vissza a főoldalra

 2008.07.11. 

Optimista évadzáró

Remény, derű, optimizmus a vidék leglátogatottabb színházában – a kirekesztettség ellenére. Röviden és tömören így összegezhetők egy mondatban a szolnoki Szigligeti Színház június 21-i évadzáróján elhangzott beszédek. Egy évvel ezelőtt színházi berkekben nagy vihart kavart Balázs Péter kinevezése a szolnoki teátrum élére. Az ún. szakma tagjai felhorkantak: hogy-hogy nem az ő emberük nyert! Képtelenek voltak lenyelni a békát. Ezért a „mélyen” tisztelt színházi lapokban a sértegetés határát súroló kritikákat olvashatunk a Szigligeti Színház produkcióiról, s a teátrum egy előadását sem hívják meg a Pécsi Országos Színházi Találkozóra, a POSZTra. Ennek ellenére a színház tagjai boldogok. Nagyon kevés színész távozik idén a társulattól, s nagyon sokan boldogan jönnek a következő évadra Szolnokra. Honnan eredeztethető ez a boldogság? Egyrészt a hitből. Hisznek abban, hogy munkájuk nem csupán szerepfelmondás, hanem lélekmentés, sőt léleknemesítés egy olyan korban, amikor a kultúra ócsítása a hatalmon lévő izmus. Másrészt a direktor személyiségéből. Balázs Péter – ahogyan Dózsa László színművész fogalmazott – nem egy megközelíthetetlen, rideg színházvezető, hanem lelki vezetője, atyja is a társulatnak.

Az évadzáró rendezvény elején a jelenlevők egyperces néma felállással adóztak a tragikus körülmények közt elhunyt kolléga, Selmeczi Roland emlékének. Ezt követte Balázs Péter évértékelője: „Majdnem napra egy esztendővel ezelőtt itt álltunk egy hamis információkkal bombázott társulat előtt. Bár voltak elképzeléseim a jövőt illetően, mégis némi izgalmat éreztem a gyomrom tájékán. Egy meglehetősen szűk kör még ma is piszkálódik, és diszkriminatív módon viszonyul hozzám, s rajtam keresztül a színházhoz. Erre példa: a színházi pályázatok elutasítása, s az, hogy a POSZT-ra nem választják be egyetlenegy előadásunkat sem. Az állami kitüntetésekre való felterjesztéseinket sem veszik figyelembe. Így végül is azoknak ártanak, akiket ellenemben féltettek. Ennyit – s csak ennyit – színházi és szakmai szeretetükről! Reméljük, hogy ez már a múlt, s egy lejárt, protekcionista, elfáradt színházi társaság óbégatásáról van szó. Nem vettem fel a kesztyűt, de ennyit el akartam mondani a becsületembe gázolóknak. Nem vagyok süket és jó az emlékezetem! Ezért aztán tisztán emlékszem arra a diadalmenetre, ami Kálmán Imre Zsuzsi kisasszonyával kezdődött, folytatva a sort Kiss József Az angyalok nem sírnak c. drámájával, a Goldoni-darabbal, a sikeres Oliver! musical-lel, a Duna Tv-vel közös szilveszteri gálával, a Feketeszárú cseresznyével, végül Maugham Színház c. vígjátékával. Impozáns, velünk élő értékes hagyomány, melyet a szolnoki színház magáénak mondhat. E tradíció a fiatal Szigligeti Színházat a legnagyobb hatású, legizgalmasabb színházak sorába emelte. E hagyomány tiszteltre méltó és hasonló erejű teljesítményekre ösztönöz. A színház arculatában változás lesz – írtam a pályázatomban egy évvel ezelőtt. Változás lesz, mert más művészek jegyzik majd a produkciókat. Ez így természetes. Én a művészi, de mégis szórakoztató népszínház modelljét kívántam Szolnokon meg valósítani, ami természetesen nem zárja ki a korszerű eszközökkel operáló szabad színházcsinálást sem. Ez volt az az esztendő, amely az első igazán bátor évadot hívatott előkészíteni. Felsorolok néhány szerzőt, kinek műveit szívesen játszanánk: Molnár Ferenc, Zilahy Lajos, Lengyel Menyhért, Szép Ernő, Heltai, Krúdy, Tamási, Németh László, Bródy Sándor, Katona József. A XX. század második felének magyar szerzői közül pedig Weöres, Sarkadi Imre, Hubay, Csurka, Sütő, Szakonyi, Örkény, Jókai Anna darabjait játszanánk örömmel. Micsoda lehetőség! Milyen élvezetes évadokat lehet összeállítani ebből az irodalmi alapanyagból! Egy valami közös a felsorolt szerzők alkotásaiban, ami legalább olyan fontos, mint az anyanyelv: a jobbító szándék, a tükör felmutatásán túli alkotói magatartás, példamutatás. Ezekből a művekből sugárzik a szeretet, a másik ember sorsa iránt érzett aggodalom. Ezek az alkotók bátran teszik le a voksukat egy-egy magas rangú, nagyformátumú emberi magatartás mellett. Nem csak ábrázolnak, de formálnak is. Formálják a közönség emberségét, ízlését, igényeit. Ez a mi szándékunk is. A rendszerváltás óta sok fogalom átértékelődött. Így a bátorságé is, mely most mást jelent, mint régen, az állampárt ideje alatt. Akkor egy állampárt zsarnoksága, intézményrendszere ellen kellett a színház sajátos, áthallásos eszközeivel harcolni. Ma a közösségtől rafinált módszerekkel elszakított individuum manipuláltsága a legfőbb ellenség. A magányos, sodródó egyéneket újra bátor, autonóm személyiségekké szeretnénk formálni.” Ezek után a direktor kikérte magának, hogy egy szűk réteg állapítsa meg, mi a korszerű, s mi nem. Véleménye szerint elsősorban a gondolatokkal kell újat teremteni, mert a néző érti a dolgokat, s magas fokú asszociatív képességgel bír. „Sokan feszegetik: nehéz színházat csinálni ebben a nagy szabadságban. Mi ellen lázadjunk? Az örök emberi gyávaság, az elvtelenség, a behódolás és a közöny ellen. Feladatunk, hogy mi is megtaláljuk a válaszokat ezekre a problémákra a magunk művészi és magánemberi hite szerint. Büszke vagyok rátok, s megtisztelésnek és szolgálatnak tekintem munkámat!” – mondta az igazgató. Ezt követően Balázs Péter szomorúan jelentette be, hogy a reklámoktól eltérően, mégsem vesz részt a szolnoki színház egyetlenegy produkcióval sem a pesti szabadtéri játékokon. A pontos okokról az évadzáró után kérdeztem Kiss József művészeti vezetőt, aki a Szabad Tér Színházzal való megállapodásra hivatkozva nem beszélt a részletekről. A direktor szerint sajnálatos technikai okai vannak a szabad téri produkciók elmaradásának. Reméljük, hogy csak ez van a háttérben, s nem egy újabb kirekesztési akció technikai okoknak álcázva.

