vissza a főoldalra

 2008.07.18. 

Oroszország szétverése

Alexandr Iszajevics Szolzsenyicin: A vörös kerék I–II. Tizennégy augusztusa

A könyv, A vörös kerék tetrológia, terjedelmére nézve is hatalmas mű. Amit most olvastam, Tizennégy augusztusa, két kötet. 1973-ban írta Szolzsenyicin, majd ezt követi tíz évvel később 1917 októbere. 1989-ben 1917. március és 1990-ben 1917. április. A vörös kerék félelmetes krónikája Oroszország történetének. Elég mocskosan indult ez a peresztrojka, nem a Gorbacsové, hanem Leniné. Még a Lenint megelőző időkben az anarchisták, a baloldali forradalmárok, a szabadkőművesek és a zsidók gerjesztették Oroszország belháborúját.

Azt olvasom a Tizennégy augusztusa című könyv első kötetében: ezek az urak úgy csinálták, hogy levelet írtak a gazdálkodóknak Oroszországba, így: „»Tisztelt Zahar Fjodorovics! Ön negyvenezret tartozik áldozni (volt, akitől ötvenezret követeltek) a forradalmi munka céljaira, különben azonnal meghal. A kommunista anarchisták.« És állításuk bizonyítására az első megtagadókat valóban legyilkolták egész családjukkal együtt.” A végrehajtás egyszerű volt. „Forradalom volt – ez 1905 és tájéka –, mindenki félt, a hatalom elbizonytalanodott. A társadalom művelt részének véleménye szerint pedig: a forradalom javára kötelességük áldozni. Szent kötelességük a kisemmizett néppel szemben (igen, ha a törvényes forradalom javára használnák, hogy megdöntsék a gyűlöletes cárt, arra lehetne is adni valamennyit). A gazdaságokat kirabolták, ott vannak a sztyeppen őrzés nélkül. És oda kellett menni hozzájuk tacsankán, egyszerű módon öltözve, hármasban. Roman, az intéző meg az irodista. Az apja nem ment velük, nem lett volna képes saját kezűleg odaadni a pénzt, már az első ezer után megszakadt volna a szíve. Azok Armavillből jöttek, könnyű hintón, egyáltalán nem szegényes, hanem gazdag öltözetben, az egyiken zsakett volt csokornyakkendővel. Nagyon udvariasan beszéltek, türelmesen megszámolták a bankjegyeket. És hárman voltak három ellenében. Valami oknál fogva egész Oroszország úgy gondolta, hogy ezeknek a pompás, félelmetes embereknek igazuk van. Roman azonban így sem volt képes odaadni mind a negyvenezret, makacskodott, alkudozott, és két és fél ezret sikerült lealkudnia. Azok még nevettek is rajta: milyen fösvények maguk gazdálkodók.” Az oroszországi hangulatkép a könyv elején jól mutatja, hogy milyen légkör is uralkodott akkor a hatalmas országban, a cárizmus utolsó évtizedeiben. Szolzsenyicin a kétkötetes Tizennégy augusztusában az első világháború egyetlen hónapját írja le. Hadtörténeti remekmű – noha ez regény –, abszolút pontos történelmi elemekkel. Valóságos és költött szereplők arca tűnik fel a regényben, ami kezdődik 1905 tájképével, eljutunk az első világháború első hónapjába, majd visszakanyarodunk a nagy tehetségű Sztolipin miniszterelnök meggyilkolásához. Szolzsenyicin különös pályafutású, nagy orosz próféta. 1918. december 11-én született Kiszlovodszkban, kozák értelmiségi családban. Alexandr Szolzsenyicin 90. születésnapját tehát ez évben ünnepeljük mi is, magyarok, meg az egész világ, aki kíváncsi erre a nagy tudású, kitartó, hűséges orosz hazafira, a világirodalom óriására. Szolzsenyicin a rosztovi egyetemen matematikát és fizikát tanult, majd később irodalmat. A II. világháborúban katonaként vett részt, hősiességével kitűnt bajtársai közül. De rögtön 1945-ben letartóztatták a szovjet hatóságok egy magánjellegű levele miatt, melyben magát Sztalint bírálta. Ezután 11 évet töltött börtönökben és munkatáborokban. A XX. kongresszus után rehabilitálták, 1956-ban. Na nem egészen, matematikát tanítani megengedték neki. De hamarosan írni kezdett. Az első, hatalmas visszhangot kiváltó kisregénye az Iván Gyenyiszovics egy napja. A történet a Gulágon játszódik. Az „Agyin deny Ivana Gyenyiszovicsa” Magyarországon is megjelent rögtön a moszkvai kiadás után, 1963 februárjában, a Nagyvilág című folyóiratunkban. A szovjet hatalom rossz néven vette ezt a művet. Azt mondták róla, hogy túlzottan pesszimista, meg bírálta a kommunizmust, úgyhogy 1963- tól már csak külföldön jelenhettek meg írásai. Nobel-díjat kapott, személyesen nem vehette át. Szolzsenyicin 1963-ban megírta a Gulág szigetcsoport című regényét, emiatt a szovjet legfelsőbb tanács megfosztotta szovjet állampolgárságától, és ki is utasították az országból. Jelzőkből kapott szép számmal Szolzsenyicin, kapitalistának, imperialistabarátnak, fasisztának, sovinisztának és népellenesnek mondták ki. 1973-tól 94-ig az Egyesült Államokban élt. 1990-ben kapta vissza állampolgárságát, és 1994-ben tért vissza Oroszországba. Szolzsenyicin belülről ismerte a kommunizmus világát, ezért írhatta le a következő sorokat: „A kommunistánál kártékonyabb és veszélyesebb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára. A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így nevez: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek. Egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása így kívánja.”

