2008.02.08.

A Magyar sámánok festője

Orosz János festőművész, szobrász 1932. június 16-án született Budapesten. 1951-től 1957-ig a Magyar Képzőművészeti Főiskolán tanul, mesterei: Fónyi Géza, Barcsay Jenő. 1959: Derkovits-ösztöndíj; 1960: Új-Delhi Nemzetközi Kiállítás oklevele; 1963: Munkácsy-díj; római ösztöndíj; Róma városa és a római Képzőművészeti Akadémia alapítványának ezüstérme; 1970: Egry József-díj; 1974: Eger város díja az egri Akvarell Biennálén; 1979: érdemes művész; 1983: I. Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé díja, 1988: Magyar Művészetért díj; 1990: kiváló művész. Többször járt tanulmányúton Olaszországban. 1992-ben az újjáalakult Szinyei Merse Társaság tagja, 1993-tól egy évig elnöke. Általános emberi tulajdonságokat, morális példázatokat, társadalmi konfliktusokat jelenít meg festményein. Gyakran készít tematikus sorozatokat: Magyar sámánok; Megégett emberek; Elveszett paradicsom; Nap, homok, tenger; Új középkor; Mai mesék. Formavilága eklektikus. Sokalakos, figurális kompozícióin felismerhető egyfelől a trecento festészet, másfelől a szürrealizmus, expresszionizmus, szimbolizmus hatása. A magyar festészetben Kondor Bélának a klasszikus és a modern stílust összeötvöző formavilága volt hatással festészetére. A ’70-es évek óta szobrászattal is foglalkozik. A villányi szoborparkban látható szobraira - festészetével ellentétben - az absztrakció határán mozgó, egyszerűségre törekvő monumentalitás jellemző.

Egyéni kiállítások

1963 • Ernst Múzeum, Budapest

1964 • Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely • Casa di Dante, Firenze

1965 • Stampa d'Estera, Róma • Kulturális Kapcsolatok Intézete Kiállítóterem, Budapest

1966 • Móra Ferenc Múzeum, Szeged • Collegium Hungaricum, Bécs

1968 • Szent István Király Múzeum, Székesfehérvár (kat.)

1969 • G. D'Arte, Oristano (OL) • M. Civico, Cagliari (OL)

1974 • Fészek Klub, Budapest • A magyar Vöröskereszt aukciója a szárazsággal sújtott afrikai népek megsegítésére, a művész felajánlott műveiből, Magyar Optikai Művek Székház, Budapest • Csók Galéria, Budapest

1976 • Magyar Nemzeti Galéria, Budapest • Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged

1977 • Somogyi Képtár, Kaposvár • Megyei Művelődési Ház, Kecskemét

1979 • Műcsarnok, Budapest • Béri-Balogh Ádám Múzeum, Szekszárd

1981 • Haus der Ungarischen Kultur, Berlin

1983 • Lake Hope (USA) • Chicago • New York

1984 • Ernst Múzeum, Budapest

1985 • Batsányi J. Művelődési Központ, Tapolca

1986 • Bartók Béla Művelődési Központ, Szeged

1989 • Vigadó Galéria, Budapest

1994 • Csongrád Galéria, Csongrád

1995 • Romantikus realizmus, Kempinski Galéria, Budapest

1997 • Csók Galéria, Budapest

1999 • Vigadó Galéria, Budapest

2000 • Íme az ember, Kecskeméti Képtár.

2002 Ernst Múzeum, Sorozatok

Irodalom:

Kerékgyártó István: Orosz János, Corvina, 1985

Szabó Lilla: Orosz János festőművész -Íme az ember! 2002

Köztéri művei:

Kaktusz (márvány, 1972-1973, Villány, Szoborpark)

A jövő (márvány, 1972-1973, Villány, Szobor-park) ű

A szűz (márvány, 1972-1973, Budapest, Széchenyi-hegy, Szoborpark)

Mozaik (1973, Győr, Ifjúsági Ház belső terében).

