vissza a főoldalra

 2008.01.11. 

Jézus származásáról

A Havi Magyar Fórum 2007 júliusi számában megjelent cikkemmel kapcsolatos válasz főtisztelendő B. G. s. j. úr néhány észrevételére.

„Néhány észrevétel” c. írását szeretném megköszönni, amellyel Végh Alpár Sándor cikkéhez írt hozzászólásomhoz Ön is megjegyzéseket kívánt tenni.

Az alábbi cikk szerves folytatása a fent említett címen és időben megjelent írásnak. A cikk „laza” felépítése, az Ön kérdéseinek egyetlen föltevéséből adódott. Ez abból is következett, hogy e cikkben már nem csak Jézusról van szó, bár az új témák szorosan kapcsolódnak hozzá. Ismétlen, hogy a Jézus szerepével foglalkozó szerzőknek két évezred óta általában határozott koncepciójuk, céljuk van, ezért „csak” a céljainknak megfelelő forrásokat említik, illetve hallgatják agyon. Ez alól úgy látszik, sem Ön, sem én nem vagyunk kivételek.

Ön főképpen (Saul) Páltól idéz írásában. Pl. hogy „test szerint Dávid nemzetségéből született Jézus” (Pál. Rom. 1:3.). Megemlíti, hogy a dávidi „leszármazás” legalább húszszor (?) szerepel az Újszövetségi Szentírásban. Itt viszont Ön már nem idéz számokat, hogy hol találhatók ezek. A Babiloni Talmud és az Ószövetség szerint egyaránt a Messiás csakis Dávid leszármazottja lehet (kétezer év alatt majd százévente jelentkeztek önjelölt Messiások, akik Dávid fiának vallották magukat). Az Újszövetségben említett koldusok, bénák, vakok, bélpoklosok, stb. a csodatételek tényei alapján tartották Jézust Messiásnak, Dávid fiának. Tehát a tömeg nevezte így Őt az Újszövetség szövegében számtalanszor. Ebben a kérdésben csak Jézus szavait vehetjük szó szerint irányadónak, aki kijelentette, hogy ő nem Dávid fia (Máté 22:41-45, Márk 12:35-37, Lukács: 20:41-44, János 8:58). Ha visszaemlékezünk Jézus születésének körülményeire, a Dávid házából való József nem a vér szerinti apja Jézusnak, mert Máriát áldott állapotban fogadta magához.

Megemlítem, hogy Ön azt írja, „a zsidóknál csak Áron fiai, Lévi törzsének tagjai lehettek papok. Éppen ezért Jézus se volt, nem is lehetett pap, mivel ő Juda törzséből született”. Ezt ugyan Ön nem támasztja alá „idézettel”, de akkor hogyan értelmezhetjük (Saul) Pál (Zsid. 6:20) írását, kijelentését, miszerint: „…Jézus , aki örökké való főpap lett Melkizédek rendje szerint”. (Saul) Pál hivatkozik az Ószövetség Zsoltárok Könyvének 110:4 részére, ott azonban Jézus nevével kifejezetten nem találkozunk, hanem csak „általánosan” Messiás nevével. Ilyen önjelölt Messiásokkal azonban az elmúlt két és félezer év alatt számtalanszor találkozhattunk.

Ami Mária életével kapcsolatos forrásokat illeti (mert erről Ön semmi újat nem írt), a következő könyvet ajánlom: WEHRLI-FREY: „Jesat Nassar genannt Jesus Christus” (Drei Eichen Verlag, München, 1965.) Ami pedig Jézus „testvéreit” és Mária közeli rokonai illeti, idézem Lukács evangélista írását, az magyarul egyértelműnek látszik (Lukács 8:19-20): „Jövének hozzá az Ő anyja és atyjafiai”, …„A te anyád és atyádfia künn állnak, téged akarván látni”. A kereszténység (katolicizmus) „intenzív” bírálói az utóbbi száz év alatt többször is igyekeztek „megtalálni” Jézus és testvéreinek „csontládáit”, de sikertelenül, mert az eddig „többször” megtalált ásatási leletekről kiderült, hogy hamisítványok (lásd Magyar Nemzet Magazin 2002. nov. 9.). Mária származása máig kiderítetlen. Mivel az „írások” szerint Mária „nem ismert férfit”, ezért csak így érthető Jézus isteni származása. Minden más „elmélet”, pl. Dávidtól való származtatása, ha igaz volna, ezt vonná kétségbe.