Menjünk ki a hadszíntérre 1914 augusztusában. A lengyel Ostrolenka városából, a lengyel vidékekről az orosz seregek Poroszország felé tartanak. Mit látott az orosz? „Poroszországban bementek az épületbe, a hűvösre. A méreteit tekintve kívülről szerény épületben az emeleten volt egy teremféle, falain gipsz címerekkel, három, egymással összekapcsolt ovális ablakkal, olyan tágas terem, hogy hihetetlennek tűnt, hogy elfér ebben az épületben. Itt volt megterítve számukra az asztal régi ezüstedénnyel és aranycímeres poharakkal, és csak az volt hátra, hogy keresztet vessenek és leüljenek ebédelni. Németek, a szálloda pincérei szolgáltak fel.” Így éltek, éldegéltek 1914 augusztusában az orosz tisztek a háborúban Poroszországban. Időközben tízezer és tízezer számra az orosz katonák meg céltalan meneteléssel próbálták megnyerni az első világháborút. A harmadik fronton meg dolgoztak a forradalmárok Pétervárott, Moszkvában meg szanaszét az országban. Azt olvasom az egyik helyen: „Ezekben a baloldali pártokban a 21 fős többségnek 22 fős kisebbsége volt.” Elképesztő pártszámítások voltak ezek. Innen hozta Lenin a „zseniális” módszertanát. Amikor kisebbségbe került az Oroszországi Szociáldemokrata Pártban, kilépett belőle, és így a pártjában többségbe került. Így alakult ki a bolsevik többség és mensevik kisebbség. Az egész persze nem így volt, csak így írja az SZKP története, több változatban is. Mondom, a második fronton, ott, ahol a katonák szolgáltak, nem volt elegendő szállítóeszköz, nem volt élelmiszer, nem voltak használható térképek, és az orosz vezérkar hajkurászta a katonákat hol jobbra, hol balra, elképzelésük szerint, idegen földön. Éltek a katonák úgy, ahogy tudtak. „Tenyeres- talpas katonák járkáltak ide-oda, mint otthon a faluban, jól ismerve a helyet, és tisztjeik nem kiáltottak rájuk, hogy közbeavatkozzanak. Egy hordó sört gurítottak. Baromfit is találtak a városban. És már kitépett, véres tollakat görgetett a szél az úttesten, és színes burkolópapírt, üres dobozokat sodort. A csizmák alatt recsegett, amit kiszórtak vagy kitörtek. Egy bezúzott ablakon át felforgatott lakás látszik, még nem tették teljesen tönkre a nemrég még oly kedves rendet, de a komódokat feldúlták, a padlón pedig abroszok, kalapok, fehérnemű hevert. Egy üzlet ajtajában a katonákat nem engedték be. A tisztek elől félrehúzódtak, és bement egy ismerős tiszt. Ruházati üzlet volt. Az elülső elárusítórészlegben a kirakatnál katonák járkáltak. Jaroszlav felismerte Kozeko legényét, a hátsó helyiségben tisztek öltöztek át, próbáltak – esőköpenyeket, kötött kabátokat meg alsóneműt, kamáslit, kesztyűt, mindezt lárma nélkül, tárgyszerűen, egymás mellett szorosan, székek és legényeik segítségével, időnként szőnyegeket, női kabátokat forgattak, nézegettek.” Majd magyarázatot is kapunk a poroszországi szabadrablásra: „Miért lenne ez szégyen, Haritonov? Gondoljuk csak végig: önnek és nekem nincs meleg holmink, és ugyan mikor fognak adni? Maga ismeri az orosz hadbiztosságot. És fázunk, és köpenyben alszunk a puszta földön, az éjszakák pedig egyre hidegebbek lesznek. Erre nekünk nem is személyesen van szükségünk, ez a hadsereg számára szükséges, jobban fogunk harcolni, vegyen egy kötött kabátot is.” Egy másik helyen katonák ücsörögtek valahol. „Nem, az arcok nem részeg rémületet tükröztek, hanem barátságot, áhítatot, jóindulatot. Meglátták a hadnagyukat, nem ijedtek meg, felélénkültek, megörültek, helyet csináltak neki. – Nagyságos uram!