Művek közgyűjteményekben

Fővárosi Képtár, Budapest

Janus Pannonius Múzeum, Pécs

Katona József Múzeum, Kecskemét

Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely.

-In medias res: képeit úgy szignálja, hogy Oross. Mi ennek az oka?

-Az Oross a családnév régi alakja, s malomépítőt jelent. Tehát semmi közünk az orosz néphez, már csak azért sem, mert amikor famíliánk Magyarországon megjelent, a mai Oroszországot Russziának hívták.

-Mikor döntötte el, hogy a művészettel szeretne foglalkozni?

-Második elemista koromban „udvaroltam” egy fűszeres kislányának. Ennek a lánynak rajzoltam töméntelen mennyiségben. Akkoriban úgy festettem az akvarellel, mintha olaj lenne, tehát igen csak töményen. Ez teljesen magamtól jött…Polgári iskolában is sokat rajzolgattam. Volt egy Császár nevű tanárom, aki bosszúból mindig a legrosszabb jegyet adta nekem, mert én készítettem el a többiek rajzát. Észrevette, hogy jobban rajzoltam le a háztetőket, mint ő, ezért nagyon irigy volt rám. A polgári után apám unszolására szakmát tanultam: esztergályos lettem. Édesapám – aki sok helyen dolgozott, s végül a Vízműveknél helyezkedett el - nem tiltott el a művészettől, de azt akarta, hogy legyen egy biztos szakma a kezemben. A Vízműveknél eltöltött inas éveim után 1949-ben jelentkeztem a képzőművészeti főiskolára, elsőre nem sikerült, de rá egy évvel felvettek, azzal a kikötéssel, hogy menjek el szakérettségizni, mert nem fogadták el polgárit, azt mondták, az nem iskola. 1951-től voltam a főiskola diákja. Azért nem volt könnyű bekerülni, mert a szakérettségi után újra felvételiznem kellett.

-Milyen stílus volt akkor a meghatározó?

-Sejtheti a választ: szocialista realizmus. Ennek az irányzatnak az uralkodó voltára mondok egy példát. A főiskolán meg volt szabva, hogy délelőtt festéssel foglalkozzunk, s ezt követték az elméleti órák. Néha előfordult, hogy délben krokiztunk. Ez gyorsrajzkészítést jelent; pár perc alatt kellett elkapnunk a látvány lényegét. Az első évben csak ceruzával lehetett rajzolni, mégpedig életnagyságú aktokat. Akkor mi kitaláltuk a „satír- kombájnt”, ami azt jelentette, hogy a satírozás helyett radíroztunk. Így elég érdekes félszürke színeket kaptunk. Egészen az 1950-es évekig szabad tevékenység folyt a főiskolán, majd jött az ún. reform. Minden reform, mint jelenünkben is, csak rossz lehet…Nekünk azért nem volt jó, mert dogmatikusan kijelentették, hogy egy évig nem lehet festeni, sem szénnel rajzolni. Ennek azért volt egy jó oldala is: kínlódva, de nagyon jól megtanultunk rajzolni. Barcsay Jenő volt az, aki ehhez hozzásegítette a társaságot. Ő tanította az anatómiát, így egy idő után már tudtuk, hogy mi rejlik a satírozás alatt: miként helyezkedik el az izomzat a testen. Nem véletlen, hogy akkoriban a növendékek zöme kissé barcsays módón alkottak.

-Mesterei: Fónyi Géza és az említett Barcsay Jenő. Ők hogyan viszonyultak a szocreálhoz, illetve a „reformhoz”?

-Nem lehetett ellenkezni. Fónyi Gézáról mesélek el egy történetet. Bejött a terembe, s megkérdezte tőlem: „na ruszki, kész van a tanulmánnyal?” Ruszkinak hívott családnevem után. Ha kész voltam, akkor megengedte azt, hogy azzal foglalkozzam, amit szeretnék. Fónyinak az volt a fontos, hogy ne bántsák azért, hogy nincsen meg a tanulmány. Ő ezeket a reformokat kínlódva fogadta el, de nem szólt ellene semmit. Barcsay tanításába pedig nem nagyon tudtak beleszólni.

