vissza a főoldalra

 2008.07.13. 

Csurka István ünnepi beszéde 2008. június 27-én

Ahogy barátaim is elmondták előttem, mi annyira fontosnak találjuk ezt a napot, 1988. június 27-ét, Szent László napját, hogy meg kell emlékeznünk róla, akkor is, ha szinte senki nem adott róla hírt, hogy lesz ez a megemlékezés. Akkor is, ha úgy gondolják ellenségeink, hogy a magyarok összetartozásának alkalmait, minden magyar mozdulatot el kell hallgatni. Akkor is, ha úgy gondolkoznak, hogy mindent, ami magyar gyökerű, ki kell irtani. Mert abban reménykednek, hogy ha a falurombolás elleni fellépés nem kapja meg a nyilvánosságot, akkor az ellenállás nem következik be. Azért vagyunk itt, vagyunk, amennyien vagyunk, mert méltóképpen akarunk megemlékezni, és úgy gondoljuk, hogy feladnunk nem szabad, mert csak arra lesnek, hogy az öreg legények kidűljenek a sorból, és ne álljon a helyükre senki. De csak emlékezni nem elég, hiszen mi nem csak a román falurombolás elleni tüntetésre emlékezve vagyunk itt. Fel kell tennünk a kérdést: mi van a magyar falurombolással? A maival, ami itt folyik a szemünk láttára? Sikerült-e valamit mozdítanunk a saját sorsunkon? Tudjuk-e egyáltalán, hogy mi folyik most az országban? Elveszik a falutól az iskolát, az óvodát, a templomot, elvesznek mindent, amit lehet, a postától a kórházig bezárólag, és a falurombolás akkor teljesedik be, amikor kihúzzák a talpunk alól a földet. Az ember elgondolkozik, hogy miért is van szüksége ennek a nyomorult kormánynak még a hátralévő két évre, és aztán egyszer csak világossá válik: azért, hogy ez a falurombolás beteljesedjék, hogy minden föld a kezükbe kerüljön. 2013-ra nem lesz magyar tulajdonban föld, vagy csak a nagybirtokosok tulajdonában lesz, akik valószínűleg nem magyarok lesznek. 1988. június 27-én a román falurombolás ellen olyan hatalmas sereglést, olyan erőfelmutatást sikerült összekovácsolnunk így együtt, valamennyiünknek, hogy maga a hatalom sem tudta, hogy mit kezdjen velünk. Lehet, hogy Dénes Jánosnak van igaza, hogy talán akkor harcot kellett volna vezényelnünk, de akkor, azon a tüntetésen senki nem volt harcra felkészülve. A hatalom pedig nem volt felkészülve arra, hogy a magyar összetartozás ekkora erőket tud mozgósítani. Viszont most az a feladatunk, hogy a mai falurombolást, a mai kultúrarombolást, a mai magyar kiszorítást a saját hazánkból megakadályozzuk. Mi ezért vagyunk, de pontosan ezért hallgatják el minden rendezvényünket, ezért vagyunk kitiltva a közmédiumokból, ezért csak azok értesülnek a lépéseinkről, akik a Magyar Fórumot megveszik és olvassák. Ez el van rendelve: a magyar érdeket elhallgatni! Egy szót sem arról, ami valódi magyar ügy, ami akadályozza a megszállást, ami akadályozza a földfelvásárlást, ami tudatosítja az emberekben a most folyó falurombolást, a most folyó nemzetrombolást. Bevallom, nem csak azért jöttem ide, hogy emlékezzek – noha van mire –, hanem azért, hogy felhívjam mindenki figyelmét a nemzetgyalázásra, hazugságra, félrevezetésre. Hogy felhívjam mindenki figyelmét, nem elég csak emlékezni, nem elég állandóan kérni, követelni kell, hiszen megalázóan primitív módszerekkel folyik most már a magyarság megleckéztetése, kisemmizése. Gondoljanak bele, kisebbségi kormányt alakíthat egy választásról választásra hazudozó, csaló társaság, és az ország meg nézheti, hogy hogyan tárgyal Fodor és Kóka. De kit érdekel ez? Az ország nézheti, hogy engedélyezik-e a melegfelvonulást vagy sem. De ez a legfontosabb kérdés? Nem, ezek a kérdések lényegtelenek, a fontos az, hogy ők ezenközben megszerzik földjeinket, tönkreteszik az embereket, akik aztán elhagyják termőföldjüket, feladják saját foglalkozásukat. Ebbe beletörődni nem lehet. Mi nem állhatunk tétlenül, nem vehetjük tudomásul, hogy erre a történetre semmi befolyással nem vagyunk.

