|
 2008.01.18.
A
csönd terei
Az
életünket károsító hatások között egyre veszedelmesebb a
zajártalom. Nemcsak a dobhártyánkat érő hangok - a bensőnket
borzoló konfliktusok, feszültségek lármája is roncsolja egészségünket.
Ahogy az élet egyre hangosabbá és nyüzsgőbbé vált, úgy növekszik
az igény a csöndre. Ennek külső feltételeit teremthetik meg
az olyan intim terek, nyugalmat és elcsöndesedést kínáló
helyiségek, amelyekben zajoknak folytonosan kitett fülünk
megpihenhet, de elcsitulhat bensőnk szüntelenül zakatoló lármája
is.
A katedrálisok, szakrális terek sok évszázada lehetőséget
kínálnak erre: nemcsak a liturgia helyéül szolgálnak, hanem a
csöndes áhítat, összeszedettség helyei is. A betévedő látogató,
a kíváncsi turista talán csak körülbámészkodik, néhány
fotót készít, aztán távozik anélkül, hogy a tér csöndje,
áhítata megérintette volna. Sokan meghallják azonban a szakrális
tér hallgatag üzenetét, amely arra hívja őket, hogy lépjenek
ki a külvilág sürgés-forgásából, külső-belső lármájából,
és engedjék megszólalni benső világuk beszédes csöndjét,
esetleg a lélek csöndjében megszólaló Isten üzenetét.
Vágyunk a csöndre századunkban egyre nagyobb. Ezt
mutatja, hogy egyre több ilyen „csönd-pont”, kápolna vagy
egyszerűen csak meditációs helyiség épül Európa-szerte, autópályák
mellett, repülőtereken, középületekben, de még plázákban
is. Jó néhány közülük ökumenikus használatban lévő szakrális
tér, szaporodnak azonban azok a helyiségek is, amelyek nem szolgálnak
liturgikus célokat, hanem minden vallásos szimbólum nélkül a
csendre, a befelé fordulásra, az összeszedettségre indítanak.
Az ENSZ palotában, New Yorkban fél évszázada van már ilyen
meditációs helyiség, amely nyitva áll mindenkinek visszavonulásra,
elcsöndesedésre, imádkozásra.
Van, aki csupán pszichohigiénés megtisztulásra,
stressz-mentesítésre vágyik. A hívő embernek viszont ,,az Úr
érkezésére” adhat lehetőséget. De mindenkinek, hívőnek,
nem hívőnek egyaránt lehetőséget nyit arra, hogy belépjen
benső világának terébe, oda, ahol találkozhat a ,,Mindenütt
Jelenvaló” jelenlétével.
Csöndpontokra azonban nemcsak térbeli világunkban van szükségünk,
hanem időnk ritmusában is. Pusztulásra ítéli belső énjét,
aki folyamatos lármában él, és nem tud naponta legalább néhány
percet találni a csöndre, a külső világ kikapcsolására,
zsibongó gondolatainak, benső világának elnyugtatására: a
meditációra, az érkező Úr befogadására.
Lukács László
(Forrás: Vigilia) |
