|
 2008.01.11.
Szilveszter
Emersonnal
A
jó öreg R. W. Emerson (1803-1882), és az ő híres, állandóan
hízó körei a naptárcsere révén jutottak eszembe: most, hogy
a XII. hónap után újfent I. hónapot írunk dátum gyanánt,
azt az illúziót erősítheti meg bennünk, hogy az idő, benne
életünkkel és sorsunkkal, valamiféle körkörös rend szerint,
önmaga kiinduló pontjába visszaérkező pályán mozog. Pedig
ez a legkeresztényietlenebb tévhit, amit vallhatunk. Akik ezt
vallják, tagadják, hogy minden életnek célja van, amit el kell
érnie – de legalábbis meg kell közelítenie – a neki
rendelt idő alatt. Akik a ciklikusság elvét hiszik, tagadják,
hogy lehet jó, és lehet rossz úton járni, hogy lehet tévedni,
de lehet módosítani is a sorson. Lényegében a szabad akaratot
tagadja az, aki önmaga tengelye körül forgó körpályán, a
klasszikus óramutatók mintájára képzeli el az időt. Azt
elismerem, hogy a kör alkalmas a vég nélküliség ábrázolására,
de a finalitás elvének felmutatására nem. Már pedig miért másért
élnénk, ha nem a célba jutásért? (Legyen e cél akár e-, akár
másvilági.)
Igen, ismét januárt írunk, mint oly sokszor írtunk már
az elmúlt századok végtelen sorában, de fontos tisztában
lenni vele: az új január sohasem azonos az előtte már
lepergett egyetlen januárral sem. Csak a neve ugyanaz. Különösen
vonatkozik ez 2008 évkezdésére, mivel január 1-től kezdődően
érvénybe lép a gyurcsányi akarnokság legnagyobb gaztette, a
magyar nemzetet minden eddiginél jobban megalázó és kifosztó
„reformja”, az egészségügyi kassza profitorientálttá, a
beteget pedig vevővé minősítő tétele. A mostani január
hosszú távon nagyon sok elesett magyart fog megfosztani az
emberséges gyógyellátás, a gyógyulás esélyétől. Merthogy
nekünk már az se jár. Apró Piroska veje, aki önmagát, mint a
bolsevizmus elleni harc hősét tünteti fel, világgá kürtölte:
az átkozott, a számára oly elviselhetetlen és gyalázatos kádárizmus
utolsó nagy hadállása volt a mostanáig állami kezelésben lévő
Országos Egészségügyi Pénztár (OEP), melynek magánkézre
juttatását a kádárizmus elleni harc legdicsőbb eredményeként
kell értelmeznünk. Itt jegyzem meg, hogy a transzakció üzleti
alapon való éretelmezése még ennél is nehezebben emészthető
logikai rébusz: a ténylegesen
meglévő 1600 milliárd forint OEP vagyonhoz – ami nem
kevesebb, mint kétévi magyar költségvetés! - az állítólagos
magánbiztosítók maximum 100 milliárdot tesznek hozzá (ez kb.
6 százalék!), viszont cserébe az így létrejött 1700 milliárd
egészének elköltésébe beleszólási jogot formálnak. Az efféle
trükkökre mondta gyermekkorom Klauzál terének öreg zsidaja:
„Ügyes.”
Apró Piroska impulzív veje tehát megtisztította közéletünket
a kádárizmus utolsó maradványától is, ugyanis gyülöli a Kádár-rendszert.
Ez talán az egyetlen olyan deklarált programja, amelyet én is
osztok, csupán egy szerény kérdésem volna: ha ennyire
fontosnak érzi a mai magyar társadalom és politika kádártalanítását,
miért nem önmagával és pedigrés családjának a közéletből
való kivonulásával kezdte reformprogramját? Valami azt súgja,
már nem itt tartanánk, a gödör legalján – ha ezt teszi.
Ne reménykedjen senki, a 2008-as január sok mindenben különbözni
fog elődeitől: egy különösen nehéz, nyomorúságos, kilátástalan,
egyre mélyebbre süllyedő, inflációs év nyitányát jelenti
ugyanis, mert azt a nemzetietlen, lelkiismeretlen, ember- és
istentelen „reformpolitikát”, amit korosodó és tollasodó
KISZ-eseink ennek az országnak a torkán lenyomtak, nem lehet
tragikus következmények nélkül megúszni. Hogy jócskán
voltak ostobák, akiknek nem is nagyon kellett nyomkodni, mert szó
nélkül nyelték a gyurcsányi-kókai mannát, az más kérdés,
ami maradjon az ő lelkiismereti gondjuk. Nézem a még üres,
ropogósan nyomdafriss naptáramat, és tudom, hogy egy év múltán,
ha már teli lesz, egy nagyon szürke és sivár esztendő
regisztereként fogom oda tenni, a többi, lejárt naptár közé.
Mondhatná erre a türelmes olvasó, hogy mindez igaz, de
miért bántottam bevezetőmben szegény Emerson tiszteletes köreit,
nevesen fejlődéselméletét, mely szerint az ember élete egy állandóan
táguló kör, amely minden irányba rohamosan terjed, egyre
nagyobb köröket alkotva. Elismerem, némileg igazságtalan
voltam, ugyanis nem igényel kimagasló filozófiai ismereteket
annak tudása, hogy ez a gömb-filozófia már a preszókratikusoknál
is visszaköszön (Xenophanész, Parmenidész, Empedlokész részletesen
foglalkoznak vele, aztán persze maga Platón, sőt a rejtélyes
Hermész Triszmegisztosz is gyakorlatilag gömbként emlegeti
Istent. Akkor én most miért kritizálom szegény, jó, unitárius
Emersont? Tulajdonképpen csak azért, mert éppen őt olvasom, és
úgy vagyunk vele, hogy éppen mindig azt dicsérjük, vagy
szidjuk, akit éppen olvasunk. De van még más is.
Itt van ez a reménytelen, perspektíva nélküli január,
amit végig kell élnem, aztán majd követi őt
méltó folytatásként a mögé rendelt hónapok sora,
február, március, április… Na már most, ha én igazat adnék
Emersonnak, hogy életem az egyre táguló körök által leírt
folyamat, az esetünkben csak azt
jelenthetné, hogy az egyre terebélyesedő, növő, fejlődő
kilátástalanság térnyerése jellemzi sorsunkat. Ezt elismerve
viszont nem lehet élni. Ezért perelek én Emerson köreivel.
Ugyanis nemcsak tágulni képes egy kör, azaz méreteiben
nőni, de úgy is felmutathat fejlődést, hogy bezárkózik, megőrzi
önmagát, és saját határain belül minőségileg átalakul (színe,
díszei, tartalma), miközben kívül rekeszti önmagán az ő
teljes kifosztására és felszámolására berendezkedő külvilág
mocskos és gyilkos trükkjeit.
Egészen egyszerűen szólva, amit mondani akarok fontos, bár
nem eredeti gondolat. Voltaire úgy mondta ezt, hogy vonuljunk be
a kerítés mögé, és ápoljuk kertjeinket, Németh László
pedig úgy, hogy a minőség forradalmát kell kirobbantanunk.
Talán sikerült megértetnem évkezdő cikkemben, hogy
2008-ban nem egyre táguló, növő, felfúvódott körökre lesz
szüksége ennek a népnek, hanem megállapodott, de gyémántnál
keményebb, feltörhetetlen szellemi ellenállókra.
Szőcs
Zoltán
|