A direktor beszéde után Bor Zoltán produkciós igazgató összefoglalója következett: „2007 nyarán nagyon sajnáltam, hogy önmagát szakmának kikiáltó ájtatos manók össztüzében kellett elkezdenünk dolgozni. Aztán két hétre rá arra kellett rájönnöm, hogy nem kell ezzel foglalkozni, hanem a szeretet erejével kell munkálkodni, s kinyújtani mindenki felé a kezünket.” Ezt követően Bor úr számokkal bizonyította be, hogy az adott város lélekszámához, a játszóhelyek számához, az előadásszámhoz, s a nézőtér befogadóképességéhez mérten a szolnoki Szigligeti Színház a magyar vidék leglátogatottabb teátruma. Egy év alatt 100 165 néző látogatta meg a Tisza-parti teátrumot. Az sem mellékes, hogy 2007. szeptemberéhez képest átlagosan 30,1%-kal nőtt a műszaki dolgozók bére. Kiss József művészeti vezető elmondta: „egészen döbbenetes tapasztalatokra tettem szert ennek az országnak a mélyre süllyesztett és fertelmes szellemi állapotáról. Ebben a viharban, nekünk, színházi embereknek meg kell őrizni magunkban a gyermeket, a tisztaságot. A mi esetünkben semmiféle kirekesztés nem volt tapasztalható. Ránk viszont mérhetetlen mennyiségű gyűlölet és szenny áradt. Az emberiségnek van egy olyan része, mely megérti az igaz szót, s egy olyan is, mely elvesztette a képességét ahhoz, hogy bizonyos hangokat meghalljon. Azt kérem, hogy ti ahhoz a részhez tartozzatok, aki odafigyel a másikra.”