-Fónyival és Barcsayval később is tartotta a kapcsolatot?

-Barcsayval igen, a többiekkel nem. Még a főiskola előtt abban a hiszemben voltam, hogy ezek a mesterek állandóan odafigyelnek a diákokra, de később rájöttem, ez nincs így. Talán az adott korszak követelményei miatt. Egy mesterről nem szóltunk még: Bencze Lászlóról. Ő a második évben tanított, de el kellett menekülnöm tőle, mert mindig velem példálódzott. Ez pedig rettenetes dolog egy fiatal növendéknek. Ezért átkértem magam Fónyihoz. A főiskola igazgatója, Bortnyik Sándor, aki korábban egy kubisztukusan absztrakt művész volt, teljesen behódolt a fennálló rendszernek. Egyszer átmentem a grafikusokhoz, mert tudtam, hogy ott mindig valami extra beállítással dolgoznak. Éppen az asztal tetején ültünk, mikor bejött az igazgató. Odajött hozzám, nézte, mit csinálok, majd így szólt: „maga is Orosz elvtárs?” A főiskolán Szőnyi volt az egyedüli, aki minden hétvégén kimenekült a városból Zebegénybe, s nem vett részt semmiben. Érdekes volt Bernáth Aurél szerepe. A főiskolán megjátszotta a meg nem értett nyárspolgárt, s közben Rákosi egyik tanácsadója volt. Ezért is készíthette el a volt pártházban – ma az Országgyűlés Hivatala – ,a főbejárattal szemben lévő hatalmas nagy freskót. A főiskola párttitkára pedig Ratkó Anna férje, Bíró Károly volt. Már hivatalában volt, mikor magánúton letette a művészettörténeti vizsgát.

-A magyar festők közt kik voltak a példaképei?

-Még főiskola előtt, civilként Munkácsy művei tetszettek. Később Ferenczy Károly művészete volt számomra a mérvadó. Kiváló magyar festőink voltak. A mai napig is nagyon becsülöm, és sokra tartom Rippl-Rónait. Ő, miután külhonból hazajött, nem utánozva a külföldi festészetet, létrehozott egy ún. ropogós, kukoricás festészetet. A vattaszerűen szabdalt, foltos festékfelrakások miatt adta saját maga ezt a jelzőt művészetének. Sajnos sem őt, sem Ferenczyt nem kezelik a saját helyükön. Szerencsére a főiskola végére kezdtünk megszabadulni a naturalista stílustól, s eljutottunk Derkovitshoz és Manethez. Viszont ideológiai szempontok miatt tilos volt a főiskolai könyvtárban az impresszionistákat tanulmányozni. Egy főiskolai művészettörténet tanár azt mondta, hogy Courbet után már a dekadens nyugati festészet következett, s az egy nulla. Kandinszkijről, Malevicsről szó sem eshetett. A modern festészetet csak a főiskola elvégzés után magánúton ismerhettük meg. Csak egy embernek engedte meg saját felelősségére a könyvtáros azt, hogy tanulmányozza a nyugati művészetet: Varga Imre szobrászművésznek, akihez személyes jó barátság fűzte. Az egész izmusbeli szorításból 1956 után kerültünk ki. Természetesen a forradalmi események hatottak művészetünkre is. Akkoriban mindenki sötét, gyászos témájú képeket festett. Bejött Domanovszky, s így szólt: „mindenki azt csinál, amit akar, s mindenki át fog menni.” Ezt még tanárként mondta. Közben megválasztották igazgatónak, s bejött egy hét múlva ezzel a szöveggel: „mit gondolnak pupákok, engem fognak maguk miatt meghurcolni? Mi ez a hullaház, amit maguk festenek?” S elkezdődött a diplomamunkák megfestése. Három nagy képet festettem vizsgamunkára, ezeken a kollégáimat és a modelleket ábrázoltam.

