vissza a főoldalra

 2008.07.18. 

Mária királyné kincsei nyomában

Július elején két napon át fürkészték egy speciális műszerrel az Esztergomnál lévő dunai vizeket a búvárrégészek, akik a mohácsi vészt követő időszakban itt elsüllyedt, a legenda szerint kincsekkel megrakott királyi flotta hajóit keresik. A kutatás pontos helye az önkéntes kincsvadászok miatt titkos, az első eredmények azonban biztatóak: a szonár több, olyan – egyelőre részletesen meg nem vizsgált – víz alatti tárgyat jelzett, amelyek az eddigi információkkal összevetve akár a királyi flotta hajói is lehetnek.  

 A magyar történelem egyik legviharosabb korszakának emlékeit, kincsekkel megrakott hajókat, felbecsülhetetlen régészeti leleteket rejthet a Duna mélye Esztergomnál. Egy búvárrégész csapat kétszer már megkísérelte felkutatni az értékes leletet, és az első, csak részsikereket hozó próbálkozás után most vissza tértek Esztergom partjaihoz. Céljuk megtalálni a mohácsi csata után Budáról menekülő Mária királyné elsüllyedt kincseit, és felszínre hozni a hullámsírba veszett hajókat. A szenzációgyanús hír még 2006. augusztus elején röppent fel a hazai médiában, akkor azt olvashattuk több helyen, hogy egy búvárrégész csoport megkísérli felkutatni az Esztergom és Pilismarót közötti Duna-szakaszon azokat a kincseket, melyek egy ötszáz éves legenda szerint errefelé süllyedtek el.

 Tóth János Attila, a búvárrégészek vezetője az első expedíciók után csupán annyit tudott megállapítani, hogy nagyjából hol lehet az a hely, ahol keresniük kell a kincseket, megfelelő eszközök és anyagi lehetőségek híján azonban akkor nem tudtak továbblépni, ráadásul tovább nehezítették dolgukat a bulvárhírek nyomán a környékre érkező önjelölt kincsvadászok is. A kutatás folytatásához egy tapogató műszer, a szonár, a speciális régészeti munkához pedig engedély is kellett. Januári cikkünkben arról írtunk, hogy a búvárrégész csapat külföldi, egészen pontosan amerikai támogatást kapott a munka folytatására. A tengerentúli szponzor, a Hungarian Nostra Foundation of Los Angeles Incorporation nevű társaság, melyet egy Amerikában élő magyar alapított. Ez a kompánia figyelt fel az említett régész-team kutatásaira és az Örökségvédelmi Hivatal projektjére. Az amerikaiak segítsége nélkül jó ideig nem folytatódhatott volna kutatás, de így mégis sikerült a szükséges eszközöket és felszereléseket beszerezni.

 A Duna esztergomi szakaszánál lévő víz alatti kutatásra két héttel ezelőtt kapta meg az engedélyt az Oktatási és Kulturális Minisztériumtól az esztergomi Balassa Múzeum. Az expedíció vezetőjétől, Tóth J. Attilától megtudtuk, hogy nemcsak az esztergomi intézmény, de a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Búvárrégészeti Szakosztályának a szakmai pártfogását is élvezik a Mária királyné kincseit szállító hajók kutatói. A jogerős minisztériumi engedély felhatalmazza a csoportot, hogy a Duna Esztergom környéki, adott szakaszán vizsgálatot és merülést végezzen. Az engedély mellé rendkívül fontos volt annak a szonárnak a beszerzése, mely a kutatási munka egyik főszereplőjének is nevezhető. A kutatók a szonár megérkezése után egy már jól ismert helyen ki is próbálták a műszert: Győrnél vetették be elsőként a berendezést, ott, ahol már régóta tudták, hogy török kori falmaradványok találhatók a folyó mélyén. A külföldi kütyü jól vizsgázott, a szonár pontosan jelölte meg az amúgy már ismert történelmi falrészlet helyét, és mutatta meg a képernyőn annak alakját.