A korabeli Palesztinában (Galilea, Samaria, Judea) a köznép valóban nem görögül, vagy latinul beszélt, de nem is héberül vagy jiddisül, hanem arameus nyelven és Jézus is ezen a nyelven tanított a tömegeknek. A névszármazás dolgát pedig hagyjuk a nyelvészekre, a genealógusokra és a történelemkutatókra.

Ön nem jól idézi (Saul) Pált, aki Ön szerint Jézust zsidónak tartotta. Ő szó szerint ezt írta (Roma 15:8): „Mondom pedig, hogy Jézus Krisztus szolgája lett a körülmetélkedésnek az Isten igazságáért, hogy megerősítse az atyák ígéreteit”.

Jeruzsálemben gyűlést tartottak az apostolok és a presbiterek, hogy döntést hozzanak, mert némely hívők a farizeusok szerzetéből valók a körülmetélkedés és a Mózes törvényeinek megtartását akarták kötelezővé tenni (Ap. Csel. 15:5). Szent Péter apostol az egybegyűlt apostoloknak és presbitereknek a heves vitát lezárva azt mondta (Ap. Csel. 15:7): „az Isten… kiválasztott engem …, hogy a pogányok az én számból hallják az evangéliumnak beszédét…”. „Most azért mit kísértetitek az Istent, hogy a tanítványok nyakába oly igát tegyetek, melyet sem a mi atyáink, sem mi el nem hordozhattunk?” (Ap. Csel. 15:10). Ez is bizonyítja a 11 apostol nem zsidó voltát.

Jézus halála és a négy evangélista (akik nem egy időben éltek), az Apostolok Cselekedetei, valamint (Saul) Pál leveleinek lejegyzése között az egyháztörténészek szerint kb. 10-100 év telt el, talán ezért is jelentős különbségek vannak köztük (személyi, szellemi, stiláris, fordítási stb.) Említésre érdemes, hogy a négy evangélista mindig harmadik személyben ír a zsidókról, a farizeusokról, a főpapokról, az írástudókról, a főemberekről stb., mintha nem őközülük valók lennének, azaz nem többes szám első személyben (pl. Jézus társaival Jeruzsálembe ment, a zsidók ünnepét ünnepelni, tehát nem a sajátjukat, mert nyilván prozelita, felvett zsidó vallásúak voltak.)

Ami a „szemet-szemért” elvét illeti, nagyon meglep, hogy egy egyházi ember azt hangsúlyozza: „ez meglepő humánus törvényhozásról árulkodik: semmivel sem nagyobb büntetés, csak amennyi a kár!” Bizony a keresztény lelkület, az irgalmasság, a megbocsátás („hetvenhétszer”) szelleme nagyon-nagyon messze áll ettől. Bizonyítja ezt az Újszövetségben, fontossága miatt számtalan helyen idézett Jézus szavai: …„Szeressétek ellenségeiteket…” (Máté 5:44, 5:25, Lukács 6:28, 6:35), továbbá „Nem azért jöttem, hogy az igazakat hívjam, hanem a bűnösöket a megtérésre” (Lukács 5:32, Márk 2:17). A köztörvényes bűnözők elzárása nem bosszú és gyűlölet kérdése. Ahogy Ön mondja, az Ószövetség használatát XI. Pius pápa az 1800-as években). De ez a Jehova megmaradt a Talmudban.

