vissza a főoldalra

 2008.02.12. 

Erős hit

Gyulányi Eugénia rubindiplomás színésznő Kolozsvárott született. Apja, Csapó Jenő bonviván, anyja, Bátori Elza primadonna volt a Kolozsvári Nemzeti Színháznál. A Színművészeti Akadémia elvégzése után, 1937-től egy évig a Nemzeti Színház ösztöndíjasa volt. 1938-tól 1939-ig Kardos Géza társulatában játszott. 1945 után alkalmi fellépésekből élt, majd 1951-ben Szolnokra szerződött. 1952-től két évet Miskolcon töltött, aztán visszatért Szolnokra. 1958-tól 1972-ig az Állami Déryné Színház tagja volt, innen ment nyugdíjba. Főbb szerepei: Zilia (Heltai J.: A néma levente); Lina (Móricz Zs.: Rokonok); Nanica (Örsi F.: Aranylakodalom); Berthe (Camoletti: Leszállás Párizsban); Margit (Németh L.: Villámfénynél). A Színház- és Filmművészeti Egyetem 2007-es tanévnyitóján rubinoklevelet vehetett át abból az alkalomból, hogy 70 évvel ezelőtt diplomázott az intézmény jogelődjében.

 -Szülei kolozsvári színészek voltak. El lehet mondani, hogy szinte beleszületett a színház világába?

 – Édesapámat, aki ezredes is volt, sajnos nem ismerhettem, mert még születésem előtt meghalt. Gyulányi István, katonatiszt volt édesanyám második férje, ő később nevére vett engem. Úgy szeretett, mintha édes gyermeke lettem volna. Azt mondta: azért nem akar saját gyereket, nehogy a kislányok mostohának érezzék magukat. Valóban, beleszülettem a művészek világába, de négyéves koromtól elég sokáig nem volt alkalmam csodálni a különleges, színházi miliőt. Az ok: a trianoni békediktátum, ami miatt el kellett hagynunk Kolozsvárt. Három hónapig vagonlakók voltunk a Józsefvárosban, mert egyik rokonunk sem akart minket befogadni.

 – Minden áron el kellett hagyniuk szülőföldjüket?

 – Igen, mert édesanyám egy olyan katonatiszthez ment feleségül, aki nem volt hajlandó letenni a román honossági esküt. Édesanyám és nevelőapám 1919-ben, az utolsó magyar impérium előtt mondta ki a boldogító igent. Egyszer sétáltunk Kolozsvár főterén, s azt mondtam nevelőapámnak: Pista bácsi. Erre ő ezt mondta: ezentúl apuka. Testvéremmel attól a perctől így szólítottuk, mert annyira szerettük.

 – Gyulányi István magyar katonatisztként nem nézte le a színházi, bohém világot?

 – Nem, sőt teljesen asszimilálódott a különböző bohém körökbe. Pesten is tagja volt anyám bohém társaságának. Egy asztalnál ült a kor neves színészeivel: Nagy Adorjánnal, Aczél Ilonával és Hettyei Arankával. Nagyon szép ifjúságunk volt, mert 13-14 éves korunktól nem hagytak minket otthon, hanem részt vehettünk a különböző társasági összejöveteleken. Ez a társaság számomra felért egy szabad-egyetemi tanári karral.

 – A második bécsi döntést követően visszatértek Kolozsvárra?

 – Csak szüleim mentek le a bevonulást követő díszelőadásra. Táray Ferenc, a Nemzeti Színház egyik kiváló tagja lett a visszacsatolás után az igazgató. Anyámat felkérték, hogy még egyszer szerepeljen, de nem vállalta. Azt mondta: egy virágjában lévő színésznőként emlékezzen rám az én hajdani publikumom. Így a díszpáholyból nézték meg az előadást.

 – Édesanyja a csonkaország területén fellépett egy-egy színdarabban?