-Mi történt a főiskola elvégzése után?

-Következett a „műterem-kálvária”. Konfár Gyulával volt egy közös műtermünk egy hajdani sajtgyár épületében. Sajnos kettőnk közt voltak olyan konfliktusok, melyek meggátolták a közös műteremben való munkát. Jártam a várost műtermet keresni. Érdekes volt, amikor Kmetty János két alkalommal is ajtót nyitott nekem, ugyanis neki két műterme is volt akkoriban. Majd Patay László festőművész azt tanácsolta nekem, hogy menjek be a Fiastyúk utcai műtermébe, s ott készítsem el a Derkovits -pályázatra a munkákat.

-1959-ben meg is kapta a Derkovits-ösztöndíjat…

-Három képet adtam be hozzá. Az ösztöndíj fantasztikus dolog volt egy fiatal festő számára. Minden hónapban 3000 forintot kaptam – a postás biztos volt a borravalójában - , ez megteremtette a gondtalan munka alapját. Felszólítottak a minisztériumtól, hogy menjek el a Balzac utcába, ahol van egy műterem, s nézzem meg: megfelel-e számomra. Valóban volt ott egy műterem, ami egy totál káros állapotban lévő szoba volt. Annyira szükséges volt akkor számomra egy műterem, hogy rendbe hoztam a helyiséget, s később ott dolgoztam.

-Egészen a rendszerváltásig elhalmozták díjakkal, aztán semmi. Ebből sokan arra következtetnének, hogy a volt rendszer kedvence lehetett….

-Biztosan néhányan ezt gondolhatják rólam, pedig nem igaz. A Derkovits-díjat is csak akkor kaptam meg, mikor azt már az összes volt osztálytársamnak odaítélték. Bizonyára elérkezett az az idő, mikor már nem lehetett megtenni azt, hogy ne kapjam meg az ösztöndíjat, hiszen minden egyes kiállításon részt vettem. Így voltam kezdetben az Egry-díjjal is. Pedig a televízió bemutatta képeimet úgy, mint az Egry-díjas Orosz János alkotásait. Holott akkor még nem kaptam meg a díjat. A lektorátus igazgatója azt mondta a zsűrinek: „mindenki kaphat, csak az Orosz nem.” Fogalmam sincs, hogy miért mondhatta. Természetesen örültem 1970-ben az Egry-díjnak, mert egy nagy erkölcsi elismerést jelentett. Történt, hogy Pozsgai Imre volt a kulturális miniszter, mikor éppen egy képsérülés miatt perelni akartam az adott minisztériumot. Akkor behívatott magához Pozsgai, s arra kért, hogy legalább egy hónapig maradjak csendben. Nem árulta el az okát. Kiderült: akkor, 1979-ben terjesztettek fel érdemes művésznek.

-Voltak rendelésre készített festményei is?

-A főiskola elvégzése után csak egy évig festettem a Képzőművészeti Alapnak, mert rájöttem: nem bírok kettéhasadni. Történt, hogy egy kép festése közben azt mondtam magamban: ezt nem adom oda az Alapnak, festek rutinból egy másikat. Az utóbbiban nem volt bennem a szívem-lelkem. Miből éltem utána? Minden kiállításon részt vettem, s kezdetben azért kiállításonként egy-egy képet megvettek tőlem. Majd hosszú ideig nem tudtam képeket eladni csak ritkán egy-egy magánzónak.

-És kinn Olaszországban?

-Ott már más volt a helyzet. Azért vállaltam el kinn portréfestést, hogy minél tovább maradhassak Olaszországban. Így, hiába csak két hónapos ösztöndíjam volt, két évig tudtam kinn maradni. A portrék után kapott pénzből fedeztem költségeimet.

