vissza a főoldalra

 

 

 2008.02.12. 

Egy országát felvirágoztató zsarnok: Suharto

Január 27-én elhunyt Suharto, a független Indonézia második elnöke. Valójában diktátorként állt országa élén 31 éven át, 1967 és 1998 között. Megítélése finoman szólva is ellentmondásos. 1921-ben született Jáva szigetén szegényparaszti családban. A katonai pályát választotta. Kezdetben a Holland Királyi Kelet-Indiai Hadsereg kötelékében szolgált. Amikor kitört a függetlenségi háború, a hazafiak oldalára állt, és részt vett a holland gyarmatosítók elleni háborúban. Indonézia 1949-ben nyerte el függetlenségét. Suharto viharos gyorsasággal emelkedett föl a hadsereg hierarchiájában. 1965-ben, a rohamosan romló gazdasági viszonyok nyomán kitört általános elégedetlenséget kihasználva, puccsot kíséreltek meg a hivatalban lévő elnök, Sukarno ellen (a két név kísértetiesen hasonlít, de nem azonos), aki a függetlenség elnyerése óta despotaként irányította az országot. Az akkori események háttere máig nem tisztázott; tény viszont, hogy Suharto, aki akkorra már a hadsereg főparancsnoki tisztét töltötte be, magához ragadta a kezdeményezést. A Szovjetunió és a szocializmus irányába tájékozódó Sukarno, aki addigra már elvesztette népének támogatását, azt állította, a CIA kísérelte meg őt eltávolítani a hatalomból. Suharto viszont a kommunistákat vádolta meg a puccskísérlettel. Sőt, különös módon magát a diktátort is gyanúba keverte. Az ország irányítása valójában már ekkor a kezébe került. Mint a hadsereg főparancsnoka, hozzákezdett a rend helyreállításához. Kommunista szimpatizánsok százezreit gyilkolták meg, és sok tízezezer ember került börtönbe. De leszámoltak a volt elnök híveivel is. Legalább félmillió ember esett áldozatul a tisztogatásoknak. (Egyes becslések szerint egymillió.) A korábbi diktátor, Sukarno teljesen elszigetelődött, és rövidesen lemondott a hatalomról. Az alaposan megtizedelt és megfélemlített parlament pedig 1967-ben Suhartót államfővé választotta.

Akár csak elődje, ő is egyeduralmat épített ki. Működött ugyan parlament, néhány párt is hallathatta hangját, és elnökválasztásokat is rendeztek, amelyeket rendre Suharto nyert meg. A nyugati hatalmak előtt is világos volt azonban, hogy Indonéziában egyeduralom van, amit alig-alig takar csak el a demokrácia néhány fügefalevele. De a hidegháború korszakában nem kérték rajta számon az emberi jogokat. Hiszen Suharto egyértelműen Amerika- és Nyugat-barát politikát folytatott, szembefordult Kínával és a Szovjetunióval, és kemény kézzel leszámolt odahaza a kommunistákkal. Az ország egyik fő erőssége lett az USA délkelet-ázsiai csatlósaiból összeállt katonai szövetségnek, az ASEAN-nak. Szélesre tárta a kapukat a külföldi tőke előtt, együttműködött a Valutaalappal és a Világbankkal. Nagyszabású modernizációs programba kezdett a nyugati pénzoligarchia bevonásával. A 70-es évek elejétől a gazdaság látványos fejlődésnek indult, az évi növekedési ütem meghaladta a 6%-ot. Igaz, ezzel együtt erőteljesen nőttek a jövedelmi különbségek, és egyre nagyobb méreteket öltött a korrupció is.

Mindamellett Suhartót mégsem lehetett soha az amerikaiak bábjának tekinteni. Országát pedig nem züllesztette a nyugati világ gyarmatává. Mert szívesen fogadta ugyan a külföldi befektetőket, azonban a beérkezett tőke Indonézia fejlesztésére szolgált. Másrészt határozottan védte a nemzeti érdekeket – esetenként még a nyugati hatalmak rosszallásával sem törődve! 1969-ben elfoglalta Nyugat-Új Guineát, 1975-ben pedig a portugál uralom alól felszabadult Kelet-Timort. Ez utóbbi akció kiváltképpen véres és kegyetlen volt: több, mint 100 ezer kelet-timori vesztette életét a harcok során (a lakosság egytizede, bár egyes becslések szerint a halálos áldozatok száma a 200 ezret is elérte). Az ellenállás parazsát azonban sohasem sikerült teljesen eltaposni. A nemzetközi közösség, az ENSZ és a nagyhatalmak erőteljes sürgetésére 1999-ben, tehát már Suharto lemondása után, az indonéz fegyveres erők kivonultak Kelet-Timorból, ahol kikiáltották a függetlenséget. De vasököllel sújtott le a diktátor az Aceh tartományban még a 70-es évek közepén kirobbant függetlenségi mozgalomra is. Miként nem kímélte saját honfitársait sem, ha azok utcai tüntetéseken fejezték ki iránta ellenszenvüket. De erőteljesen korlátozta a szólás-és sajtószabadságot, az ellenzéki pártok működését is éber szemekkel figyelte. És ha szükségesnek ítélte, sohasem habozott mozgalmakat, szervezeteket betiltani, az aktivistákat pedig letartóztatni.

