vissza a főoldalra

 2008.01.18. 

Egy plebejus patrióta

Agárdi László színész, parodista 1953-ban született Budapesten. 1971 és 1973 között a Nemzeti Színház Stúdiójának növendékeként játszott a Marat halála, a Czillei és a Hunyadiak, a Csák végnapjai, a Neveletlenek, a Revizor és a Mózes c. drámákban. 1973-1977: a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja. A somogyi megyeszékhelyen fellépett – többek közt - az Állami Áruház, az Egy lócsiszár virágvasárnapja és az Ahogy tetszik darabokban. 1977 és ’79 közt katonaidejét a Honvéd Együttesben töltötte, majd egy évad idejére a Szegedi Nemzeti Színházban játszott (Doktor úr, Bajadér). 1981-1982 : a Miskolci Nemzeti Színház tagja (Lila akác, Olasz szalmakalap). 1982-1983: Thália Színház tagjaként játszott a Pesti emberek, Magyarországi fenevad és a Szent kísérlet c. darabokban. 1983-tól 1995-ig szerepelt a Budapesti Játékszín produkcióiban is (Margit kisasszony, Néma levente, Jakobowski és az ezredes). Jelenleg szabadúszóként fellép az Újpest Színház ( Csárdáskirálynő ), a Klub Színház (Isten éltessen, Drágám!), és több pesti „nem hivatalos” teátrum produkciójában. Tv: Barátok közt, Hotel Szekszárdi, Petőfi a vándorszínész, Kismaszat és a gézengúzok. Hanghordozók: Paródia kazetta, önálló verses CD.

 -Tizennyolc éves korában már a Nemzeti Színház Stúdiójának a tagja. Megpróbálkozott a Színház-és Filmművészeti Főiskolával is?

 -Természetesen. Nagyon sokan jelentkeztek a főiskolára, ahol akkor két tízfős színész osztályt indítottak. Akik kiestek a harmadik felvételi fordulón, kaptak egy meghívót a Nemzeti Színház Stúdiójától. Egy olyan bizottság döntött az ottani felvételről, melynek Major Tamás, Marton Endre, Zsolt István, Bodnár Sándor, Pós Sándor, Tatár Eszter és Simon Zoltán voltak a tagjai. Önéletrajzomban leírtam, hogy NB.III-ban futballozom, a Telefongyár csapatában. Akkor még a labdarúgásunk is magasabb szinten állt, akárcsak a színházi kultúra. Azt is leírtam, hogy kedvenc színészem: Garas Dezső. A felvételin Major megkérdezte tőlem: „Hogyan akarja egyeztetni a labdarúgást és a színészetet, mert a kettő kizárja egymást?” Azt válaszoltam, hogy színészként majd erősíteni tudnám a színészválogatottat. Ezt követően József Attila A kanász c. versét mondtam el. Majd Major megkérdezte: „Mondja, maga szerint Garas Dezső milyen futballista?” Azt feleltem, hogy jobb színész, mint focista. Ennyi volt a meghallgatás. Azt hittem kirúgtak, de jött egy levél, mely az ellenkezőjét tartalmazta. Gondolom a karakteremet és a rátermettségemet figyelték, mert 18 éves korban még senkiről sem lehet megállapítani, hogy milyen színész.

 -Ha Major nem kérdezte meg, úgy én teszem fel a kérdést: mi sodorta a színi pálya felé?

 -A Bezerédi Gimnáziumba jártam, ahol nagyon aktív és kreatív színjátszó csoport működött. Érdekességként mondom, hogy osztálytársam volt Máté Ottilia , s évfolyamtársam Csákányi Eszter. Részt vettem a színjátszó csoport munkájában, főleg, mikor szalagavatók alkalmából a végzősöknek tartottunk előadásokat.

 -Milyen szerepet játszott?

 -Csehov : Lánykérés című vígjátékában Lomovot játszottam,de már akkor is parodizáltam, főleg tanárokat. Később két működési engedélyt szereztem, a színészit és a parodistát. Mindkettőből le kellett vizsgázni. Az elsőt automatikusan megkaptam a Filharmóniától a vidéki színházi évek után, a parodistára viszont be kellett mennem az ORI-ba, ahol jeles humoristák előtt vizsgáztam. A paródia, mint kedvenc műfajom terelt a pályára, és osztályfőnököm, dr. Fodor Lajosné ajánlotta, hogy jelentkezzek a főiskolára. Egy probléma volt, hogy lusta voltam felkészülni a vizsgaanyagból. Csodálkoztam is azon, hogy sikerült eljutnom a harmadik „rostáig”.

 -Mely tanárokra emlékszik vissza a legszívesebben?

