|
 2008.01.18.
185
éve született a Tragédia szerzője
Madách
Imre a magyar irodalom és drámaköltészet kiemelkedő alakja. Műve,
Az ember tragédiája a magyar drámairodalom egyik legismertebb
darabja. Számos nyelvre lefordították és a mai napig több
országban vitték színre. Madách nemesi családból származott,
részt vett a szabadságharcban. Kossuth titkárának rejtegetéséért
börtönbe vetették. Élete nagy részét Alsósztregován töltötte.
Itt született meg költészeti és drámai munkáinak többsége.
Madách Imre 1823. január 21-én született, három héttel Petőfi
születése után. Vagyon és műveltség tekintetében családja
a magyar középnemesség felsőbb rétegéhez tartozott. A család
nemességét Madách a XIII. századig vezette vissza. Ősük egy
bizonyos Radon de Oszlán volt, aki II. Endrétől kapott nemesi
oklevelet. A család Alsó-Sztregova falut és környékét
birtokolta, itt született a költő is. A XVI. és a XVII. század
fordulóján a Madáchok rokoni kapcsolatba kerültek a költő
Rimay Jánossal. Érdekesség, hogy a költő dédapja, Madách János
szintén írt verseket. Vagyonából annyira segítette egyházát,
hogy halála után a család anyagi válságba került. Fiát, a költő
nagyapját, Sándort Migazzi Kristóf váci püspök vette védelmébe,
felneveltette, kitaníttatta, és áttérítette a katolikus hitre
- azóta a Madáchok katolikusok.
Madách
Sándorból híres ügyvéd lett, őt kérte fel védőül a
Martinovics-per tizenhárom vádlottja. Ő szerezte vissza a családnak
a sztregovai birtokot, és az ún. „új kastélyt", a szép
kéttornyú földszintes épületet is o kezdte rendbe hozatni,
melyet azután fia, Imre, a költő apja fejlesztett ki kellemes
szép parkkal körülvett rezidenciává. Ebben az épületben született
költőnk, és nagy művét, Az ember tragédiáját is itt írta.
Ez az épület ma is áll, jelenleg múzeum.
A
családfő halála után az özvegy erős lélekkel folytatta a
gazdaság irányítását és a gyermekek nevelését. A legidősebb
leány, Mária hamarosan nőül ment Huszár József Nógrád
megyei alispánhoz. Az anya a három fiúhoz nevelőt fogadott,
kit maguk között „hófmesternek" neveztek, s aki az
iskolai vizsgákra is előkészítette őket. A Madách fivérek a
sztregovai házba is eljutó folyóiratok hatására kis lapot is
készítettek Literaturai Kevercs címmel. A kis lap jelszava:
„Az ész az isten, mely minket vezet, Az o szavára minden
meghajul" - Berzsenyi episztolájából kissé pontatlanul idézve.
Az Athenaeum is e jelszóval indul 1837-ben. A kis lap ösztönzője
az akkor nevelő, Spányik lehetett, aki a reformkori diáktársaságokban
szokásos diáklapokra emlékezett kollégiumi éveiből. Madách
Imre 1831–37-ben magántanuló, a váci piarista gimnáziumban
tette le vizsgáit. 1837-ben a pesti egyetem filozófiai tanfolyamára
került, 1838-ban a jogi karra. Megismerte a reformkor kiválóságait,
barátságot kötött Lónyay Menyhérttel, és beleszeretett
annak Etelke nevű húgába. 1842-ben ügyvédi vizsgát tett,
megyei másodjegyző lett, de 1843-ban betegsége miatt lemondott
tisztségéről. 1845-ben feleségül vette Fráter Erzsébetet. A
szabadságharcban megyei főbiztosként segítette a hadsereg élelmezését.
1849-ben nénjét honvédtiszt férjével román parasztfelkelők
megölték. 1852–53-ban Kossuth titkárának, Rimóczy Jánosnak
rejtegetése miatt börtönben, majd rendőri felügyelet alatt élt
Pesten. 1854-től, válása után anyjával és gyermekeivel
Sztregovára húzódott vissza, irodalommal foglalkozott. 1861-ben
visszatért a megyei közéletbe, országgyűlési képviselő
lett. Írói pályáját versekkel kezdte (Lantvirágok, 1840), későbbi
költeményei, bár ciklusokba és kötetbe szerkesztette őket,
csak halála után jelentek meg. Részletszépségeik és főleg a
Tragédiát előlegező motívumaik miatt Madách Imre lírai művei
közül a természeti és a bölcseleti ihletésűek a legértékesebbek.
