vissza a főoldalra

 2008.07.18. 

A szabadság szerelmese: Hevesi Tamás

– Már 14 éves korában megalapította a HeHaKI-Japánszky 80 nevű formációt. Előtte intézményes keretek közt tanult zenélni, vagy autodidakta módon képezte magát?

– Ének-zenei általános iskolába jártam, s apró gyermekkoromtól több hangszeren tanultam játszani. Klasszikus zenei műveltségre tettem szert. Először hegedülni tanultam, de mivel nem kedveltem ezt az instrumentumot, így a vadászkürtre váltottam. Ezen a hangszeren négy évig játszottam. Ezt követően kórusokban énekeltem és népi táncoltam. Annyira megfogott a folklór világa, hogy a „Békés Bandában” először brácsáztam, majd nagybőgőztem. A komolyzene és a könnyűzene nem áll olyan távol egymástól, ahogy azt egyesek kihangsúlyozzák. Bennem ez a két nagy zenei forma harmóniában él egymással. Klasszikus zenei tanulmányaimat a gimnázium évei alatt már elhanyagoltam. Középiskolában irodalom- dráma szakra jártam, így a színművészet felé sodródtam. Magát a zenélést azért nem hagytam abba, csupán stílust váltottam, a könnyűzene felé kacsintottam, s autodidakta módon gitározni tanultam.

 – Az említett együttes milyen dalokat játszott? Magyar nyelven adták elő a számokat?

 – Csak saját dalokat adtunk elő, s magyar nyelven. Az együttes nevének első része a tagok nevéből ered. Hevesi, Hanyecz, Kiss – így voltunk hárman a zenekar tagjai. Nagy álmunk volt, hogy egyszer majd kijutunk Japánba. Így lett a név második része – játékosan –: Japánszky.

 – Eljutott Japánba?

 – Nyolcvanhat országban jártam életemben, de Japánban még nem voltam. Sosem vonzott az a táj. Akkor azért volt ez a „japán szerelem”, mert évről évre megrendezték a világ egyik legnagyobb fesztiválját, a Yamahát és sokan beszéltek japánélményekről.

 – Humornak lehet venni, hogy első számaiban pumpa, írógép és porszívó is megszólalt?

 – Annak. Mindig is fanyar humor jellemezte saját szerzeményeimet. Skodal nevű számom a Skodáról szólt. Szivattyú c. három és fél órás szerzeményemnek olyan részei voltak, mint a Digitális óra, vagy a Béka. A dalok közt narrátori szerepet is betöltöttem. Ezekkel kissé avantgárd irányzatot képviseltem. Ennek ellenére a zene dallamos volt, az elvontság, a „lila köd” nem volt jellemzője.

 – Hol adták elő ezeket a számokat?

 – Az utóbbiakat már a Névtelen Nulla együttes adta elő. A He- HaKI-Japánszky repertoárjának a gerincét pedig a 12-16 évesen írt dalaim adták. Ez egy kollégiumi, ún. buli-zenekar volt.

 – Olvastam, hogy életében sok foglalkozást űzött, így Gyulán szalonnaminősítő volt.

 – Ez egy nyári munka volt. Még nem voltam tizennyolc éves, így elméletileg nem lehetett volna felvenni hivatalos munkára, ezért a Gyulai Húskombinátba egy ismerősünkön keresztül „protekcióval” kerültem be. Le kellett mérnem a disznó szalonnáját, s azt is meg kellett vizsgálni: foltos-e a mája, s a tüdeje?

 – Mikorra datálható szakoktatói pályája?

 – A sikertelen Színművészeti-felvételi utáni időszakra. A békéscsabai Vásárhelyi Pál Szakközépiskolában édesanyám volt a gazdasági igazgató. Ő kijárta számomra, hogy testnevelés szakoktató lehessek.

 – Nagyon elkeseredett, mikor nem vették fel a Színház-és Filmművészeti Főiskolára?