-Olvastam, hogy 1963-ban, első kiállítása alkalmával, Nagy László költő figyelmeztette: „Az ember a poézis első tárgya.” Nagy Lászlón kívül több költővel is tartotta a kapcsolatot?

-Igen, mert Somos Miklóson kívül nem tudtam a kollegáimmal kontaktust találni. Megismerkedtem Csoóri Sándorral, s ezt követően ő mindenhová elvitt magával. Az első voltam, aki képzőművészként a Belvárosi kávéházban összegyűlt irodalmi társaság összejövetelein részt vehettem. Tizen-tizenöten is odaültünk az összetolt asztalok köré és beszélgettünk. Megismerkedtem szinte az egész élő magyar irodalommal. Ott volt Nagy László, Orbán Ottó, Tornai József, Fejes Endre, Hernádi Tibor, Fekete Gyula. Az asztaltársasághoz tartozott Sára Sándor és Kósa Ferenc is. Egy természetes, egymást segítő baráti kör volt ez, ahol az abszolúte tekintély Nagy László és Csoóri volt. Eleinte nem volt szelekció, s mindenki odajöhetett, így néha Eörsi István is leült az asztalunkhoz. Úgy nézett ki, hogy akkor mindenki egy gondolaton van…Közülük Sára Sándort, Nagy Lászlót és Csoórit le is festettem.

-Latinovitsot is.

-Igen, de vele nem voltam semmilyen kapcsolatban. Vele akkor nem lehetett barátkozni. Voltak bizonyos emberek, így Dajka Margit, akit megtűrt maga mellett…Latinovitsot egy fotó alapján festettem le. Ha már színészekről esett szó: Cserhalmit is lefestettem, ő az 1987-es Tüske a köröm alatt c. filmnek volt az egyik főszereplője. A kép címe: Barátom.

-Az egyik sorozatának címe: Nagy László földi vonulása. Ebből arra következtetek nagyon jó barátok voltak.

-Nem csak barátként, hanem néha apaként, sőt testvérként viselkedett velem. Egyszer azt mondtam neki: „Laci, nem megy ez nekem. Ez a magyar képzőművészeti közélet fabatkát sem ér.” Erre hatalmas erővel így szólt hozzám: „te nem panaszkodsz, te festesz!” Előfordult, hogy új verseit nekem és Csoórinak olvasta fel először. Ez a testvéri viselkedést példázza.

-Aczél idején volt a nevezetes „három t”. Ön melyik kategóriába tartozott bele?

-A tűrt kategóriába. Aczél egyébként nem volt egy buta ember, érzékenyen tudott a művészetekkel, a művészekkel foglalkozni, sokkal jobban, mint a most hatalmon lévők. Ezzel természetesen nem Aczélt akarom dicsérni…Tűrt voltam, de voltak olyan képeim, melyek a tiltottak voltak. Nem tudom a pontos okát, hogy miért.

-Gondolta akkor, mikor Nagy Lászlóékkal ült egy asztalnál, hogy megbukik a rendszer, s azután azt mondja: Aczél jobban tudott a művészekkel bánni, mint a jelenlegi politikusok.

-Nem, de kiemelem, nem a múlt rendszert dicsérem ezzel. A tények viszont makacs dolgok. Régebben a költségvetés egy ezrelékét a magyar képzőművészek kapták. Több ún. murális pályázatra neveztem be, bár előre tudtam, hogy kik fognak kapni ösztöndíjat, vagy egyéb támogatást. Ezt szinte most is lehet tudni…Azt mondták rólam: tehetséges ez az Orosz János, csak éppen murális munkát képtelen létrehozni. Ezt valaki elterjesztette, s így beskatulyáztak. Nem voltam soha futatott művész, de ha leesett a morzsa az asztalról, felszedegettem.

-Ha egy fiatal tehetséges festő megkérdezné öntől, hogy megéri –e a jelen helyzetben Magyarországon képzőművészettel foglalkozni, vagy külföldön próbáljak szerencsét, mit felelne neki? Hasonlót, mint annak idején önnek Nagy László mondott?