 A tesztmérést követően az elmúlt hetekben az esztergomi dunai vizeken végeztek mérést Tóth J. Attiláék. Az esztergomi kutatási helyszín (melynek pontos adatait a kincskalózok miatt nem lenne tanácsos közzétenni) szép reményekkel kecsegteti történetünk hőseit, hiszen viszonylag nagyméretű testről, vagy testekről lévén szó hamar egyértelművé válhat a szonáros pásztázáskor, hogy megtalálták-e az egykori Mária királyné-féle flottát, illetve annak részeit. A kutatócsoport az elmúlt hetekben két alkalommal végzett méréseket itt, ez idő alatt 4–5 négyzetkilométernyi területet sikerült átvizsgálni. A pásztázások eredményeképpen kiderült, hogy a szonár képes elsüllyedt bóját, aljzatba temetődött villanyoszlopot is észlelni. A készülék természetes kibukkanásokat, például mederben lévő sziklákat is kimutatott. A kutatócsoport ezek mellett olyan alakzatokat is talált a szonár segítségével, melyek egyértelműen sem az előbb említett „modern”, sem a természetes kategóriába nem sorolhatók. Tóth J. Attila úgy véli, ezek azok a tárgyak, melyek nagy valószínűséggel régészeti leletek, és reménykeltő százalékban a célként megjelölt Mária királyné elsüllyesztett flottájának részei lehetnek. A mostani kutatás során két ilyen objektum is a kutatók látóterébe került, ezek elhelyezkedése, alakja, valamint a lelet helyéről előzetesen meglévő információk alapján arra lehet következtetni, hogy a kutatók jó nyomon vannak. A tereppont-koordináták megvannak, a búvárrégészek vezetője úgy gondolja, ezeken a pontokon mindenképpen merüléseket kell majd végezni, hogy testközelből is igazolni tudják a szonár által kimutatott eredményeket. A régész csoport célja, hogy a szonárral minél nagyobb, lehetőleg több tíz négyzetkilométeres területet átvizsgáljanak, illetve letapogassák azokat a zónákat, ahol a búvárfelszereléssel végzett felderítés idő- és munkaigényes lenne.

 Tóth J. Attila kellemes tapasztalatairól számolt be lapunknak, amikor a Balassa Bálint Múzeummal, illetve annak vezetőjével, Horváth Istvánnal való kapcsolatáról faggattuk. Mint a búvárrégész szakembertől megtudtuk, az igazgató nagy lelkesedéssel pártolja az expedíciót, eddig minden segítséget felkínált a királyi flotta után kutatóknak. A majdani leletmentések eredményeit is minden valószínűség szerint a Balassa múzeumba kerülnek, itt áll rendelkezésre eszköz és raktár, ahol a „kincseket” a megfelelő régészeti körülmények között tarthatják. A szonárvizsgálatok után azonosító merüléseket és szondáztató ásatásokat kell végezni majd a folyó alján. A régészek ebben a fázisban tudnak meggyőződni arról, hogy tulajdonképpen mely korból származik az elsüllyedt hajó. Mint a vezető búvárrégész meséli, a tényleges ásatáskor kutatóhajóval érkeznek majd az esztergomi vizekre, akkor a szárazföldi ásatásokhoz némileg hasonlóan ki kell majd bójázni a vizsgált területet, kutatószelvényeket alakítanak ki, rétegenként végzik majd a munkát, mellyel párhuzamosan a teljes írásos, fényképes és mozgófilmes dokumentáció is elkészül. A szakember úgy gondolja, hogy az első víz alatti feltárást követően a hajó visszatemetésre kerül, a kisebb tárgyakat természetesen ekkor már nem hagyják a víz alatt, és azokat felszínre emelik. A visszatemetésre azért van szükség, mert a hajótestek kiemelése előtt minden tekintetben biztosítani kell a teljes lelet helyét, egy felszerelt műhelyt és a raktárakat, hiszen nem kis mennyiségű faanyagról és egyéb matériáról van szó.

 Az elmúlt hetek esztergomi kutatásait a szonár meghibásodása akasztotta meg, a csoport emiatt kénytelen volt leállítani a vizsgálatot, Tóth J. Attila re ményei szerint a készüléket forgalmazó külföldön lévő cég három héten belül elkészül a javítással. Amikor a berendezés újra a régészek rendelkezésére áll, a szakemberek visszatérnek, hogy folytassák a kutatást. Ennek eredményeiről remélhetőleg elsők között, a Hídlap olvasói fognak értesülni.