 – Nem. Bevallom: nem is akartam színész lenni. Tanáraim és mások biztatására próbáltam meg a főiskolát. Nem sikerült. Az élet igazolta: főiskola nélkül is lehetek színész a színpadon. A színházi világban uralkodó megfelelési kényszernek biztos nem feleltem volna meg. Nem vagyok arra alkalmas, hogy egy rendező, egy igazgató kénye-kedve szerint teljesítsek. Szabadságszerető ember vagyok. Szeretem az alkotói szabadságot, a zenei szabadságot, s magát a SZABADSÁGOT. Azt szeretem csinálni, amit szeretek.

 – Elfogadom, ám a sport világában sem mondhatja azt: ma nincs kedvem edzést tartani.

 – Igaz, de a sportot én választottam. Zenei téren pedig én vagyok a rendező, a szövegíró, a dramaturg, a zeneszerző és a főszereplő is. Szerencsés vagyok, mert azzal foglalkozom, amit szeretek, s szabadnak mondhatom magam.

 – Atlétikában aranyjelvényes lett, de a kedvence a foci.

 - Nővérem és bátyám is atletizált, jómagam pedig már kisgyerekként sikereket értem el ebben a sportágban. Az atlétikát idővel meguntam, a labdarúgást nem, mert játéknak fogom fel. Amikor először felmentem a pályára, látszott, hogy nem vagyok egy igazi labdarúgó, de az évek során a játékom rengeteget változott. Még nem töltöttem be a 18. életévemet, mikor bemutatkoztam a Gyulai SE NB II-es focicsapatában. 1983-ban Szegedre költözött az egész Névtelen Nulla zenekar, ahol kántorként kerestem kenyeremet. Ugyanebben az évben Moszkvában jártam, mint focista. Csapatommal megnyertem a nemzetközi tornát és a legjobb középpályásnak választott a külföldi szakemberekből álló zsűri. Egy Paul Breitner-futballcipőt kaptam ajándékba. Mai napig őrzöm…

 – 1984-ben ment fel a zenekar Budapestre. Ekkortól vette kezdetét a Névtelen Nulla együttes sikersorozata?

 – Így van. A sportnak azért nem intettem búcsút, fociztam Piliscsabán és Solymáron is. Közben a PEMÜ-ben dolgoztam, mint gépkocsikísérő. A PEMÜ solymári klubját kapta meg a zenekar, ott próbáltunk és koncerteztünk. 1985-ben a tíz legtehetségesebb amatőr zenekar között elkészítettük életünk első két stúdiófelvételét: az Esernyő és a Miért címűt. Utóbbi dalom annyira megtetszett a szakmai zsűrinek, hogy az Első lépések c. kazettán meg is jelent. Victor Máté felfigyelt ránk, s meghívott minket a Magyar Rádió 8-as stúdiójába újabb két felvétel erejéig. A Csíkos napernyő – ami eredetileg a Diadal címet viselte – és a Jeremy hatalmas sikert hozott a Névtelen Nullának.

 – Beszéljünk egy kicsit legendás csavargásairól. Eszembe jut a mormotás fiú dala: sok szép országban laktam én, de enni mindig kaptam én. Mikor volt először Nyugaton?

 – 1986-ban. A szerencse, vagy a véletlen műve volt, hogy kimehettem, mert ezt a nyugati körutazást pénzfeldobás döntötte el. Amikor még bátyámmal zenéltem, meghívtak egy Béke Karavánra, de csak egyikünknek volt hely. Több mint tíz országot jártunk körbe, s én pedig gitároztam, énekeltem.

 – Említette, hogy rengeteg helyen fordult meg. Miből fedezte a kinn-tartózkodást?