No persze itt is hallani a régi nótát: egy hatalmas országot, amelyet ennyiféle különböző, eltérő vallású nép lakik, csakis vaskézzel lehet egyben tartani. Hány, de hány tirannus hivatkozott erre a történelem folyamán! Aztán meg a gazdasági, modernizációs érveket is ismerjük, amelyekkel a mi tájainkon a kommunista diktatúrákat mentegetik: ilyen látványos gazdasági fejlődés csakis akkor érhető el, ha erőszakkal terelik a népet a jó irányba. Hát igen, a  felvilágosult abszolutizmus is ugyanerre hivatkozott. Hiába. Nincs új a nap alatt. Ugyanakkor persze Suhartót mégsem Sztalinhoz, Fidel Castróhoz vagy épp Kádár Jánoshoz érdemes hasonlítgatni, hanem inkább a chilei diktátorhoz, Pinochethez, esetleg a spanyol Francóhoz. Hiszen ő a kapitalizmus, Amerika és a Nyugat lelkes híve volt, miközben persze soha nem tévesztette szem elől hazája érdekeit. És itt nincs ellentmondás: Indonézia hatalmas, életerős, fiatal állam, amely adott esetben együtt tud működni a világbirodalommal saját érdekeinek a megóvása mellett. A kis államok, így Magyarország esetében (ha csak nem mutatnak ellenállást), más a helyzet: velük a globális világhatalom nem együttműködni akar, hanem le akarja igázni őket. Így az „indonéz út” hazánk számára járhatatlan – a „rendszerváltás” óta eltelt időszaknak talán ez az egyik tanulsága.

Az 1997-es pénzügyi válság alaposan megrengette az erősnek hitt indonéz gazdaság alapjait. Az infláció elszabadult, az életszínvonal csökkent, tízezrek maradtak egyik pillanatról a másikra munka nélkül. Tüntetések robbantak ki országszerte, és a tiltakozók a diktátor lemondását követelték. Sőt, megszállták a parlament épületét is. A nyugati hatalmaknak a hidegháború elmúltával már nem volt szükségük az élesen antikommunista despotára. Sőt, az egykori megbízható barát immár kínossá vált. Hogyan gondolja Amerika a demokrácia terjesztését, amikor ilyesfajta véres kezű zsarnokokra támaszkodik? – tették föl egyre többen a kérdést a világban. (És ez a kérdés most is roppant időszerű.)  A hadsereg sem támogatta immár főparancsnokát. Így Suharto, talán először életében, végül meghátrált, és 1998. május 21-én bejelentette lemondását. De békés nyugdíjas évekre nem számíthatott, mert nem sokkal később hivatalosan is vádat emeltek ellene. No nem a sok százezer, uralma alatt meg-gyilkolt, kivégzett ember rokonai, és nem a több százezer letartóztatott valamelyike perelt. Korrupcióval gyanúsították meg: állítólag 600 millió dollárt tett zsebre a közpénzekből, hatalmas összegeket juttatott családtagjainak és kiterjedt rokonságának is. A volt diktátor Tommy néven elhíresült legfiatalabb gyermekét 15 év börtönre ítélték, mivel parancsot adott egy bíró meggyilkolására, aki hatalmas pénzek eltüntetésével vádolta meg. Tommy négy év után, 2006-ban szabadult, ami rossz nyelvek szerint lehetetlen lett volna a Suharto família kiterjedt kapcsolatainak és még mindig hatalmas vagyonának a felhasználása nélkül. A család tagjai, no és persze maga Suharto is mindvégig tagadta a vádakat. 2007-ben az ügyészek már 1,4 milliárd dollár összegű közpénz eltüntetését kérték rajta számon. (Miközben a Time magazin egy 1999-es cikke szerint 15 milliárd dollárt tett zsebre. Suharto rágalmazásért beperelte a lapot, és meg is nyerte a pert.) A hivatalos eljárást azonban rohamosan romló egészségi állapotára tekintettel felfüggesztették.

Indonéziában halála alkalmából egyhetes nemzeti gyászt rendeltek el. Az indonéziaiak nagy része, ha nem épp a többsége, méltatja érdemeit, és neki tulajdonítja az ország valóban lenyűgöző gazdasági fejlődését. Az életszínvonal rohamosan nőtt Suharto uralma alatt. (Az egy főre eső nemzeti jövedelem 50 dollárról 650 dollárra emelkedett 1967 és 1996 között, a várható élettartam pedig 20 évvel nőtt!) Mások azonban nem tudják megbocsátani neki az egymillió kioltott emberéletet, a bebörtönzéseket, az emberi jogok lábbal tiprását, a három évtizedes diktatúrát, a félelmetes méreteket öltő korrupciót és az elsikkasztott milliárdokat. Hogy azután a végső elszámolásnál mit írnak a rovására és mit a javára, természetesen nem tudhatjuk. Legfeljebb sejthetjük.

 Zábori László