Széles körű olvasottságról, eklektikus szemléletről tanúskodó
értekezéseinek zöme ugyancsak fő művével áll kapcsolatban
mint előkészítés vagy utólagos kommentár. Cikkei és beszédei
a centralistákéval rokon liberális és hazafias szemléletet tükröznek,
meggyőző szónoki képességre vallanak. Novellái kevésbé
jelentősek. Kezdettől a nagy dráma megalkotása iránti becsvágya
ösztönözte. A Commodus (1839) és a Nápolyi Endre (1841–42)
történelmi tárgyat dolgoz föl, A Csák végnapjai (1843, 1861)
Kisfaludy Károly és Petőfi fölfogását követi, a főhőst
tragikus végzetű nemzeti hősként ábrázolja. Korábban prózában,
ettől kezdve jambikus versben írta drámáit. Héraklész a hőse
a Férfi és nőnek (1842–43), amelyet forrásaitól (Szophoklész,
Seneca, Ovidius) a romantikus hős- és szerelemeszmény fölmagasztosítása
különböztet meg. A nagyra törő lázadó és a kisszerű környezet
összeütközésére épül a Csak tréfa (1843–44) és a Mária
királynő (1855); az utóbbiban az eredmény nélküli küzdelem
motívuma is hangsúlyos. Igazán jelentős művei 1859 és 1861 között
keletkeztek. A civilizátor (1859) „komédia Aristophanes modorában”,
időszerű visszavágás Bach miniszter Blickjére, akárcsak Széchenyi
Rückblickje. Antik mintaképére emlékeztetően leplezte le az
önkényuralom korszakának demagógiáját és módszereit, de a
nemzeti önkritika sem hiányzik belőle, főleg a meghátráló
passzivitást bírálta. Az ember tragédiája sikere után
1862-ben beválasztották a Kisfaludy Társaságba, 1863-tól az
MTA tagja volt.
Az
ember tragédiáját 1859. február 7. és 1860. március 20. között
írta, és Arany János – főleg nyelvi és verselési – javításait
figyelembe véve jelentette meg (1861). Végső változata a második
kiadás (1863).
Műfaji
mintát Madách Imre a drámai vagy epikai formában írott
„emberiségpoémákban” talál, ötvözve a fausti típusú drámai
költemény és az egész emberi történelmet áttekintő „poème
d'humanité” hagyományait, melyeknek gyökerei visszanyúlnak
az antik mítoszba, a bibliába és a keresztény középkor
irodalmába. A közvetlen műfaji előzmények közé tartoznak
Milton, Goethe, Byron és Shelley emberiségkölteményei. A filozófusok
közül a görög, keresztény, a klasszikus német filozófia és
a Madách Imrével kortárs mechanikus materialista és korai
pozitivista irányok képviselőinek nézetei kapnak a többinél
nagyobb hangsúlyt. A hazai romantikus liberalizmus válsága és
az 1850–60-as évek fordulójának bel- és külpolitikai reményei
éppúgy belejátszottak a mű születésébe, mint a világtörténelmi
olvasmányok és a házasságában szerzett, elméletté általánosított
tapasztalatok. A legfontosabb szereplők, egyénítő vonásaikon
kívül, jelképes megtestesítői valamilyen általános emberi
magatartás-változatnak és ehhez kapcsolódó filozófiai irányzatnak.
Eszerint Ádám érzelmei és érvei a haladásban bízó liberális
és a fejlődést dialektikusan és eszményi cél felé törekvő
módon elképzelő hegeliánus fölfogásában gyökereznek.