 - Először Bodnár Sándorról szeretnék szólni. Mára is érvényes mondását idézem: „Gyakran összetévesztik a tehetséges embert és a gátlástalant.” Nála mindenért meg kellett hitelesen szenvedni. Senkinek nem engedte meg azt, hogy a könnyebb utat válassza. A versmondás terén pedig „fejünkbe verte”, hogy csak olyan költeményt szavaljunk, ami korban, pszichében hozzánk való. Nem is engedte meg, hogy 20 évesen az Őrizem a szemed c. Ady-verset adjam elő. Major Tamás pedig azt mondta: „a színészet először is egy magatartásművészet. Nem mindegy, hogyan jövünk be a színpadra, s ott hogyan állunk meg. Az igazi színész, akkor színész, amikor nem beszél.” Az utóbbi megvalósítása nagyon nehéz…Major azért volt jó rendező, mert színész volt. Értette a nyelvünket. Ezért mindig is szerettem a színészrendezőket. A rendezőknek az a nagy tragédiájuk – persze, akadnak kivételek - , hogy színészek szerettek volna lenni, de nem sikerült megvalósítani álmukat. Ez a probléma pedig néha kihat az előadások légkörére…

 -Jó iskola volt a Stúdió?

 -Nagyon. Sajnálom a mostani ifjú színészeket, mert nincs módjukban együtt játszani koronázatlan színészkirályokkal. Nekünk olyan szerencsénk volt, hogy kiváló produkciókban – Az ember tragédiája, Mózes - lehettünk egy színpadon a kor jeles színészeivel:Agárdy Gáborral, Bessenyei Ferenccel, Sinkovits Imrével, Kállai Ferenccel, Őze Lajossal, Kálmán Györggyel, Gobbi Hildával, Törőcsik Marival, Lukács Margittal, Avar Istvánnal, s még sorolhatnám…

 -Ezek a darabok egyben vizsgaelőadások is voltak?

 -Nem, de aki arra rátermett volt, azt kiválasztották egy-egy előadásban való részvételre. Feledhetetlen élményeim közé tartozik, amikor a híres orosz rendező, Tovsztogonov nálunk rendezte meg vendégként a Revizort. Hlopov iskolaigazgató szerepét Rajz Jánosra osztották ki, aki – még a próbák alatt – megbetegedett. Ezért a rendező megnézett minket egy órán, majd a foglalkozás után odahívatott magához. Megkért arra, hogy kezdjem el tanulni Hlopov szerepét. A próbákon úgy instruáltak, mint a többi színészt. Aztán Rajz János meggyógyult, s visszavette a szerepet. Ezt követően mindig adtak egy-egy mondatot. Plakátos szerepeket kaptam, ami számomra igen sokat jelentett. De nem ez volt a döntő. Amikor megkaptam a gyakorlatos színészi engedélyt a két év Stúdió után, el kellett menni vidékre, így Kaposvárott belekerültem egy olyan társulatba, amelynek produkcióira még Pestről is lejártak az érdeklődők, filmrendezők, színészek, így Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva. Egy új, ún. avantgárd koncepciót alkalmaztak Kaposvárott.

 -A kor neves színészein kívül, híres szerzőkkel is találkozott?

 -Kaposvárott Sütő Andrással, aki megtekintette a Csillag a máglyán és az Egy lócsiszár virágvasárnapja c. darabokat. A Nemzetiben Illyés Gyulával és Keresztúri Dezsővel, a Katonában pedig Csurka Istvánnal ismerkedhettem meg. Mindettől függetlenül állíthatom, hogy régebben a színészek miatt mentek be a színházakba az emberek. Akkor még karizmatikus személyiségek játszottak a színpadon. Emlékszem arra, amikor Kálmán György Peter Luke: VII. Hadrián c. darabjának címszerepét játszotta, s én meg, mint stúdiós svájci gárdistaként álltam vele együtt a színpadon. Kálmán a vatikáni képben rezzenéstelen arccal kiállt az erkélyre, s hallgatta, hogy a püspökök, akiket kiváló jellemszínészek alakítottak, mit beszélnek róla. Ő tehát hallgatott, de a nézőtéren csak az erkélyt figyelték. Ez a kisugárzás, az aura, a színpadi varázs lényege, amit nem lehet tanítani. A régi színház egyik fő ismérve a karizmatikus színészeken kívül a rend volt. Mindenkit a helyén kezeltek, s mindenki tudomásul vette a saját feladatát. Ma meg az a gond, hogy a színházba is befurakodtak a politikai klikkek. Ha a „jobboldalról” kitüntetnek, akkor egy kormányváltás után „balról” már biztosan nem kapsz elismerést. A művészt pedig nem politikai hovatartozása alapján kell megítélni.

 -Katonaidejét a Honvéd Művészegyüttesben töltötte. Ez milyen kötelezettségekkel járt?

 -Különböző állami ünnepségeken léptünk fel, és orosz laktanyákban adtunk műsorokat. Az állami ünnepségeket olyan művészek rendezték, mint Horváth Ádám, Iglódi István vagy Fazekas Lajos. A színészcsoporttal betanultunk három Csehov-egyfelvonásost is, s azzal a produkcióval jártuk a laktanyákat. Ezen időszak alatt szerettem meg a versmondást. Ennek az oka, hogy rá is voltam kényszerítve arra, hogy szavaljak.

 -Egyetlenegy színházban sem töltött huzamosabb időt. Miért?