 – Mindig nálam volt a gitárom; utcazenélésből éltem. Nem kerestem keveset, még félre is tudtam tenni a pénzből. Néha a zenélés mellett más kenyérkereseti lehetőség is adódott. A belgiumi Gemmenichben pl. golfkertészként dolgoztam és a golfklubban énekeltem. Dániában pedig esténként egy török étteremben énekeltem. Angol világslágereket és zenei paródiákat adtam elő. Vagy ismerősnél laktam, de legtöbbször egyszerűbb szállásokat vettem igénybe, mert nem szeretek másokra támaszkodni. Nem csak Nyugaton jártam, hanem az akkori szocialista blokk összes országában is. Ezt követte az arab világ, az USA, Kanada, Távol-Kelet, s végül a „nagy szerelem”, Ausztrália és a Polinéz-szigetvilág.

 – Könnyen ment a nyelvek elsajátítása?

 – Nekem igen. Iskolában tanultam oroszul, franciául, németül és angolul. Most éppen a spanyol van soron!

 – Ausztráliában utcazenélésből élt, míg fel nem fedezte egy milliomos menedzser. Hogy képzeljük el ezt? Gitározott a placcon, s mellégurult egy autó, kiszállt belőle egy öltönyös úr, s azt mondta: fiam, maga nagyon tehetséges, segítek az érvényesülésben?

 – A helyszín egy nyugat-ausztráliai kikötőváros, Fremantle, ahol az idegenforgalom és a vendéglátás a legfőbb bevételi forrás. Jól tudtam: egy utcazenésznek ez egy aranybányát jelent. Egy szombat esti nap kimentem gitározni, s akkora sikerem lett, hogy szó szerint megbénult a forgalom. Az „Ezt egy életen át kell játszani” c. számomban ez az érzés köszön vissza. A „műsor” végén, amikor összeszámoltam a gitártokba bedobott pénzt, találtam egy névjegykártyát, melyen ez állt: „nagyon szeretnék veled beszélni. Itt ülök a szomszéd kávéházban. Gumina Nunzio.” Nunzio úr nem csak ennek a kávéháznak volt a tulajdonosa, hanem lemezkiadója, újságpavilonja, szállodája, sőt repülőtere is volt. Átmentem a kávéházba, ahol Nunzio megkérdezte tőlem: „ilyen hanggal miért az utcán énekelsz?” Megegyeztünk: hétvégeken nála játszom, hétköznaponként pedig menedzsel engem. Összesen hat és fél évet éltem Ausztráliában.

 – Mi van ott, ami itt nincs?

 – Az első a bizalom. Egyetlenegy szerződéskötéskor sem kellett igazolnom magamat. A közbiztonság is jobb, mint nálunk. Ha egy étteremben letettem a táskámat az asztal mellé, tudtam: nem viszi el senki. Az autók ablakát sem kellett felhúzni parkoláskor. Mára a helyzet megváltozott, mert ott is megjelentek térségünk lumpen elemei. A másik: a hit. Hisznek abban: amit csinálnak, az jó, s így egyfelé tolják a „szekeret”. A harmadik: a szárnyalás, a szabadság. Ausztráliában hallottam meg először a teljes csendet. Tehát egyedül lehet lenni, ami elengedhetetlen az alkotáshoz. Ilyenkor új utak, ötletek, dalok tódulnak a fejembe. A negyedik: a kedvesség. Azt mondják a magyarokról, hogy barátságos nép. Biztos azok is vagyunk a külföldiekkel szemben. De egymással? Figyeljük csak meg Budapest és néhány nagyváros utcáját. Nálunk egy falusi ember sokkal kedvesebb, tisztább szívű, segítőkészebb, mint egy fővárosi. Ne csak Ausztráliáról beszéljünk, hanem a Polinéz-szigetvilágról. Az ott lakók számára nem a pénz az első. Nálunk, Európában és az USA-ban a pénzről szól minden. Pedig a belső értékek, a belső nyugalom nélkül nem lehet létezni. A pénz szükséges rossz és nem minden. A világ leggazdagabb embere is meghal, mert nem tudja megvenni az egészséget.