 Előre hozott választás kell? Igen, kell. De csak úgy, ha pontosan tudjuk, hogy miért akarunk előre hozott választást. Nem azért akarjuk, hogy egy másik kormány többsége álljon pusztán a kormányrúd mellé, hanem azért akarjuk, mert világos előttünk a cél, hogy rendszerváltásra kell sort keríteni, mégpedig gyökeres rendszerváltásra, mert e nélkül minden küzdelem hiábavaló. Ha csak egy olyan kormányváltás következik be, amely után ugyanezek a nagybirtokosok, tőkések, idegenből idekerültek, Izraelből ide betelepedett emberek dirigálnak, övék a föld, ha ezt nem akadályozza meg egy rendszerváltás, akkor 20 év múlva nem fogunk itt összegyűlni, nem lesz Magyarország. Ezt a figyelmeztetést felelősségem teljes tudatával jelentem ki. Életveszélyben vagyunk, magyar testvéreim. Amennyire boldogan és bizakodva írtam meg 20 évvel ezelőtt a Nagy Erdélyi Tüntetésre a beszédet, amelyet Bubik István olvasott fel, annyira gyötrődve és kínok között készültem erre a mai beszédemre. Mert mindezt látom. Akkor – 20 évvel ezelőtt – talán naiv voltam. Úgy hittem, ha ekkora erő van a magyar lélekben, akkor megoldjuk a nehéz problémákat, de rútul becsaptak valamennyiünket. És ez a becsapás ma is folyik. Papíron, hangban, képben és bankban. Ma is folyik, és ne legyenek kétségeink, mindenkitől mindent el fognak venni: a házat, a lakást, a földet! Mindenki csak szolga lehet egy idegen hatalom jármában. Ezért fel kell ébrednünk végre! Rendszerváltás kell. Ez ennek a napnak az üzenete. Alább nem adhatjuk. Szép volt az a 20 évvel ezelőtti nap. Azt mondtam itt a téren: mi most azért gyűltünk itt össze, hogy hitet tegyünk. Hitet tegyünk a demokrácia, a szabadság és az emberi méltóság mellett, hitet tegyünk elsősorban a magyar testvéreinknek az élethez való joga mellett, magyar összetartozásunk és közös sorsvállalásunk mellett. Emelt fővel állunk a világ színe előtt. Nincsenek sanda számításaink. Nincsenek burkolt céljaink. Nem öltöztetjük álruhába szavainkat és céljainkat, mint Ceausescu, aki a területrendezés és a gazdaság-fejlesztés leple alatt népirtásra tört, mi azt mondjuk, amit gondolunk. Követeljük az emberi élet lehetőségét az erdélyi magyarságnak. Minden ember elidegeníthetetlen joga, hogy a saját kultúrájában és a saját nemzeti azonosságában élje le az életét a maga által épített otthonokban. Mi ez, ha nem az autonómia első megfogalmazása? És nem az a fontos, hogy ez ki által történt, hanem hogy elhangzott. Melyik kormány állt itt maradéktalanul a Székelyföld-Erdély autonómiáért? Ki mer velünk még onnan is sokszor, nyíltan kezet fogni, amikor az autonómiakérdésekről beszélünk? Mi lett az autonómiából? Az, hogy Medgyessy itt ölelkezett a román nemzeti ünnepen a szállodában Nastaséval. Mi lett ebből az autonómiából? Hogy Gyurcsányék ocsmány kampánnyal, félrevezetéssel érték el a 2004. december 5-i gyászos népszavazási eredményt. Ez lett belőle. Micsoda szégyen, ha ahhoz mérjük, ami 20 évvel ezelőtt itt volt. Mi akkor úgy gondoltuk, hogy ezt nem lehet visszafordítani, és vissza lehetett. Igaz, közben hazugsággal, aljassággal, már akkor mindenféle praktikákkal gyalázták ezeknek a szavaknak a kimondóit. Volt valami szélsőség abban az írásomban, amit Bubik István 20 évvel ezelőtt itt felolvasott? Mikor bántottam én valakit? Nem vagyok én magam a magyarsággal együtt a végsőkig sarokba szorítva? Azért, mert egy kicsit jobban látom a dolgokat, érzékenyebb vagyok, mint író. És csodálkoznak azon, ha most viszont kimondok olyan szavakat, amelyeket akkor nem mondtam ki? Ezért kell engem mindenütt ennyire elhallgatni? Hiszen amiről én írok és beszélek, azok a problémák reális, valóságos