… Nagyságos uram, ide hozzánk, legyen szíves. Ketten a bögrékkel igyekeztek, az egyik kiöblítette, a másik nem, versenyezve telemerítették, a hadnagyhoz vitték, forrón és csurig, és az egyik húsvéti mosollyal azt mondta: Nagyságos uram, micsoda kakavó!!! Igyon kakavót, nagyságos uram! Hogy mivel nem erősíti magát az aljas németje!?” Ilyen „derűsen” zajlott az élet, amíg rögtön a háború első hónapjában be nem következett az első nagy orosz vereség Poroszországban. Augusztus 29-én a németek már majdnem befejezték a poroszországi orosz haderők bekerítését. 30-án reggel Lundendorff jelentette a főhadiszállásnak Berlinbe, hogy hatalmas átkaroló hadműveletet hajtottak végre, az orosz erőket bekerítették. Augusztus 31-én az orosz vezérkari iroda cáfolt így: „A német és az osztrák vezérkar a hadszíntéren kialakult helyzetről szóló jelentéseikben továbbra is a tőlük megszokott gyakorlatot követik: a Wolff hírügynökség távirati jelentései szerint a német hadsereg Kelet-Poroszországban döntő győzelmet aratott az orosz csapatok felett, és a határ vonalán túlra vetette azokat vissza. Az efféle közlemények igazságtartalma és értéke semminemű magyarázatot nem igényel.” Így cáfoltak az oroszok. Szolzsenyicin hihetetlen pontossággal követi a hadi eseményeket, és jellemzi az orosz vezérkart és tiszti állományt. Megállapítása szerint minél magasabb rangúak voltak a tisztek, annál bárgyúbbak. A vörös szőnyeg, a kitüntetés és a rang érdekelte őket, no meg az intrika. Meglehetősen demoralizált állapotban volt már a háború elején az egész orosz hadsereg, miközben a „forradalmi” erők a maguk hol nyílt, hol burkolt aknamunkáját folytatták. Azt hirdették, hogy a béke Oroszország ellensége, híg, folyó, visszataszító semmi. A háborút addig kell folytatni, amíg polgárháborúvá nem alakul át. Mindent el kell követni annak érdekében, hogy ez bekövetkezzék. Aztán Szolzsenyicin visszakanyarodik a Sztolipin-i reakcióig. Ez a háború előtti időszak, néhány évvel az első világháború előtt vagyunk. Sztolipin a miniszterelnök, nemzeti reformokat hirdet. A liberálisok, a szabadkőművesek, a zsidók gyűlölik ezt az embert. Aztán szeptember 14-én (Sztolipin életének utolsó évében) egy Bogrov nevű zsidó agyonlövi a miniszterelnököt Kijevben. Így írnak róla: „És áldott a neve ezért a tettéért. Nem lehetünk hálátlanok: hiszen a vérpadra ment, gigász módjára halt meg. Dobálózunk az emberekkel, pedig Oroszországban éppen emberből nincs sosem elég. Ez az ember a legnagyobb hőstettre szánta el magát, mi meg sietünk bemocskolni őt, csak mert hőstettét egyik párt sem vállalta magára. Bogrov neve kitörölhetetlenül belevésődött a modern történelembe. Az eljövendő szabad Oroszországban vissza fogják adni neki nevének becsületét. A szeretett népi hősök egyike lesz, emlékműveket emelnek majd neki az orosz tereken. A reakció már diadalt ült Oroszországban. Úgy látszott, mindent elfojtottak jó ezer évre. Ám ekkor rájuk szegeződött egy fekete Browning, és …” Ki volt ez a Bogrov? „Anyai nagyapja sokáig ugyancsak a