 – Gyulányi István főhadnagyként beiratkozott a műszaki egyetemre építészhallgatónak. Katonai feladata volt a műegyetemi zászlóalj vezénylete. Így a négy év tanulmányi idő alatt a hallgatók és a tanárok alaposan megismerhették. Az egyik ilyen hallgató, akit ő reggelente a kiképzés alatt „csuklóztatott”, Ascher Oszkár volt. Később, mikor már Ascher tanárom lett, úgy köszöntötték egymást: jó napot, kolléga úr. Édesanyám tartott el minket úgy, hogy különböző kávéházak esti műsorában énekelt operaáriákat. A New York Kávéház is leszerződtette. Életük úgy alakult, hogy hajnalig „kardcsörtetve” ott volt mellette a főhadnagy férj, majd hazamentek. Nevelőapám reggel hatra ment a műegyetem zászlóalját vezényelni, majd 8 órakor beült a padba, délután pedig otthon tanulta az anyagot. Miután megkapta az építészmérnöki diplomát, a Honvédelmi Minisztérium Építési Osztályát vezette. Katonai létesítményeket, laktanyákat tervezett, illetve a már fennállókat statikai szempontból ellenőrizte. Egyik jelentős munkája volt, mikor egy laktanyaépületet hadtörténeti múzeummá kellett átalakítani. A szentendrei katonai iskola épületét is ő tervezte meg.

 – Tudtommal a Mária Terézia Leánygimnáziumban tanult. Igaz, hogy nagyon szeretett iskolába járni?

 – Ez így van, a tanárok miatt szerettem ezt az iskolát. Tanáraim szerették a növendékeket. Mondok rá egy példát. Az egyik lány rosszul felelt, mire a tanárnő megkérte az egyik jól tanuló osztálytársunkat, hogy délután tanítsa meg a szekundát kapottnak az adott leckét, azért, hogy másnap újra feleltethesse. Javítson a tanuló. Ez egy pedagógiai fogás is volt: a jelesre álló nevelje a gyenge tanulót. Heti nyolc órában tanultunk latint, s Tacitust is fordítottunk. A művészettörténet órák hallgatása is hatalmas élményt jelentett. A gimnáziumban nem csak oktattak, hanem neveltek is. A mély vallásosságot is az iskolából hoztam. A gimnázium tornaterme kettős célt szolgált. Hétköznaponként gimnasztikai feladatokat végeztünk benne, míg vasárnap miséző hellyé alakult át. Kápolnává. Volt benne egy kis harmónium és ha az egyik szekrényt kinyitották, hármas oltár lett belőle. Nyolcadikos gimnazistaként – mivel lányok voltunk – pápai engedéllyel ministrálhattunk a latin nyelvű szentmiséken.

 – Jól tudom, hogy a kémia és a biológia is érdekelte? Akkor nem lehet azt mondani önről, hogy teljesen humán érdeklődésű lenne…

 – Így van. Fel is vettek a Pázmány Péter Tudományegyetem vegyész szakára, de mégis a színházat választottam. Mai napig szeretem a kémiát és a biológiát, olyannyira, hogy – ha csak tehetem – minden természettudományi filmet megnézek a tv-ben.

 – Az egyik szerelme a vers. Ezen keresztül vezetett az útja a színészet felé?

 – Igen. Már gimnazistaként szerettem a verseket. Önképzőkörökön magyar költőket mutattam be társaimnak. Mécs Lászlót és Adyt bemutatni akkor kuriózumnak számított. Ráadásul az utóbbi megítélése 1945 előtt nem volt egyértelmű. 1945 után, mikor még nem volt szerződésünk, férjemmel – Vereczkey Zoltánnal – együtt csak verseket mondtunk. Csak államosítás után szerződtettek le minket. Előtte újból le kellett vizsgázni a színészeknek. Természetesen nem a Tolnay-kaliberű „nagyságoknak”. Kaptunk egy értesítést arról, hogy budapesti szerződésre, vezető szerepre ajánlanak minket. A kor abszurditására jellemző: először Békéscsabáról kaptunk felkérést, majd más vidéki színházaktól. Évtizedekkel később, 1981-től, férjem a Nemzeti Színház tagja lett, ami számára szakmai elégtételt jelentett.

