|
 2008.01.04.
Kittenberger
Kálmán emlékezete
Kittenberger
kiváló vadász, szakíró, Afrika-utazó, a Nimród újság
szerkesztője, valamint nemzedékének egyik legkiválóbb zoológus
gyűjtője 1881 október 10-én született Léván, s 50 évvel
ezelőtt, 1958. január 4-én hunyt el Nagymaroson. Léván végezte
el a tanítóképzőt, majd a budapesti polgári iskolai tanárképzőben
folytatta tanulmányait. Már ekkor tudatosan készült a gyűjtésekre
és preparálásra. Rendszeresen bejárt a Nemzeti Múzeum Állattani
Osztályának(a későbbi Természettudományi Múzeum Állattárának)
preparátorműhelyébe. Főiskolai tanulmányait be sem fejezve,
Erdélyben ,Tatrang községben vállalt tanítói állást. Pár
hónappal később ajánlatot kapott egy afrikai vadászkirándulásra,
amit a következő szavakkal fogadott: „Azonnal, bárminő feltételek
alatt.” Megemlékezve róla, tekintsük át afrikai munkásságának
főbb állomásait és annak eredményeit, hiszen élete jó részét
a fekete kontinensen töltötte, s itthoni tevékenysége később
is szorosan kapcsolódott Afrikához. A XIX. század első harmadában
hat alkalommal járt Afrikában, összesen tíz és fél évet töltött
ott. 1902-ben tette lábát először Afrika partjára Damaszkin
Arzén társaságában. Gyűjtőútjára segítőként hozta magával
a fiatal felvidéki tanítót, aki magánszorgalomból a Nemzeti Múzeum
állattárában elsajátította az állatpreparálást. 1903-ban
érkezett a
mai Tanzánia
területére, ahol súlyos maláriát kapott. Ekkor Damaszkin továbbutazott,
magára hagyván a magas lázzal fekvő Kittenbergert. Felépülvén
betegségéből, minden támogatás nélkül fehér vadászként
minimális felszereléssel egy bozótos szavannás területen próbált
szerencsét, ahol vadállatbefogásból és múzeumi gyűjtésből
tartotta fenn magát. Eleinte rendszeresen küldte az értékes gyűjtött
anyaggal teli ládákat a Nemzeti Múzeumnak, de mivel viszonzásul
egy fillér sem érkezett, ezek a csomagküldések megritkultak. (Így
is több mint 60 000 példánnyal – emlősökkel, madarakkal, hüllőkkel,
gerinctelenekkel – gyarapította múzeumunkat.) Kittenberger
utazása előtt ugyanis megállapodott az Állattár akkori
igazgatójával, hogy útjai során a múzeum részére megfelelő
térítés ellenében – hiszen nem volt a múzeum fizetett
munkatársa – állatokat gyűjt. Amikor a csomagok elmaradása
miatt a múzeumtól elmarasztalás érte, mérgében spirituszba téve
hazaküldte jobb keze középső ujját, melyet egy hím oroszlán
harapott le, hogy láthassák, milyen szorgalmasan végzi gyűjtőmunkáját.
1904-ben egészsége megromlása miatt hazatért.
Második
útja 1906 decemberétől 1907 novemberéig tartott. Akkor a
mai Etiópiában
, a Vörös-tenger partján és a Danakil-földön járt, a gyűjtésen
kívül madártani megfigyeléseket is végzett. Ekkor olyan területeken
járt, ahonnan élve kevés fehér ember tért vissza. 1908
decemberében indult harmadik afrikai utazására. Bejárta a Viktória-tó
partvidékét és a Ruwana-sztyeppén dolgozott. Innen 1912 májusában
tért vissza, a Budapesti Állatkert részére nagy élőállat-gyűjteménnyel.
1913–1914 között, a háború kitöréséig Ugandában gyűjtött.
Ez a legjobban előkészített és legjobban felszerelt expedíciója
végül is súlyos kudarccal végződött, hiszen az 1914-ben gyűjtött
kitűnő anyagot már nem tudta hazajuttatni, az minden feljegyzésével
együtt elveszett. A világháború kitörésekor az angol hatóságok
letartóztatták, gyűjteményét elkobozták, őt magát pedig
hadifogolyként Indiába internálták. Indiai hadifogságából
1919-ben szabadult. Itthon sem állást, sem lakást nem kapott.
1920-ban Nagy-marosra költözött, a Nimród vadászújság
szerkesztője lett, és több természettudományi szaklap munkatársa.
Ötödik és hatodik útján Ugandában (1925–1926), valamint
Belga Kongóban és Ugandában járt (1928–1929), ahol magyar
vadászokkal nagyvadvadászatokon is részt vett. A múzeumot
ekkor nagyemlőspéldányokkal is gyarapították. Az afrikai évekről
fordulatokban bővelkedő, olvasmányos könyveiben emlékezik
meg. Itthon a Nimród vadászlap főszerkesztőjeként vállalt állást.
Afrikai madártani gyűjtéseinek eredményeiről élete utolsó
éveiben két folytatásban összefoglaló munka született,
melyek azonban csak halála után jelentek meg. 1930-ban
sikertelenül pályázott a Fővárosi Állatkert igazgatói állására.
Még megérte az 1956-os múzeumi tűzvészt, amiben lényegében
teljesen elpusztult minden általa gyűjtött madár, vagyis
mintegy 2500 preparált példány. A tűz martaléka lett az összes
általa hazahozott hüllő és kétéltű (kb. 1000 állat).
Szerencsére a gyűjtéseiből származó igen értékes rovar- és
egyéb gerinctelenanyag nagy része megmaradt, s így mintegy 26
000 bogár, 12-13 000 kabóca, 6600 hártyásszárnyú, 7000 kétszárnyú,
500 egyenesszárnyú, 600 lepke, 3000 pókszabású található gyűjteményeinkben.
Az új fajok egy részét természetesen gyűjtőjükről nevezték
el. Kittenberger akarata ellenére azonban nevét önkényesen
mind a leltárkönyvben, mind a fajleírásokban gyakran Katona Kálmánra
magyarosították. (Kittenberger nevét az akkori igazgató változtatta
önkényesen Katonára.) A múzeumi tűzvészt követően egészségi
állapota fokozatosan romlott. Még volt ereje azonban ahhoz, hogy
másokba is erőt öntsön és afrikai életművének befejezéseként
az ötvenes évek afrikai expedícióinak előkészítésében részt
vegyen. A Kittenberger által gyűjtött anyagban sokkal kevesebb
az emlős. 1956-ban megsemmisült ezek közül a fehér orrszarvú,
a kitömött bongó és csimpánz, és a montírozott elefánt is.
A nagyemlősök vadászata, gyűjtése, illetve a konzerválás
igen időigényes munka, szállításuk pedig költséges, így
Kittenberger nem törekedhetett belőlük sorozatok beszerzésére.
Gyakran került olyan helyzetbe, hogy expedícióinak folytatása
érdekében bőröket és trófeákat kellett eladnia. Újra csak
arra a megállapításra kell jutnunk, hogy nem kapott sem elég
biztatást, sem elég szakmai és anyagi támogatást itthonról.
Művei: Vadász- és gyűjtőúton Kelet-Afrikában (1927,
Budapest), A megváltozott Afrika (1930, Budapest), Kelet-Afrika
vadonjaiban (1955, Budapest), A Kilimandzsárótól Nagymarosig
(1956, Budapest).
emma
|