 – Ha már az egészségnél tartunk: huszonévesen tudta meg, hogy cukorbeteg. Nincs önben betegségtudat, félelem?

 – Nincs. Cukorbeteg vagyok, de nem érzem betegnek magam. Ha idejében felfedezik valakiről, hogy cukorbeteg, akkor kezelhető. Másként élek, mint a többiek. Nem eszem húst, csak halat. Nincs édesség, kenyér, van viszont rengeteg zöldség, gyümölcs. Sportolok, vigyázok magamra. A cukorbetegség és velejárói annyira részei lettek hétköznapi életemnek, mint a borotválkozás, vagy a fogmosás.

 – Igaz, hogy kettős állampolgár?

 – Nem, de ha kérném, megkaphatnám az ausztrál állampolgárságot. Kijelentettem: megtartom a magyart, mert hazája, anyanyelve, kultúrája mindenkinek csak egy van.

 – Magyarkanizsa városa Pro Urbe Díjat adományozott önnek. Miből adódik, hogy felkarolta a határon túli magyarok ügyét?

 – Egy példával kezdem: attól, hogy valaki még nem hord Fradi- sálat a nyakán, még lehet Ferencváros-drukker. Én magamban hordozom hitemet, magyarságtudatomat. Ilyen vagyok. Nem tudom elfogadni a jelenlegi határokat, mert kegyetlen módon szakítottak el egymástól családtagokat, országrészeket. Azért is karoltam fel a határon túliak ügyét, mert igazi magyar embereket közöttük találtam. Sokkal jobban ismerik a kultúránkat, történelmünket, irodalmunkat, s ragaszkodnak gyökereikhez, mint mi az itt élők nagy többsége. Egyszer a színpadon azt mondtam nekik: „szánalmas, siralmas embernek tartom magam. Magyarországról jöttem, de nyomaiban sem vagyok annyira felkészült a hazánkról, mint önök.” A vajdasági, az erdélyi és a felvidéki magyarnak nagyon erősek a gyökerei az anyaországhoz.

 – Jelenleg a Ferencvárosi Női Futball Klub edzője. Mi terelte a női foci felé, s miért pont a Fradi?

 – Mindig is szerettem ezt a csapatot. Már ifjú koromban Fradi-meccsekre jártam, s nagyon jó kapcsolatom van az Albert-családdal és a „vezérkarral” is. A Fradi az életem egyik része. A női futballban pedig óriási lehetőségek vannak fejlődés szempontjából. Itt még nagyon sokat kell tenni. Az is meghatározó, hogy ez a sportág nem a pénzről szól, hanem a játékról. Ezek a lányok még szeretnek futballozni, úgy, hogy egy fillért sem kapnak a klubjuktól. Három és fél éve vagyok edző a Fradinál, s megállapíthatom: nagyon szépen fejlődik a csapat. Remélem egyszer az UEFA és a FIFA kötelezővé fogja tenni a női labdarúgócsapatok üzemeltetését az NB I-es klubok számára. Akkor nem nyűg lesz a női futball, hanem sikk.

 – Végezetül: hosszú- és rövidtávú tervei?

 – Szeretnék sikeres és jó edző lenni. A másik: legújabb lemezem megjelenése után szeretnék egy nagyszabású koncertet adni. Ebbe nem mertem még belevágni, mert a mostani gazdasági helyzetben nehéz megszervezni egy hatalmas költségvetésű koncertet. Nagyon szerencsések, akik jól lobbiznak, s így komoly szponzoraik vannak. Én viszont nem vagyok sem egy kilincselő típus, sem médiaszereplő. Az intim szférámat sosem engedtem kiszellőztetni. A magánéletem csak rám tartozik. Így nem vagyok a bulvársajtó kedvence. Minden bizonnyal ez is kihat lemezeim forgalmára. Kevesebben ismernek engem, mint a bulvármédia által felkapott percemberkéket, de – már bocsánat – erre büszke vagyok!

 Medveczky Attila