 – Elsőre felvették a Színiakadémiára?

 – Igen, bár az első év előkészítőnek számított. Tanáraim közül sokan még együtt játszottak édesapámmal, Csapó Jenővel. El lehet mondani, hogy Ódry Árpád utolsó élő növendéke vagyok. Ódry tanította a költészettant. Egy nagyon szuggesztív jelenség volt, nem lehetett a hatása alól kikerülni. Igaz, hogy akkor már a szívével gyengélkedett, de mégis hatalmas átéléssel adta át nekünk az adott költeményt és kiváló instrukciókkal látta el tanítványait. Szerinte a verset nem szavalni kell, hanem a költő gondolatait kell átvenni, s úgy előadni az adott költeményt. Kiváló tanárom volt még Nagy Adorján, Gál Gyula, Hettyei Aranka és Góth Sándor. Tanultunk énekelni, nem csak magyar, hanem francia nyelven is. Akkor az Akadémián csak prózai színészeket, míg a Színészegyesületnél énekeseket képeztek. Ma a Színművészetin sokkal nagyobb a követelmény, mint akkor az Akadémián volt. Elképzelhető, hogy ma nem is felelnék meg az egyetem elvárásainak.

 – Igazat ad azoknak, akik azt mondják, hogy ma inkább ügyes mesteremberek kerülnek ki a Színművészetiről, régebben pedig művészek álltak a színpadon?

 – Van ebben a kijelentésben valami igazság, mert visszasírom azt a korszakot, amikor nagy színészeket, egyéniségeket láthattunk a színpadon. Van egy latinból átvett mondás: háborúban hallgatnak a múzsák. A kommunizmus 50 éve alatt mégis csodálatos színészeink voltak. Mezey Mária, Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Mészáros Ági, Gobbi Hilda, Básti Lajos – ő kettővel járt felettem –, Kállai Ferenc, Sinkovits Imre, Mády Szabó Gábor nevét említhetem, úgy, hogy a névsor korántsem teljes.

 – Hol zajlottak a vizsgaelőadások? Akkor - érthető módon – még nem üzemelt az Ódry Színpad…

 – A mostani Új Színház épületében volt a Blaha Lujza Színház, mely a Nemzeti kamarájaként működött. Első vizsgaelőadásom a Fösvény volt, melyben Fruzsinát játszottam, a második pedig a Három nővér. Sosem találnák ki, hogy melyik szerepet kaptam meg… Anfisszát, az öreg dajkát kellett eljátszanom. Egy huszonkét éves lánynak ez nem volt egyszerű feladat. Végül erre a szerepre szerződtetett ösztöndíjas színésznek Németh Antal, a Nemzeti Színház igazgatója.

 – Az akadémia elvégzése után tehát egy évig a Nemzeti Színház ösztöndíjasa volt. Kikkel játszott együtt?

 – Lehotay Árpáddal, Abonyi Gézával, Kürti Györggyel, Gál Gyulával, Barsi Ödönnel, Rózsahegyi Kálmánnal, Balázs Samuval. Utóbbi először segédszínészként került a színházhoz, de már első színpadi szereplése alkalmával kitűnt, hogy milyen kiváló művész.

 – A különböző művelődéstörténeti könyvek szerint a két világháború közti Magyarországon kapitalizmus volt, kissé feudális színezettel. Jelenleg is kapitalizmus van – állítólag. Akkoriban is olyan erősen a pénz diktált a kultúra területén, mint jelenünkben?

