vissza a főoldalra

 2008.07.11. 

Kései beismerés

Scott McClellan, a Fehér Ház egykori sajtótitkára most megjelent könyve várhatóan kavar némi vihart, holott semmi olyasmit nem mond, amit ne tudtunk volna. De hogy éppen ő mondja ki ezeket a tényeket, aki éveken át hűségesen szolgálta George Busht, azért mégis meglepő. McClellan 2006 áprilisában mondott le posztjáról, másokkal együtt, akkor, amikor Joshua B. Bolten, az elnöki stáb új főnöke alapos tisztogatást rendezett a munkatársak között. Márpedig a kirúgott, vagy távozásra kényszerített dolgozókkal általában vigyázni kell. Mert miután nem függenek többé főnökeiktől, elkezdenek beszélni. Nagy kár persze, hogy Scott McClellan, amíg jól megfizetett állását betöltötte, részt vett az egész gyalázatos színjátékban. Amelynek eredményeképpen immár több mint egymillió iraki, 4 ezer amerikai meghalt, sok százezer ember megsebesült, és négymillió ember kényszerült elhagyni lakóhelyét. A könyv címe is sokatmondó: Így történt: a Fehér Ház belülről avagy a félrevezetés washingtoni kultúrája. A szerző szerint tévednek, akik azt hiszik, Bush elnök buta ember: „annyi esze van, hogy elnök legyen”, írja, sőt könyvének egy másik helyén méltatja „személyes varázsát”, mi több, „politikai képességeit” is. Csakhogy képtelen felismerni hibáit, gondolkodás nélkül megy a maga útján. Ahelyett, hogy igyekezett volna megváltoztatni a Washingtonban uralkodó erőszakos és „destruktív” politikai stílust, maga is alkalmazkodott hozzá. Ami a többi vezető tisztségviselőt illeti, Condoleezza Rice külügyminiszter roppant ügyesen tudja a felelősséget másokra áthárítani, Dick Cheney alelnök pedig, a „mágikus ember”, a színfalak mögötti mesterkedésekben jeleskedik – legalábbis McClellan állítása szerint. De ami a lényeg: „2002 nyarán Bush elnök legfőbb tanácsadói kidolgoztak egy kampánystratégiát, azzal a céllal, hogy a közvélemény támogassa a háborút… egy folyamatos kampány kezdődött, amelynek során durván manipulálták, és félrevezették a közvéleményt”. Továbbá: „Bush elnök tudatosan úgy irányította az eseményeket, hogy az erő alkalmazása maradjon az egyetlen választható lehetőség”. McClellan végkövetkeztetése pedig: „Most már tudom, hogy vannak háborúk, amelyeket muszáj megvívni, de az iraki háború nem tartozik ezek közé”. A szerző úgy írja le a fehér házi éveit, mintha egy folyamatos kampány közegében dolgozott volna. „Soha magyarázkodás, soha bocsánatkérés, soha visszavonulás, soha semmilyen kompromisszum” – emlékezik az elnök környezetében eltöltött időszakra a szerző. Könyvét állítása szerint épp azért írta, mert szeretné, ha megváltozna a politikai kultúra Amerikában. Scott McClellan azt állítja magáról, számos ügyben „hagyta magát megtéveszteni”. A legdurvábban Irak kérdésében „verték át”. Szép ez az utólagos vallomás természetesen, jobb, mintha nem ismerné el tévedéseit. Mégis, valami hiba van a kréta körül…Vajon ha McClellan ma is valamilyen magas kormányzati pozíciót töltene be, netán az USA hadserege győzelmet győzelemre halmozna Irakban, akkor is kiöntötte volna a szívét? A napokban egyébként egy másik, hasonló bűnbánó vallomás is elhangzott. Jessica Yellin, a CNN riportere, a hírcsatorna egyik műsorában elmondta: az MSNBC tévénél, ahol az iraki háború kitörésekor dolgozott, hatalmas nyomás nehezedett rájuk főnökeik részéről. „Az eseményeket úgy kellett bemutatnunk, hogy összhangban legyenek a hazafias érzelmekkel és az elnököt is kedvező színekben kellett lefestenünk….a hírtelevízió vezetői a Fehér Ház politikáját rossz színben lefestő tényeket elhallgatták” – jelentette ki a riporternő őszinteségi rohamában. Később azonban némiképp megbánhatta szavait, ugyanis elkezdett magyarázkodni. Talán mostani munkahelyét félti, ahol bizonyosan igen csinos fizetést kap? Nem zárható ki. Jó, jó, de hát mi derült ki e vallomások alapján végül is? Hiszen tudjuk jól, hogy a politikusok egy jó része és sok-sok újságíró is gátlástalanul hazudozik. Butaságból, félelemből, vagy inkább pénzért, az előrejutás, a karrier reményében? Bárhogy legyen is, úgy látom, sem McClellan, sem pedig Jessica Yellin nincs tisztában hazudozásaik következményeivel. Nem értik meg, hogy tudatlanságból, vagy karriervágyból, de mindenképpen hozzájárultak egy teljesen értelmetlen háború kitöréséhez, amelyben eddig több mint egymillió ember vesztette életét! Hogy számolnak el velük? És hogy számolnak el a több százezer özveggyel, a több millió árvával, a sok millió otthonából elüldözött menekülttel? A tönkretett emberi életek millióival? A sebesültek, az egész életükre megrokkant emberek tömegével? Az amerikai szuperfegyverek használata nyomán megbetegedett, megvakult szerencsétlenekkel, és a torzan, testi hibával született kisgyermekekkel és szüleikkel? Ezek a mostani vallomások vajon visszaadják az elveszett, tönkretett életeket? Vagy netán helyreállítják a lerombolt, sok ezer éves műemlékeket és emberi hajlékokat? Íme, ez a borzalmas pusztítás is a hazudozás, a gonosz hatalom előtti hajlongás és megalázkodás eredménye! És ez nem is történhet másképpen. Persze mind a két vallomástevő talán valahol mégis érzi, hazugságaik rettenetes következményekkel jártak. De mindketten arra hivatkoznak, amit háborús bűnösök, vagy nagy gonosztettek elkövetői gyakran szoktak emlegetni: „félrevezették őket” illetve „kénytelenek voltak” részt venni a hazug színjátékban. „Nem tudtuk, mit teszünk” vagy pedig „parancsra tettük”. A régi, jól ismert mentségek. De vajon a végső elszámolásnál mennyit számítanak?

 Zábori László