 -Egy súlyos műtét után, a betegágyon elkészítettem addigi életem „leltárját”. Bizony bennem volt a hiba. Nem kellett volna Kazimirt, Csiszárt megbántanom. Volt, ahonnan elküldtek, s volt, ahonnan én mentem el. Nem azért, mert tehetségtelen, hanem mert szókimondó, nyílt és fiatalon igen csak meggondolatlan voltam. Csupán az elmúlt 20 év óta,amióta megnősültem és apa vagyok olyan „normális ember”, aki nem éjszakázik, s így – mivel elillant a bor gőze – tudom kontrollálni mondandómat. Sosem a képességeimmel, hanem a mentalitásommal volt a baj.

 -Térjünk vissza a paródiához. Színészeket parodizál?

 -Igen. Kabos Gyulát, Csortos Gyulát, Major Tamást, Latinovits Zoltánt, Pécsi Sándort, Bánhidi Lászlót , Feleki Kamillt és Kállai Ferencet.

 -Mi ennek a műfajnak a lényege?

 -Azok tévednek, akik szerint csak hangutánzásról van szó, pedig a paródia is egyfajta magatartásművészet. Nekem úgy kell bejönnöm a színpadra, mint az a színész tette, akit parodizálok. Ha ezt jól csinálom, már akkor tapssal jutalmaznak, amikor még egy szót sem szóltam. A jó paródiához három dolog nélkülözhetetlen: a mozgás, a mimika és a hang.

 -Régebben több reklámfilmben láthattuk…

 -Castingolni kellett ezekre a filmekre, s úgy válogattak ki. Ez főleg anyagiak miatt jelentős, hiszen egy színésznek sem az az álma, hogy mondjuk mosóport reklámozzon. Van úgy, hogy majdnem egy éves színházi keresetnek megfelelő gázsit adnak egy reklámfilmért. Ez természetesen annak a függvénye, hogy ki készíti a filmet, mit reklámoznak benne, s milyen műsoridőben fogják leadni.

 -Hol láthatjuk mostanában?

 -A Klub Színház Isten éltessen, Drágám! c. vígjátékában Marconi bíró szerepét játszom. A darabnak 2007. decemberében volt a premierje a Stefánia Palotában. Februárban vidéken tájolunk. A színház fiatal és neves művészekből álló társulata a Leszállás Párizsban című nagysikerű előadását követően ismét egy fergeteges vígjátékkal jelentkezett. A napjaink Olasz Riviéráján játszódó temperamentumos történetben van minden, ami egy hamisítatlan vígjáték sajátja…A félreértésekben bővelkedő, inkább mókás, sem mint véres leszámolásokkal „fűszerezett” történet könnyed kikapcsolódást jelent az egész család számára…

 -Azt szokták mondani, hogy egy színész ne politizáljon, hanem végezze a színpadon a dolgát. Egyet tud ezzel érteni?

 -A színpadon ne is politizáljon…A 2006-os politikai eseményeket követően összeállítottam egy füzetet, mely irodalmi idézeteket tartalmaz kommentárokkal együtt. Az idézetek az aktuálpolitikai helyzethez igazodnak. Az anyag címe: Egy plebejus patrióta intelmei. Kérdésére a füzet mottójával válaszolok: „Ha nem tartozol sehova, akkor számkivetett és földönfutó leszel, de ne a tükröt okold, ha a képed ferde.” A hazai eseményeket tekintve azt veszem észre, hogy a politika lényegében annak a gyakorlása, hogy hogyan tegyék a hamis hangot őszintévé. Egyszóval: legyünk meggyőzően hazudozók. Ahogy nézem a demokráciánk aluljáróiban fekvő hajléktalanokat, akiket mostanában már miniszteri szinten is leállatoznak, lebunkóznak, eszembe jut, hogy megállt az „Időkerék” „az 56-osok terén.” A szerkezet használhatatlanná vált, így lett uniós csatlakozásunk szimbóluma, 350 millió forintért. Kérdem: ennyi pénzért vajon hány időtálló menedékhelyet lehetett volna építeni? „Deja vu érzésem van”, mintha a londoni színben lennénk, Az ember tragédiájában. Budapest ugyanakkor rendre megtartotta magamutogató báljait, kirakatta elöljárói erejét, gazdagjai ragyogását. Ezekben a bódult dáridókban nem kérdezi meg magától senki, hogy mit csinálnak ma éjjel a szegények a fővárosban? A fedél nélküli és a bérkoldus ma a pesti utca igazi publikuma. Én ne politizáljak, amikor azt látom, hogy a döntéselőkészítő és javaslattevő testületekbe egy olyan magát egyháznak nevező társaság tagjai ültek be, akinek céljuk a gazdasági és politikai hatalom megszerzése? A hatalom megszerzésére és megtartására pedig olykor pusztító ürügyekre, és rafinált, ördögi forgatókönyvekre van szükség. Az öngondoskodó karvalytőkéseknek, az empátia nélküli, cezaromániás űrlényeknek – tehát idegeneknek - pedig nem számít az ember. Mi pedig, ahogy Ady Endre írja a Vén diák üdvözlete c. költeményében : „…másokért élünk, mi mindig csak adunk. Így rendelte ezt a végzet Isten.”

 Medveczky Attila