 – Nem. Sem azt, hogy a pártpolitika, sem azt, hogy a pénz diktált volna a háborúk közti kulturális életben, nem éreztem. Nem lehet elfelejteni azt, hogy abban a korban olyan kiváló politikusaink voltak, mint Bethlen István, Apponyi Albert és Klebelsberg Kúnó, aki kultuszminiszterként maradandót alkotott. Kár, hogy most romokban álló művét is eltakarítják.

 – Az, hogy valaki baloldali, vagy jobboldali szimpatizáns, mennyire befolyásolta színházi előmenetelét? Mondják, hogy Gobbi, Major balos volt, míg ugye Páger, Kiss Ferenc és Szeleczky a másik táborba tartozott…

 – 1944-ig ez nem volt beszédtéma. Egyformán szerepelt a színpadon Gobbi és Szeleczky. Előbbi Útközben címmel írt egy könyvet, melyben az olvasható, hogy Szeleczky Zita nem volt sem nyilas érzelmű, sem fasiszta, hanem kizárólag magyar érzelmű. Pódium előadásokon szép díszmagyar köntösben lépett a közönség elé, de ettől még nem volt nyilasbarát.

 – Jelenleg az adófizetők pénzéből működtetett színházakban sokszor olyan rendezésben viszik színre a magyar és világirodalmi klasszikusokat, hogy a közönség pucér embereket lát a színpadon és trágár beszédeket hall. Az egyik vidéki színházban pl. a Don Carlosban Eboli hercegnő levetkőzik a színpadon, pedig a középkori spanyol etikett nem erről híres… Ha valaki ez ellen szót emel, azt mondják: nem ismeri el a művészi szabadságot. A ’30-as években elő lehetett jönni ilyen ún. polgárpukkasztó darabokkal, adaptációkkal állami pénzen fenntartott színházakban?

 – Ilyen nem is jutott eszébe egyetlenegy rendezőnek sem. Megmutattam önnek egy albumot; láthatja, hogy milyen szép kosztümös előadásokat adtunk elő a Nemzeti Színházban. Az a teátrum a sok klasszikus mellett, kortárs magyar írók drámáit is bemutatta. Így Németh László Villámfénynél c. és Kodolányi Vidéki történet színdarabját is.

 – Férje, a 2004-ben elhunyt Vereczkey Zoltán színművész 1941 és ’45 közt katona volt, s amerikai fogságba esett. A nyugati fogságból hazatérőkre akkoriban nagyon gyanús szemmel néztek. Ez a tény gondolom, nagyon megnehezítette a család életét…

 – Természetesen. Ezért kerültünk „iparvágányra” vidéki színésznek. 1948-ban volt az esküvőnk, s rá két évre kerültünk Békéscsabára. Ezt követte Szolnok, Miskolc, majd újra Szolnok. Az ottani igazgatóval, Keres Emillel nem tudtunk kijönni, ezért szerződést bontottunk, hogy ne kelljen megalázó feladatot elvállalnunk. Keres segédszínésznek akart engem használni. Ott álltunk szerződés nélkül. Támadt egy ötletem: több színésszel létrehoztunk egy alkalmi társulatot, és a színész szakszervezetnél engedélyezték, hogy vidéki városokban előadjuk a Néma leventét. Laktanyákban, kultúrházakban léptünk fel. A díszleteket, jelmezeket és a kellékeket teherautón vittük magunkkal.

 – Most térjünk vissza a versre. A Déryné Színház idején önök a vidéki iskolákban fontos kulturális missziót teljesítettek…

 – Megérkezett a társulat az adott településre, s általában tizenkét napot töltöttünk a helység egyik szállodájában. Ezen idő alatt férjemmel felkerestük a település tanintézményeit és egy verses műsort adtunk a diákoknak XIX. század költői címmel. Előfordult, hogy magnóra vették szavalatainkat a tanárok, és a kazettát oktatási segédanyagnak alkalmazták az Arany-balladák tanításakor. 1958-tól nyugdíjazásomig, 1972-ig voltam a színház tagja. Látja, koromhoz képest elég erős vagyok…Több mint 30 évvel ezelőtt sem voltam beteg és túlkoros. Azért nyugdíjaztak, mert egy kommunista, alkoholista egyénnek kellett a státusom. Azt mondta a művészeti titkárnő: ne félj, azért behívunk majd súgónak. Erre hátat fordítottam a színháznak. Gondját viseltem a családomnak, és az angol, az amerikai és a francia követségen aerobic tornát tanítottam.