Az évadzárót megtisztelte jelenlétével Szalay Ferenc, Szolnok város polgármestere is. A városvezető beszédében kitért arra, hogy Balázs Péter kinevezése után ezt kérdezte tőle Jordán Tamás: „»nem félek-e attól, hogy ide Szolnokra nem fognak jönni színészek és rendezők, mert nem engedik.« Ilyet mondani már magában is vérlázító dolog. Tragikus, hogy a művésztársadalom egy része úgy áll hozzá egy vidéki színházhoz: azt inkább tönkretesszük, s nem hagyjuk, hogy megmutassa mire is képes. A színház vezetői és dolgozói ebben az évadban méltó választ adtak az ellenséges hangokra. Nekünk muszáj volt azt bemutatni, hogy egy város tudja, hogy mit akar, s mit szeret. Ennek a színháznak nem nőtt jelentősen a költségvetése, ellenben ugyanabból a pénzből sokkal több mindenre jut, mint a régebbi vezetőség idején. Telik 30%-os bérfejlesztésre, a szobaszínház átépítésére, légkondicionálás beindítására és vidéki programokra. Vajon hol az a pénz, ami eddig ebben a színházban volt?”- tette fel a kérdést a polgármester, aki arra kért mindenkit: aki nem tud segíteni, az legalább ne ártson a szolnoki Szigligeti Színháznak.

 Még az évadzáró előtt színművészeket kértem meg arra, hogy értékeljék a színház és a direktor munkáját.

– Minek titulálod a tavaly kialakult helyzetet? – kérdeztem Dózsa László színművészt.

 – Egyértelműen műbalhénak. Sokaknak nem tetszett, hogy egy olyan ember bontott bele a nómenklatúrába, akinek kisujjában van a szakma.

 – Egy év alatt Balázs Péter be tudta bizonyítani, hogy nem csak kiváló színész, de jó igazgató is?

 – A válasz: igen. Kérdezz meg bárkit itt a büfében, nem fogsz más véleményt hallani. És nem azért, mert félnek! Volt egy legendás színigazgatója a kecskeméti színháznak, Radó Vilmosnak hívták. Fantasztikus türelemmel és empátiával viszonyult a színészekhez. Balázs Pétert hozzá tudom hasonlítani.

 – Az empátia esetünkben azt jelenti, hogy a direktor atyja is a társulatnak?

 – Atyja, barátja, lelki vezetője és szellemi teremtője. Mindenkihez van egy jó szava, s törődik a színész lelkével is! Ez nagyon-nagyon fontos! Tudom, mert színészek közt ülök: a művészek rajonganak igazgatójukért, s hisznek benne. Nagyon sokat kínlódtam az egyik jelenetemmel. Ezt Péter észrevette, odajött hozzám, s két mondattal megnyugtatott, tanácsot adott, s máris ráleltem a megoldás kulcsára.

 – Az elmúlt évadban melyik produkcióban láthatott a nagyérdemű?

 – Vendégként játszottam Kálmán Imre Zsuzsi kisasszony c. operettjében. Falsettit osztották rám, ami egy bonvivánszerep. Meg ne kérdezd! Nem tudok énekelni. Ezért úgy lett megrendezve a darab, hogy nem kellett énekelnem. Nagy sikerrel, telt ház előtt ment ez az operett. Ez volt az első bemutatója a Balázs Péter-érának. Már az első próbák ideje alatt sorban álltak a pénztár előtt. Ez azt mutatja, hogy a publikumot teljesen hidegen hagyta a „szakma” tiltakozása. Már akkor tudtam, hogy itt csakis egy jó színház működhet. Szolnok 100 km-re van a fővárostól. A statisztikák szerint akik „fele úton laknak” nem Pestre, hanem ide járnak színházba. Ez sem a véletlen műve. A budapesti színházak – tisztelet a kivételnek – ráálltak a puszta pénzkeresetre, s ez a szórakoztatás rovására megy. Ha pl. dömpingszerűen adjuk a közönségnek a musicalt, akkor már nem lehet szórakoztatásról beszélni.

 – Közönségszínház, művészszínház, kísérleti színház?

 – Hál’Isten nem kísérleti, hanem közönségszínház. Egy színház ne kísérletezzen, hanem teremtsen csoda dolgokat. Amikor egy színház vezetése már kínjában nem tud magával mit kezdeni, akkor találja ki, hogy kísérleti, vagy dekadens. Egyébként nyugodtan kísérletezzen egy művész, de ne az adófizetők pénzéből! Szolnokon egy elég tág repertoárral kell dolgozni. Nem csak musicalt és operettet, hanem komoly prózai műveket is bemutatott a színház. Ha jó egy prózai darab, akkor arra is bejön a néző.