Lucifer a mechanikus materializmus meg a pozitivizmus közötti átmenet
eszmerendszeréből merít. Éva a természet és a szellem világa
között közvetít. A szereplők funkciójáról számos más értelmezés
is született, mert a hősök a történelmi szerep és helyzet változásai
szerint váltogatják arcukat. A Tragédia művészeti értékeit
kritikusai kezdettől mély gondolatiságában, szövevényes, mégis
szilárd szerkezetében, a lírai és drámai elemek eredeti vegyítésében
ismerték föl. Nyelvét, Arany nyomán, erőtlenebbnek ítélték,
bár kétségbevonhatatlan erénye tömörsége, fogalmisága,
egy-egy kor stílusának sikeres utánzása. Karinthy pontosan jövendölt,
mikor azt írta: „A Tragédiát mindenki felhasználhatja saját
céljaira." Az elmúlt, csaknem százötven esztendő alatt
sokan, sokféle nézőpontból és céllal magyarázták a művet.
Volt, hogy szkeptikusnak, vallásgyalázónak ítélték, máskor
buzdító reménykeltést láttak benne, de az is előfordult,
hogy előadásait betiltották a budapesti Nemzeti Színházban. A
darab témájának vizsgálatakor ezért célszerűnek tűnik a
szerző kommentárját felidézni. "Egész művem alapeszméje
az akar lenni, hogy a mint az ember istentől elszakad s önerejére
támaszkodva cselekedni kezd: az emberiség legnagyobb és
legszentebb eszméin végig egymás után cselekszi ezt. Igaz,
hogy mindenütt megbukik s megbuktatója mindenütt egy gyönge,
mi az emberi természet legbensőbb lényegében rejlik, melyet
levetni nem bír (ez volna csekély nézetem szerint a
tragikum)..." (Madách levele Erdélyi Jánoshoz, 1862.
szeptember 13). A Tragédia alaptémája tehát a mű ún. történelmi
színeiben (IV.-XIX.) végigvezetett eszmetörténeti kaland. A színek
során felvetődő, majd (valamely „emberi gyönge” okán)
megsemmisülő koreszméket Ádám képviseli, többnyire
kiemelkedő és jelképes szerepű történelmi személyiségek
alakjában. A hegeli történelemszemlélet hármasságát is
felhasználó (tézis-antitézis-szintézis) eszmetörténeti
vizsgálódás a IX. színben ér tetőpontjára. Kiemeli a párizsi
színben megfogalmazott - az egyiptomi, az athéni és a római képekben
előkészített - eszmék (szabadság, egyenlőség, testvériség)
jelentőségét a szerkezeti megoldás (álom az álomban). A vázolt
nagy eszmék feltűnése és bukása Madách korában és az elképzelt
jövőben folytatódik tovább. Londonban megvásárolhatósággá
válik a szabadság, a Falanszter egyenlősdije felszámolja az
egyéniséget, az eszkimó-világ pedig csúfot űz a testvériségből.
Az emberi létezés jobbítását célzó eszmék sorra megbuknak,
Ádám menekülési kísérletei pedig meghiúsulnak, ezért kénytelen
újra és újra, egyre keserűbben szembesülni az "örök
emberi kérdéssel": mi célom a világban? Az élvezetek mámora
(Róma) éppúgy zsákutcát jelent számára, mint a tudomány életidegensége
(Prága), a Földet pedig fizikai korlátai (XIII. szín) vagy
lelki kötelékei (XV. szín) miatt képtelen elhagyni a madáchi
hős, aki álomutazása végén maga is rádöbben az egyéni lét
legfőbb igazságára: „A célt, tudom, még százszor el nem érem./
Mit sem tesz. A cél voltaképp mi is?/ A cél, megszűnte a dicső
csatának,/ A cél halál, az élet küzdelem,/ S az ember célja
e küzdés maga.” Ezt az életigazságot terjeszti ki az egész
emberiségre vonatkozóan Madách az Úr zárószavaival.
Utolsó
nagyobb befejezett műve, a Mózes (1860), az akadémiai Károlyi-pályázaton
nem nyert díjat. A biblikus példázatban ezúttal is a szabadságharc
bukását követő idők kérdéseire keresett választ, valamint
a férfi és a nő, a nagy ember és a tömeg, a nagyszerű terv
és a silányabb megvalósulás ellentétét vizsgálta. Drámái
a Tragédia kivételével nem jelentek meg életében. Színpadra
először a Tragédia került (1883. szept. 21., Nemzeti Színház),
világsikere, fordításokban és előadásokban, 1892-ben kezdődött.
A Mózest Kolozsvárott mutatták be (1888), A civilizátor
1938-ban került először színre.
m.a.
|