problémák, a magyar föld problémája, a magyar falu problémája, a magyar élet problémája, a magyar kultúráé! Ne higgye senki, hogy hagynak valamit is a magyar kultúrából. Semmit nem fognak hagyni. Sajnos azt látom, Palesztinát akarnak csinálni ebből az országból, s ha én ezt látom, kimondom és leírom. Nem akarom túlságosan igénybe venni a türelmüket. Csak arra kérem önöket, gondoljanak végig mindent, a hazugságnak ezen az óceánján átlábalva csoda, hogy ennyien is vagyunk. Ne szidják a népet azért, hogy birkatermészetű, hiszen nincs a világon nálunk félrevezetettebb nép. Nincs a világon céltudatosabban elfoglalandó föld számukra, mint a magyar föld. Az erdélyi-magyar megosztást, a határokon túli magyarság elidegenítését az anyaországi magyarságtól, amelyet 2004. december 5-én sikerült nekik nyélbe ütni, szándékosan csinálják. Mert a magyarság együtt erős lenne, de a magyarságból csak ez a csonka terület kell nekik, csak ez a kicsi, amely önmagában védtelen. Engem 1988. június 27-én itt, a Hősök terén életem legnagyobb élménye fogadott. Mert szép volt minden, ami előtte volt, kellett hozzá Lakitelek, Jurta Színház, kellett a sok felkészülés, de az a kiteljesedés, az a boldogság, ami ezt a hatalmas tömeget látva kitört az emberben, nehéz felülírni. És most minden nap a fogyatkozás, a félelem és a másik ember iránti valamiképpeni részvét szorongatja aszívemet: hogy segítsek neki, hogy maradjon élve, hogy segítsek rajta, hogy értse meg? Mit csináljak? Egyet tudok: most pontos cselekvésre van szükség. Ki kell vívni az előre hozott választásokat! Ha közösen nem megy, akkor egyedül. Ha másként nem megy, utcára kell menni. Nem lehet tűrni tovább, hogy parlamenti packázással, kisebbségi kormányzással tereljék el a figyelmünket. Nem tűrhetjük tovább a politikai aljasságot, ami körülvesz bennünket. Tudjuk, hogy nem számíthatunk senkire, de ez a helyzet így nem maradhat. Pénzünk, kis- és középvállalataink, mindenünk tönkremegy, mindent elvesznek, és ölik – nem géppisztollyal, nem akasztófával –, ölik a magyart, egyre kevesebben vagyunk, és ebben szándékosság van. Ezért, kedves barátaim, mindenkinek van kötelessége: elmondani azt, ami itt történt, megtanítani látni a másikat, és azt a kicsit megtenni, amit éppen lehet. Olyan nincs, hogy valaki fel van mentve magyarságból. Olyan nincs, hogy valakire nem vonatkozik az a mindennapi parancs, hogy tedd meg, amit megtehetsz. Kicsit megenyhült a szívem, amikor végignéztem a műsort, a kedves, erdélyi, falusi és városi táncosok műsorát, amely azt bizonyította számomra, hogy az a tüntetés, ami Erdélyt és Romániát illeti, nem volt hiábavaló. Az erdélyi magyar falurombolás nem sikerült. Íme, itt ezek a fiúk és lányok megmutatták,hogy van magyar kultúra, akarat, idejöttek száz kilométereket utazva, és a legnagyobb lelkesedéssel és művészi beleérzéssel kultúránk legmélyebb rétegeiből emeltek fel dallamokat és táncokat. Az emlékgyűlést azzal zárom, amiért egyszer már eltiltottak: 1986-ban megírtam a Véres kard című dolgozatomat, elmondtam New Yorkban március 15-én, hogy olyan nemzet vagyunk, amelyik mindig arra fizetett rá a legjobban, ha nem végezte el az önazonosítás sokszorta kínos műveletét, és hazaérkezve, másfél év szilenciumot kaptam emiatt. A Véres kardot eleink akkor emelték magasra és hordozták körül az Árpád-korban, amikor a haza veszélyben volt, amikor katona kellett, amikor ki kellett állni. Szellemileg. Erkölcsileg. A magyarok istene nevében. Mintegy segélykiáltásként, kedves magyar testvéreim, értsétek meg, nem tehetek mást ezen az emlékünnepélyen, magasra emelem a véres kardot!

(Forrás: Magyar Fórum)