|
 2008.07.13.
Az én Jászságom
Szále
László új könyve a jászságról szól, Korniss Péter fotói
díszítik és a Jászságért Alapítvány jelentette meg
2007-ben. Szép kiállítású kötet. Keménytáblás, lakkozott
papíros, minden második oldalon hatalmas, olykor két oldalt betöltő
fényképekkel. Tipográfiailag, nyomdászatilag igényes munka:
és ez egyre ritkább korunkban, a világméretű dilettantizmus
korában. Külön érdeme a szerzőnek, hogy az utolsó lapokon
lelkiismeretesen felsorol mindenkit, foglalkozással és
lakhellyel Alattyántól Vácig és Tasmániáig, aki megrendelte,
előfizetésben megvásárolta a könyvet. Találni ott
villanyszerelőt és magánállatorvost vagy gyártmányfejlesztőt
– minden rendű-rangú embert. Közte sok nyugdíjast, amely külön
említést érdemlő áldozatosság; szomorú, hogy így van, de
örömteli, hogy mégis van. A neveket, a névsort legalább
akkora figyelemmel olvasgatom, mint a tartalmat. Ízlelgetem a
szavakat, találgatom, melyek lehetnek az ősibb jász családnevek.
Aztán a fotókat nézegetem. Milyenek is hát a jászok? Különös
dolog a magyarok antropológiája. A félműveltség azt tartja,
hogy kevert nép vagyunk. Aki azonban elolvasott akár egyetlen
szakmunkát is, mondjuk Henkey Gyula antropológus tollából (Őseink
nyomában, 1993), az tudja, hogy keveredés ugyan van, csakhogy
ugyanannak a fajtarokonságnak, Kaukázus-vidéki őscsaládnak, a
törökös rassznak altípusai között. Más típussal való, tehát
igazi keveredésünk csak néhány százalékos: például az északi,
finnes-lappos, turcsi orrú (bocsánat, professzor úr, konkáv),
szőke beütés, vagy a nordikus, germán fajtáé. A jászok esetén
sem más a helyzet. A turanid, pamiri, dinarid és elő-ázsiai (armenid)
rokonfajok össz-számaránya nem marad el az őslakos magyar
falvakban felvett antropológiai jellemzőktől. A jász iráni
eredetű népfaj, az alánok egyik ága, szoros rokonságban az
oszétokkal. A jászok őshazáját Belső- Ázsia egyes területeire
vezetik vissza a kutatók. Az ászi név a Kaukázus vidéki
egykori alánok két nagy törzsének, a dukhsz-ásznak és a
tuval-ásznak nevében maradt fenn, de a modern oszét nyelvben is
megtalálható aszi alakban. Első írásos említésük 1318-ban
tűnik fel hazai forrásban. Idetelepülésük pontos ideje és körülményei
tisztázatlanok, de az biztos, hogy utódaik évszázadok múltán
is a kaukázusi oszéthoz (alánhoz) közelálló nyelvet beszéltek.
Ezért nagy jelentőségű a felfedezés, amelyet Fekete Nagy
Antal kutató tett 1957 márciusában az Országos Levéltárban.
Az 1422-ből származó oklevél hátlapján szójegyzék található,
az egykori jász nyelve egyetlen ismert dokumentuma. Tudományos
feldolgozását Németh Gyula nyelvészprofesszor végezte el. Véleménye
szerint a székesfehérvári káptalan egyik megbízottja érkezett
, bizonyára az oklevélben említett Jászfaluba, valószínűleg
birtokügyek rendezésére, és mivel tudta, hogy ott a lakosság
jászul beszélt, készített egy kis nyelvi kalauzt magának. Köszönési
formula, étel- és italnevek, főzéshez és evéshez szükséges
tárgyak nevei olvashatók a dokumentumban. A káptalanban
lehetett jász vagy jászul tudó szerzetes vagy szolga. Íme, néhány
szó az okmányon található negyven kifejezésből: daban horz,
nahechsa – jó napot, gazdánk; karbac – árpa; tabak – tányér;
sana – bor; ban – nap; kasa – kása; dan – víz; bah – ló;
gal – ökör. A jász öntudat másik fontos sarokköve a
redempció (latinos eredetiben olvasható a jászsági önismereti
folyóirat címében, a Redemptioban). Önmegváltás, visszaváltást
jelent, és 1745. május 6- án történt meg. A jászok és a
kunok ekkor – példás összefogással, írja a könyv – saját
erejükből visszavásárolták régi kiváltságjogaikat Mária
Teréziától. Habár – írja a Szále László – ha az utcán
kérdezi, mit jelent ez a helyben fontos latin szó, tízből ha
kettő tud válaszolni. Mégis fontos részévé tudott válni a népcsoportbeli
önazonosság képének. A tény, hogy szabadok vagyunk, mert megváltottuk
régi jogainkat, a tudattalanból ad erőt és tartást. Az én Jászságomról
sokan vallanak a riportkötetben. Engem nem a gazdag bankár vagy
a sikeres tévés boldogulása érdekel. A föld és a mindennapi
életkultúra megtartói, az életküzdelmeket megvívó egyszerű
emberek sokkal izgalmasabb, hősiesebb sorsa vonz. Például a Jászdózsán
élő Gulyás János, tősgyökeres jász sorsa, akinek őse
redemptus gazda volt, és aki könyvet írt falujáról, vezette a
honismereti szakkört, és aki szerint Jászdózsa a legszebb
település, messze földön nincs párja – ez a rajongó
szeretet az, amely megtart embert, földet és nemzetet évezredeken
át. Ez a szeretet az, amely életerőt ad annak is, aki sosem járt
Dózsán, csak olvassa a vallomást. Vagy Hortiné dr. Bathó
Editnek, a Jász Múzeum igazgatójának munkássága, aki feltámasztotta
a jász népviseletet, és az országban elsők közt szervezi meg
a helyi néptáncköröket. De a gyüttmentek is tükrei a jász
életnek. Például a jászapáti kanonok, Kladiva Imre, aki érkeztekor
megérte a rideg gyanakvást, a számonkérést a gyülekezettől,
amikor elkísérte a focicsapatot egy fontos meccsre, de megérte
a befogadást is, amelynek feltétlen bizalom és segítőkészség
lesz gyümölcse. Fontos gyüttment például Macsi Sándor is,
aki Jászágón iskolamúzeumot rendezett be régi iskolaépületben.
Sorolhatnánk hosszasan a kis gazdagságok birtokosait, amelyek
vagyont nem, csak teljes életet halmoztak fel. Faragó Géza
nomen est omen ácsmester, családja férfitagjai is, aki
elmondja, hogy előbb használták a csúszózsaluzást, hogysem föl
lett volna találva. Torba néni tudja, hogy a birkapörköltöt
nem szabad keverni, hanem meg kell sergetni. Vagy Szatyros Franci
néni, akiről vélték erősen, hogy boszorkány… Ezek az
emberek éltek, küszködtek, szerettek és győztek. Övék az élet,
nem a kamatláb számolgatására, a spekulációs tőke szolgálatára
szegődött pénzrabszolgáké. Jó, hogy van egy újabb könyv,
amely bizonyítja tételünket.
Vasvári Erika
|