-Amikor Olaszországban voltam, láttam a kinti helyzetet. Öt éve alatt olyan pozíciót tudtam volna magamnak kiharcolni, amit itthon tíz év alatt sem. De!!! Ha egy művész elveszíti a talaját, akkor már képtelen igazit alkotni. Ha egy költő más nyelvi közegben él, és kinn más nyelven kell verset írnia, akármennyire is tudja azt, soha nem lesz igazi! A festészetben pedig gyerekkori és egyéb élményeimet nem lehet exportálnom. Nem hiszem, hogy külföldön meg tudtam volna maradni, pedig sokszor gondoltam arra, hogy felesleges itthon harcolnom az igazamért. A helyzet most sokkal rosszabb…Nem véletlenül, hogy az orvosok zöme kimegy külföldre. Egy orvosnak ugyanúgy kell Magyarországon orvosolnia, mint másutt. A fizetésben van az eltérés. A művészet azonban más dolog, mert olyan tartozékai, részterületei vannak, melyek külföldön nem találhatók meg. Ezért egy valódi művésznek nem tanácsolnám azt, hogy máshol próbáljon szerencsét. A hazai művészeti, kulturális állapotok miatt gondoltam arra is, hogy abbahagyom a munkát. Festettem is egy Jutalomjáték c. képet. Csak van egy gond…Az igazi művész nem bír leállni. Mindig hajtja valami megnevezhetetlen erő. Pillanatnyilag az egész hazai politikai rendszer abszolút nem érdeklődik a művészetek iránt. A legfontosabbak természetesen az anyagiak. Egy ilyen államban a művészet teljesen háttérbe szorul. Ha az állam nem áldoz a művészetre, akkor az történik, mint most: azok a művészek, akik kivételezett, kitüntetett helyzetben vannak finoman szólva állandóan hízelegnek a döntéshozóknak. Én ilyenre sosem voltam képes. Most júniusban leszek 76 éves, s azt kell megérnem, mint fiatalon: nem veszik a képeimet. Régen azt mondták: fiatal festő, majd fest jobbat is. Most ezt már nem mondhatják, de ugyanúgy kizsűrizik képeimet. Ha menedzselni tudnám magamat, más lenne a helyzet, de nem vagyok egy nyüzsgő, kilincselő ember. Ettől függetlenül: dolgozom rendületlenül. Még betegen is, - térdprotézist kaptam – odaültem az asztalhoz, s egymás után készítettem a rajzokat. Ahogy meggyógyul a lábam, kimegyek az udvarra köveket faragni. Van egy hatalmas kétfigurás szobrom, mely 2007 nyarán készült el. Tizenhat évig faragtam. Ezt a művet nem pályázatra, vagy megbízásból készítettem, hanem belső indíttatásból. Jó lenne eladni, mert egy ilyen alkotásnak az ára kb. 25 millió forint. Hol van Magyarországon egy olyan milliárdos, ki ezt megveszi?

-Múlt év végén beszélgettem egy kecskeméti festővel, Bazán Vladimirrel, aki ezt mondta: „a gazdasági helyzet miatt kevesen rendelkeznek olyan anyagi háttérrel, hogy merjenek képekbe befektetni.” Aki meg rendelkezik, az nem ért a művészethez, s a média által futatott alkotóktól vásárol.

-Így van. Sajnos a középosztály már nem olyan, mint volt pl. a XIX. század második feléig. Akkor egy gyáros, egy orvos, egy jogász vagy egy kalapos mester valamit konyított a művészethez, szerették a szép képeket, s meg is vásárolták azokat. Középosztályt mondtam? Olyan már alig létezik. Mindent tönkretettek. A hozzá nem értés, a laikus erőszak tönkretette ennek az országnak a szívét, lelkét és a szellemi erejét oltotta ki. Nincs szellemi erő, s ez a legtragikusabb.

Medveczky Attila