|
 2008.01.04.
Újraírja
a Kreml az orosz történelmet
"Oroszország
múltja csodálatra méltó, jelene több mint fényes, ami pedig
a jövőjét illeti - nos, az még a legmerészebb képzeletet is
felül fogja múlni" - írta Alexander Benckendorff gróf az
1830-as években útmutatásul, hogyan is kellene tekinteni az
orosz történelemre, s miképpen lenne ildomos írni róla.
Mintha az első orosz titkosrendőrség vezetőjének tanácsát követnék
napjainkban a Kremlben, ahol teljes gőzzel folyik az orosz történelem
újraírása - vélte a londoni The Economist című lap publicistája.
Az
államszocialista rendszer összeomlását követő évtizedet a
hivatalos ideológia hiánya jellemezte. A grandiózus jelképekbe
belefáradt orosz elit a meggazdagodás mellett mindenekelőtt a
pragmatizmus híve volt. Vlagyimir Putyin orosz elnök még
2004-ben is, amikor arról kérdezték, mit kívánna a legszívesebben
országának, így felelt: azt, hogy Oroszország versenyképes
legyen.
Az olajeladásból erőre kapott Oroszország azonban ismét
valami diadalmasra, valami felemelőre vágyik. Az állami
propagandisták most azon dolgoznak, hogy a jövő márciusban lejáró
második elnöki mandátuma végét taposó, de hatalmát az azt követő
időszakra is átmenteni igyekvő Putyin arcmása Oroszország
nagy vezetőinek képcsarnokában kapjon helyet, kvázi cárként.
"Minden ideológiának központi eleme a múlthoz való
viszony" - írta Jurij Afanaszjev orosz liberális történész
a Novaja Gazeta lapban. Az, hogy Oroszország milyen ország lesz,
nagyrészt attól függ, milyen történelmet választ. Talán ezért
van az, hogy Oroszországban a múltról folytatott viták gyakran
nagyobb szenvedélyeket váltanak ki, mint a jelenről vagy a jövőről
szóló polémia. A Kreml is ezért dönthetett úgy, hogy nem
hagyja a történelemtanítást a történészekre.
A Kreml szervezésében konferenciát rendeztek a történelemtanároknak,
s ezen Putyin elnök egy olyan új történeti kézikönyvnek próbált
reklámot csinálni, amelyről azt mondta, segít eloszlatni a -
mint fogalmazott - tanárok fejében uralkodó zűrzavart. Mint
kifejtette, bár az orosz történelemnek is vannak sötét
oldalai, de szerinte ezekből jóval kevesebb van, van mint több
más ország történetében, ráadásul a problémás fejezetek
kevésbé szörnyűek. Az államfő így fogalmazta meg üzenetét:
"nem engedhetjük meg senkinek, hogy bűntudatot keltsen bennünk".
A kézikönyv, amely az Oroszország modern története
1945-2006: Kézikönyv történelemtanároknak címet viseli, valószínűleg
ma is a boltok könyvespolcain porosodna, ha nem kapott volna
hathatós támogatást a Kremltől. Az elnöki reklám nyomán az
idei év egyik legtöbbet emlegetett kiadványa lett. Jövőre
megjelennek az ezen kézikönyv alapján írt tankönyvek is. Bár
az orosz iskolák egyelőre szabadon megválaszthatják, melyik
tankönyvből tanítanak, de az, hogy a Kreml saját verzióval
rukkolt elő az orosz múltról, azt sejteti, ez a szabadság nem
tart sokáig.
Már az is sokatmondó, hogy a kézikönyv az orosz történelem
melyik korszakáról szól: Sztálinnak a nagy honvédő háborúban
aratott győzelmétől a Putyin-éráig terjedő időszakot öleli
föl. Ünnepli azokat, akik hozzájárultak Oroszország nagyságához,
ugyanakkor elmarasztal mindenkit, akit felelősnek tart a
birodalom széthullásáért, függetlenül attól, az érintettek
milyen politikát folytattak. A Szovjetunió 1991-es megszűnése
a könyvben nem egy új korszak kezdete, hanem szerencsétlen és
tragikus tévedés, amely visszavetette az orosz fejlődést.
"A Szovjetunió nem volt demokrácia, de szerte a világon
emberek milliói számára volt példa a legjobb, legigazságosabb
társadalmi berendezkedésre" - így a kézikönyv.
A
kiadvány nem tagadja a sztálini elnyomást, s nem hallgat a
magyarországi és csehszlovákiai tiltakozó megmozdulások
eltiprásáról sem. Ennél sokkal veszélyesebb, amit tesz:
igazolja a sztálini diktatúrát, mondván: ami történt, szükséges
rossz volt, válaszként az Egyesült Államok által kezdett
hidegháborúra.
Mint írja, Sztálin az akkori körülmények miatt volt kénytelen
a saját kezében összpontosítani a hatalmat. Ahogy azt Marietta
Csudakova, az orosz kultúra történetének alapos ismerője
megfogalmazta, a kézikönyv szerzője számára a totalitárius
rendszer olyan, mint "egy meleg fürdő: lubickol benne, és
élvezi, igyekezve meggyőzni az olvasót, hogy nem volt más út,
mi több, nem is volt igény másra".
A könyv kritikusan szól Mihail Gorbacsov teljesítményéről.
Nem a szovjet rendszer, hanem a glasznoszty és a peresztrojka
atyjának a számlájára írja a "20. század leglassabb
gazdasági növekedését". A szerzők Gorbacsov szemére
vetik, hogy feladta Közép- és Kelet-Európát. "A
Szovjetunió ezzel elveszítette biztonsági övezetét, amely néhány
évre rá külföldi befolyás alá került, NATO-támaszpontokkal
Szentpétervártól alig egy órányira" - írták.
A dühödt Nyugat-ellenesség az új orosz ideológia egyik
vezérmotívuma. Miután befejeződött a hidegháború (amelyet
Oroszország a kiadványban szereplő állítás szerint nem veszített
el), Amerika oroszellenes politikába kezdett, színes
forradalmakat támogatott Ukrajnában és Grúziában, alkalmassá
téve e két országot arra, hogy esetleges jövőbeli támadások
felvonulási területei legyenek - olvasható a kézikönyvben. A
szerzők párhuzamot vonnak Nagy Péter orosz cár és az 1988 utáni
Nyugat-párti demokraták között, mondván, ez az irányvonal
kudarcra ítélt kísérlet Oroszország elszigetelésére.
A könyv utolsó fejezete a "szuverén demokrácia"
címet viseli, s rámutat: Oroszországnak olyan politikai
berendezkedésre van szüksége, amely megfelel a nemzeti sajátosságainak,
éppen ezért figyelmen kívül kell hagyni a nemzetközi viselkedési
normákat, mert azokat "a külföld kényszeríti rá".
Az orosz politikai kultúrára a hatalom központosítása,
idealizálása és a hatalmi intézmények személyekben való
megtestesülése jellemző. Egy erős és bölcs vezető sokkal lényegesebb
az orosz embereknek, mint az intézmények.
(Forrás: Múlt-kor/MTI)
|
