (nov. 20-ai keltezéssel).
Amelyben azt is közli, hogy perbe hívja a Magyar Nemzetet
(lehet, hogy egyúttal a magyar nemzetet is?), amely nem volt
hajlandó a Csoórinak írt válaszleveleit leközölni. (Aligha véletlen,
hogy a legnagyobb ellenzéki párthoz közel álló napilappal elégedetlenek
kiadványának képanyagába bekerült az, amelyben a költő Orbán
Viktorral együtt látható, valamint az is, amelyben a lakiteleki
alapító atyák társaságában, „még az antalli éra előtt”.
(Mint tudjuk, fölöttébb csípi a hatalom szemét, hogy a Fidesz
elnöke személyes megjelenésével és felszólalásával tüntetett
a lakiteleki gyülekezet föllépésének huszadik évfordulóját
ünneplő rendezvényen.) Mi sem természetesebb, mint hogy a költő
nem büszke ifjúkori botlására, mint ahogy az 1953-ban kapott József
Attila díjára sem. Sőt az is érthető, ha úgy emlékszik,
hogy „nem Rákosiéktól kaptam a díjat, hanem Nagy Imrééktől”.
Nem mindegy? (Hol volt még az a Nagy Imre ’56-os önmagától?)
A botlását restellő költőnek nem, a költőt hazugságon
rajtafogni és diszkreditálni próbáló küldött embernek szintén
nem. A neobolsevista diktatúrával való szembeszegülést
meghirdető mozgalomhoz csatlakozott értelmiségieknek és a rájuk
figyelőknek azonban meglehetősen mindegy. Amint hogy mindegy az
is, megzsarolták, megfenyegették-e ’56 hóhérai azokat az írókat
(némelyiküket), vagy egyszerűen aláhamisították a nevüket
(több, mint kétszázötvenet) annak a primitív, Csoóri által
ösztönösen fölismerten nem író által hevenyészett szövegnek,
amely 1957-ben azt követeli az ENSZ-től, hogy ne tárgyalja a
magyar ügyet. Most pedig annak, aki még él, vagy pláne ellenzéki
szerepet vállal, orra alá lehet dörgölni, hogy azóta sem
tiltakozott a hamisítás ellen!
A legárulkodóbb persze az a bekezdés, amely az erkölcsi
fölháborodás pózát magára öltve így kezdődik: „ha a szörnyű
levélért senkinek sem kell bocsánatot kérnie...„ Ki mondja,
hogy nem kell? Persze, a zsarolóknak, a beszervezőknek, a tartótiszteknek
nem kell. (Ezekkel nem is foglakozik a „Honlevél”.) Leszármazottaiknak,
Apró Antal és bandája ivadékainak, akik minden előjogukat a
bolsevista terrornak köszönhetik, természetesen nem kell. A hóhérnak
nem. Ő „szuverén” módon cselekedett. Csak annak kell, aki
nem vállalta a mártírsorsot. Nem is biztos, hogy gyávaságból.
hanem azért, mert túlélni és törleszteni akart. E sorok írójának
ellenzéki magatartását nyugtázta így a nyolcvanas években
judeobolsevista főnöke (azóta már izraeli honpolgár): megveti
azokat, akik most jártatják a szájukat, mert miért nem mondták
ezt tíz évvel ezelőtt? Nem saját magát vetette meg. Pedig
milyen jól kirúgatott vagy lecsukatott volna!
Amúgy persze nincs is komoly baj a költővel, amíg nem
politizál. Persze, akkor is van, de az csak hosszabb távon kerül
elő. Az esztéta (lásd Csurka István ilyen című regényét)
állást foglal: a politikai szerepvállaláshoz ambivalensen
viszonyuló, őszintén vívódó és Nagy László intelmére
visszaemlékező Csoórinak fejére olvassa: „ha politizálsz,
angolkóros marad benned a költő”. Nagy László is
megmondta... Milyen elismeréssel tekint most le a mennyekből
Patrubány Miklósra, és hogy lenézi életben maradt költőtársát,
barátját!
Dehát a küldött ember nem adja fel. Meg lehet osztani
-annak, aki ért hozzá- a Csoóri mellett állást foglaló Írószövetséget
is. „Nem örülök az Magyar Írószövetség
elnökségének állásfoglalásáért”. (Sic!) „Különösen
aggasztó, hogy ez a nyilatkozat is a Csoóri Sándor iránti hűség
jegyében fogan az ő védelmében születik.”(Ugye?...) „Mégis
jónak tartom a Magyar Írószövetség állásfoglalását, mert
ezzel elkezdődhet az érdemi vita”. Kár a gőzért, Patrubány
úr! Lefegyverző a „párbeszédkészség”, meg a „nyitottsága”,
meg a tiszteletkörei, de látjuk, hogy mi van mögötte. Legalább
azt a fránya Chartát ne emlegetné megint olyan ügyetlenül!
Mert nagyon kilóg a lóláb. Hogy nyilván nem az ötvenöt évvel
ezelőtti behódolás fáj az akkori hatalom méltó örököseinek,
hanem a hamarosan egy éves születésnapját ünneplő Márciusi
Charta. „Vajon mi lesz a nemes szándékú Márciusi Charta
sorsa”? A fentiek alapján jövője alighanem borítékolható.”
Az öné valóban alighanem, Patrubány úr. Elcsapják a megbízói.
Még ki is adják. És nem annak fog égni az arca, akit Csoórival
együtt fényképeznek le, vagy akivel ő egy küldöttségben
jelenik meg. Hanem...
Kiss István
|