 – Pedig él egy olyan sztereotípia: a vidékieknek jó az operett és a komédia is.

 – Azt tapasztaltam, hogy vidéken sokkal kulturáltabb a közönség. Olvasottabb, műveltebb az itteni publikum a fővárosinál.

 – Jövőre is játszol Szolnokon?

 – Sajnos a következő évadban máshol fogok fellépni. Sopronban fogjuk játszani a Szabin nők elrablását. Ennek a produkciónak az az érdekessége, hogy a rendező, Huszti Péter ezt az előadást a Madách Színház „munka nélkül maradt” prózai tagozatára építi.

 – Az Újpest Színház főrendezője is vagy.

 – A most véget érő évadban Újpesten a Rómeó és Júliát rendeztem meg, s valószínűleg jövőre színpadra állítom O’Neill Hosszú út az éjszakába c. drámáját is.

 Gombos Judit, színművésznő

– Mióta tagja a szolnoki színháznak?

 – 1985 óta. Számos kis és nagyobb karakterszerepben láthatott a közönség. Szerepeimet lehetetlen felsorolni, olyan sok volt. Komikaként remélem sok mosolyt csaltam és fogok is csalni a nézők arcára, ha még a rekeszizmokat is megmozgattam, már megérte! 2002-ben az a megtiszteltetés ért, hogy a Bodex-gyűrű boldog tulajdonosainak sorába léphettem, ez egy szép szolnoki elismerés! Büszke vagyok arra, hogy szolnoki színésznő vagyok!

 – Több igazgatót is „elfogyasztott”.

 – Volt, akit duplán is. Schwajda György ugyanis kétszer volt Szolnokon igazgató.

 – Azt olvastam, hogy a tavalyi igazgatóváltást követően több színész megvált a Szigligeti Színháztól. Mivel magyarázható művésznő maradása?

 – Egyrészt a hűségemmel, másrészt a kíváncsiságommal. Nem vagyok egy „felugráló” művész. Az elmúlt huszonhárom év is ezt bizonyítja. Színész vagyok és nagyon szeretek dolgozni. Minden igazgatóváltást izgalommal és kíváncsisággal éltem át. Ami jó és szép, arra nyitott vagyok.

 – Nem is vágyott rá, hogy pesti színésznő legyen?

 – Pestre csak azért mennék el játszani, hogy a családomhoz – hatéves gyermekemhez és férjemhez – közelebb legyek. Mégis: nem vágyok el ettől a színháztól. Remek a hangulat, s nagy szerencsénk, hogy színész-igazgatónk van, mert átérzi a problémáinkat. Balázs Péter jól tudja, hogy mitől lesz egy színész boldog, s nem csak a honoráriumra, hanem néha egy-egy jó szóra is szüksége van az érzékeny művésznek. Visszatekintve az elmúlt évadra, el lehet mondani, hogy a szolnoki Szigligeti Színház méltó régi, nagy hírére.

 – Kinevezésekor ezt mondta Balázs Péter: „szeretném, ha a színészek a mosolyt és a reménységet hordoznák magukban.” Megvalósult az igazgató álma?

 – Remélem. Kollégáim nevében nem tudok nyilatkozni. Azt látom, hogy színésztársaim most sokkal boldogabbak, mint az elmúlt időszakokban.

 – Milyen színház a szolnoki?

 – Egyrészt egy nagyon színvonalas közönségszínház. Másrészt: direktorom polgári színházat akart megvalósítani Szolnokon. Az egyik ismerősöm megtekintette nálunk Hunyady Sándor: Feketeszárú cseresznye c. színjátékát. Ezt a darabot Balázs Péter rendezte. Az előadás után azt mondta: ha ez a polgári színház, akkor nagyon közel áll hozzám. A színház nem zárkózik el attól, hogy alternatív megközelítésű darabok is színre kerüljenek. Ezeknek a helyszíne a szobaszínház. Nálunk tehát mindenki megtalálja a kedvére való előadást.

 – Jövőre milyen szerepek várnak művésznőre?

 – A dada a Rómeó és Júliából és Franz Arnold- Ernst Bach: Apa csak egy van? c. bohózatában egy írónőt fogok játszani.

 Medveczky Attila