Meg kell még említenem röviden, hogy a zsidó (izraelita) nép vallása Mózes öt törvényén (Tora) alapszik és ennek részletes „végrehajtási utasítása” a babiloni Talmudban található. A Talmudot már Jézus előtt több száz évvel elkezdték írni és folyamatosan számtalan rabbi véleménye foglaltatik benne Mózes törvényeiről és az élet minden területéről. Pl. a goj nem ember, hanem állat, a gyilkosság nem bűn, ha azt zsidó követi el nem zsidó ellen, a nem zsidóval való hitvestársi kapcsolat paráznaság, stb. A Talmud már Jézus idejében is megvolt és azóta a zsidó (izraelita) fiatalok a mai napig ezen nevelkednek. A Talmudon – ami a mindennapi életben irányt mutat – évszázadokon keresztül nem változtattak, a társadalmi változásokat nem követték a kiigazítások, a reformok. Próbáltak néha korrigálni rajta pl. 1603-ban a (zsidó) Frankfurti Zsinaton, de sikertelenül. Ezért írhatta 1939-ben Tábor Béla, a magyar zsidóság egyik képviselője: A zsidóság két útja c. könyvében, hogy „…A zsidóság az egyetlen jelentős nép a történelemben, amely az utolsó két és fél évezredben egyetlenegyszer sem vívta meg belső tisztító forradalmát, egyetlenegyszer sem kísérelte meg történeti méretekben, hogy szellemileg és erkölcsileg korrupt rétegeit kirekessze magából – s ezáltal passzív szolidaritást vállalt minden betegséggel, amely egészséges fejlődését gátolta.” Mindezekből az következik, amíg a Talmud bizonyos részletei nem lesznek korrigálva, megreformálva és a zsidó (izraelita) fiatalok nem korrigált, megreformált Talmudon fognak nevelkedni, addig nehéz lesz a világméretű megbékélést megvalósítani. Ezt látja Tábor Béla idézett könyvében is, hogy … „A gyűlöletet és idegenséget, amellyel a zsidóság – bármilyen okból is – találkozott, csak egyetlen fegyverrel győzhette volna (és győzhetné ma is) le: az áldozatkészséggel és szeretettel – az igazi zsidó szellem vállalásával”.

A keresztény vallások azonban a két évezred folyamán a társadalmi változásoknak megfelelően az újabb és újabb zsinatokon vallási tanaikat hozzáigazították e változásokhoz. Így a legutolsó, második Vatikáni Zsinat előkészítését 1962. július 1-jén XXIII. János pápa nyitotta meg. Bevezető beszédéből fontossága miatt egy rövid kivonatot idézek:

„A szemináriumainkban alig van ékesszólástan és a hívek kénytelen végig kínlódni az újpapok gyatra beszédeit és naiv pietózus meséit. Tele a fejük spekulatív dogmával és az Ó-szövetség idejétmúlt és megcáfolt antropomorfista nacionalizmusával, s beleizzadnak szegény elneveltek, hogy kihozhassák az isten egyetemes szeretetét, minden népeknek adott természeti jogokat és a Krisztusi-univerzalitást! Vagyis hamis és ókori nívón mozgunk ma is, amikor a pozitív tudományok és az archeológia és geológia, nem különben a megtalált Sumír Első-Biblia (Úr, 1954. Dr. N. Kramer: Paralellel Biblia, 1956) is minden világosan feltártak és megmagyaráztak.

Senki nem érti ezt a maradi és már kimúlt ószövetségi fontosságot, ami nagyrészt egy összelopkodott és átírt ókori hagyománynak és letűnt népnek (sumír, akkád, káld, babiloni) megmásított történelme. Szóval, kötve vagyunk valami ósdi judaizmussal és nekünk nem elég Krisztus, az Isten Fia!…” (XXIII. János pápa ezt a beszédét 1962. július 1-jén mondta el a II. Ökumenikus Zsinat megkezdésekor és a római „Azione Cattolica Italiana” (Via Concilliazione 1. Roma) adta ki egy nyomtatott füzetben a következő címmel: „Novena Allo Spirito Santo” di GIOVANNI XXIII. I.” luglio 1962. per il Concilio Ecumenico Vaticano II.”

Ehhez nem kell kommentár! Egyúttal állítom, hogy elolvasva a négy evangélista munkáját és (Saul) Pál nagyszámú leveleit (az Újszövetség több mint harmada), az összehasonlítás alapján bátran mondhatjuk, hogy a kereszténységben található, domináló judaizmus főképpen (Saul) Pál munkásságának eredménye.

Úgy gondolom, hogy XXIII. János pápa e bevezető beszédével teljesen új irányt mutathatott volna a XX. és a XXI. század kereszténységének. Sajnálatos, hogy e beszéd után pár hónappal meghalt (véletlenül?) és VI. Pál pápa nem vállalta elődje korszakalkotó kezdeményezésének befejezését. Ez látható a zsinaton hozott határozatokon és a befejezésekor (1965.) közzétett írásban (lásd Marcell Lefebvre érsek: Nyílt levél a tanácstalan katolikusokhoz /Lettre ouverte aux catholiques perplexes Albin Michel 1985. Paris/)

Azzal fejezem be írásomat, amivel biztosan egyetértünk Jézus szerepét illetően, amiről Ő maga így vallott: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem jut az Atyához, másképp mint én általam” (János 14:6)

 dr. Horváth László

 (Forrás: Havi Magyar Fórum)