szeszesitalszakmában dolgozott, de kiderült róla, hogy tehetséges irodalmár, Bogrov Egy zsidó feljegyzései című művét, amelyet Nyekraszov jelentetett meg, nagy együttérzéssel olvasták a 70-es években, zsidó részről viszont hevesen támadták, amiért kiteregette a köznapi lét visszatetsző vonatkozásait. A nagyapa öreg korában kikeresztelkedett, hogy feleségül vehessen egy pravoszláv nőt, elhagyta első családját, és egy eldugott orosz faluban halt meg, még unokája születése előtt. Első házasságából származó fia, Gers Bogrov megmaradt zsidó hitében, anyai ágon sokat örökölt, befolyásos, milliós vagyonnal rendelkező ügyvéd, tulajdonosa egy többemeletes, jól jövedelmező háznak, a kijevi nemesi klub tekintélyes alapító tagjai közé tartozott, elnöke volt a Concordia klub vezetőségének, igen szerencsés játékos hírében állt, házában kártyaasztal mellett előkelő kijeviek jöttek össze.” Szóval szesznagykereskedő volt a nagypapa. Ez egy érdekes fejezete Oroszország történetének. Lenin a budapesti kiadású összegyűjtött műveinek harmadik kötetében, a Kapitalizmus Oroszországban című kötetben olvasom – megjelent 1903-ban –: Oroszországban ebben az évben még nem volt üvegipar, így a vodkát sem tölthették üvegekbe, a vodkakereskedelem mértékegysége a vödör volt. Egy orosz vödör 15 liter űrtartalmú. No, így kereskedtek a zsidók vodkával Oroszországban. Ezt csak a helyzet pontos ismertetése céljából írtam le. Aki nem hiszi, vegye elő a Lenin összes harmadik kötetét, és olvassa el. Visszatérve a meggyilkolt miniszterelnökhöz, azt írja róla Szolzsenyicin: „Okos volt, erős és határozott. Hajthatatlanul kitartott álláspontja mellett, így természetes célpontja lett a terrornak. Sztolipin túl tolakodón, túl leplezetlenül, túl kihívón hangoztatta az orosz nemzeti érdekeket, az orosz képviseletet a Dumában, az orosz államot. A Sztolipin- i fejlődés nem ígért felvirágzást a zsidóknak.” Útjában állt a zsidóknak, tehát lelőtték. A Bogrov-i történet vége: „Az egész várost, az egész színházat rendőrkordon zárta körül – csak éppen Sztolipin mellett nem volt egyetlen ember sem, és senki sem vette üldözőbe Bogrovot, senki sem ragadta meg vállánál vagy könyökénél fogva. Még négy lépés a csillaggal ékesített fehér ing mellé, és Bogrov elejtette, ledobta a műsorfüzetet, előhúzta a Browningot, akár egy ölébe hullott ajándékot, tett még egy lépést, és már szinte közvetlen közelről, amint meglátta Sztolipin mozdulatát, amely elárulta, hogy szembe készül szállni vele, belelőtt! Kétszer!! A testébe.” Bogrov egyébként az orosz rendőrség spiclije volt, és mint ilyen hajtotta végre a forradalmi tettet. Szolzsenyicin korabeli dokumentumokat is mellékel a Tizennégy augusztusában című könyvében. Maradjunk Sztolipin bűnénél. „Az viszont, hogy a zsidók egyenjogúságát biztosító törvény nem került elfogadásra, jó okot adott a Dumának arra, hogy útját állja a parasztok egyenjogúsításának: ha ti nem adjátok meg a zsidóknak, akkor mi nem adjuk meg a parasztoknak.” És ez volt az alapja a nagy orosz tragédiának, aminek a végeredménye Lenin és a Szovjetunió. Ne feledjük decemberben megünnepelni Alexandr Szolzsenyicint.

 (Alexandr Szolzsenyicin: A vörös kerék I–II. Tizennégy augusztusa. Megjelent a Katalizátor kiadásában 2003-ban.)

 Győri Béla