 – Igazat ad azoknak, akik azt mondják: a médiában tapossák, rontják a magyar nyelvet?

 – Sajnos igazat. A XIX. században el akarták németesíteni Magyarországot, s bizony költőinknek, nyelvészeinknek, szebblelkű honleányainknak, akik naplóikba írták a verseket, köszönhetjük azt, hogy fennmaradt a nyelvünk. Akkor szépen beszéltek magyarul. Sajnos a médiában hadarnak, s tisztátalanul beszélnek. Vissza kell térni a szép magyar beszédre.

 – 2006-ban a Nemzeti Színház által rendezett Versfesztiválon Ábrányi Emil Erős hit c. költeményét szavalta el. Igen sok könyvesboltban, antikváriumban kerestem ezt a költeményt. Hiába. Indexre került ez a vers?

 – Nem került, csak éppen nehezen lehet hozzáférni. Jómagam az Országos Széchényi Könyvtárban találtam meg. Ábrányi verseinek nagy hatása volt a múlt századvégi ifjúság körében. Működésének legkiválóbb oldalát azonban műfordításai jelentik. Legnagyobb jelentőségű e téren Byron Don Juan-jának átültetése. Fordított számos színművet, köztük Edmond Rostand Cyranóját és Sasfiók-ját. Azt bevallom, hogy régóta ismerem Ábrányi Erős hit c. költeményét. A Ludovika Akadémián a fiatal tisztek annak idején minden reggel, a Magyar Hiszekegy után Ábrányi ezen költeményéből szavaltak el három versszakot. Idézek a műből:

„Bízom s hiszek, míg Isten lesz fölöttünk,

Ki trónusán bírói széket ül!

És hogyha minden búra, bajra válik,

Romok között is hirdetem halálig,

Erős, nagy hittel, rendületlenül:

Legyen bár sorsunk még oly mostoha,

Él a magyar s nem veszhet el soha!”

 – Tavaly részt vett a katolikus városmisszióban, mégpedig egy szentről szóló darab színrevitelét segítette elő. Kérem, beszéljen erről.

 – Volt egy alapanyag, amiből színdarabot írtam. 2007-ben a Szent Rita-templomban a szent életét játszotta el a hívőkből összeállt társulat. A darab Szent Rita életét mutatja be a bölcsőtől a sírig. A városmisszióra készülve feltettem magamnak a kérdést: mit tudok én adni? Ez a kis színdarab lett a kérdésre a válasz. Nem vagyok egy otthonülő típus. Bibliaórára járok, részt veszek az Iván professzor által vezetett Idősek Akadémiájának előadásain. Színházba és hangversenyekre is járok. Amíg működött az Erkel Színház, operaelőadásokat is néztem. Szörnyű, hogy bezárták ezt a teátrumot. Ennek a hatalmas fővárosnak igenis, kell két olyan játszóhely, ahol operákat adnak elő.

 – Gondolom, amikor kikerült az akadémiáról körvonalazódott magában egy művészi hitvallás. 70 év elteltével ez mennyit változott?

 – Semmit. A hitvallásom, hogy segítsek a nemzet felemelkedésében a magam szerény eszközeivel. Erkölcsi, mentalitásbeli, kulturális felemelkedésre gondolok. Fontos, hogy mindig derűsek és optimisták legyünk. Nekem már nincsenek színészi ambícióim; készülök a „nagy útra”, arra, hogy talán én is a Jóisten közelébe kerülök.

 Medveczky Attila