 Kis magyar búvárrégész história

 Kis túlzással vehetjük úgy, hogy 1052-ben indult a magyar búvárrégészet története, hiszen ez évben fúrta meg a víz alatt Zotmund Kund III. Henrik hajóit a Dunán. Búvár Kund persze nem archeológiai céllal süllyesztette el a királyi hajókat, de tény, hogy a hazai régészet egyik legnagyobb falatjának számító leletegyüttest „állította elő” akciójával. Már ha meglennének azok a bizonyos hajók. A víz alatti régészkedéshez persze nem elég Kund testvér módszere, az „egy nagy levegő”, a folyók és tavak mélyén végzett kutatásokhoz komoly ismeretekre van szükség, így a két szakma illetve annak története mindenképpen összefügg. A magyar búvárok története a múlt század elején, Hévízről indult, elsőként ekkor nehézbúvár felszerelésben geológiai és hidrológiai megfigyelések céljával merültek le 22 méteres mélységig.1924-ben a koppenhágai cserkész világtalálkozón Szemenyei László elsőként ér célba a búvárúszók között. 1944-ben, miután a németek felrobbantották a budapesti Margit hidat, Türr Ferec búvármester és Potári István búvár víz alatt vizsgálták a műszaki hiba miatti robbanás okait. Hazánkban az 1950-es évek elejétől kezdődött el a könnyűbúvárkodás, melynek köszönhetően számtalan véletlen, vagy tudatos régészeti kutatásra irányuló búvárakció indult. Ezekben a víz alatti munkákban még nem vettek részt szakemberek. Az első ilyen kutatásnak számító munka az Egri vár kútjának kitisztítása volt. Később, Rómer Flóris, a magyar régészet egyik kiemelkedő alakja a múlt század második felében a „szárazföldben” nyugvó kincseket rejtő területek mellett a Balatonban és a Dunában lévő romokat, régészeti szempontból fontos tárgyi emlékeket sem felejtette el. Feltérképezése során említést tett a fenékpusztai- és a tétényi romok vízbe nyúló részeiről is. 1964-ben jelent meg Rádai Ödön Ásatások a víz alatt című könyve, melyben a magyar könnyűbúvárkodás megalapítójaként, az első magyar békaember összegezte és lajstromba vette az akkor ismert víz alatti régészeti lelőhelyeket, megemlítve számos víz alól előkerült leletet. Szakmai berkekben többen úgy vélik, hogy Rádai Ödön aktív és gyakorlatias ember lévén könyve megjelenése utáni évtizedekben sokkal több információt szerzett a lelőhelyekről. Ezt támasztja alá az, hogy 1990-ben kiadott Régészek a víz alatt és a levegőben című könyvében számos, az első, harminc évvel korábban megjelentetett könyvben nem szereplő víz alatti helyszínre, eseményre, illetve leletre utal.

 Mi is az a szonár?

 A szonár egy olyan, ultrahanggal működő letapogató műszer, mely felméri a meder alját, a visszaverődő ultrahangok sebességéből és irányából pedig lehet tudni, hogy mi van a víz alatt. A készülék felülnézeti képben mutatja meg felhasználójának, hogy a meder földjéből milyen tárgyak állnak ki. A műszer hatékonyságára jellemző, hogy nemcsak a mederfenékből kikandikáló dolgokat, de elhelyezkedés esetén még azok árnyékát is kirajzolja a monitorra. A szonár egyetlen hátránya, hogy eltemetett, föld alatt lévő objektumokat nem észlel.

 Búvárrégészek Magyarországon

 Hazánk víz alatti kutatásokban részt vevő archeológusait a Magyar Régészeti és Művészettörténeti Társulat Búvárrégészeti Szakosztálya foglalja magába. A szervezet 1993-ban alakult, de közel tíz éven át nem volt túlzott az ilyen jellegű munka Magyarországon. S bár 2002-ben új lendületet kapott a hazai búvárrégészet, a meglehetősen ritka szakmában ma is csak négy-öt szakembert jegyeznek az országhatárokon belül. A búvárrégész nem egyszerűen archeológus és búvár, hanem egy sajátságos kutatási módszer ismerője, a víz alatti leletmentések, a szárazföldi viszonyoktól nagyban eltérő munka végzője. A tó- és folyómedrek alján kutakodó szakembereket közel húsz búvár is segíti, az önkéntesek a szakfeladatokban tüsténkedők nélkülözhetetlen munkatársai.

A kincsek históriájáról Horváth István, a Balassa múzeum régész igazgatója mesélt a Hídlapnak. A mohácsi vészt követő napokban Mária királyné hajókra rakatta a Budai Várban lévő királyi kincseket, hogy azokat Pozsonyba menekítse. Mindezt az akkori kancellár, Brodarics István jegyzeteiből tudjuk, aki a királyi udvar meneküléséről és a hajótörés részleteiről is beszámolt. A dokumentum szerint az Esztergomhoz érkező királyi hajókat, az akkori esztergomi várkapitány, Orbánczy András ágyúkkal kezdte lövetni. Orbánczy volt ekkor Szalkay érsek helyetteseként a várkapitány, de áruló, rabló szándéka miatt kibújt tisztsége alól, és a királynő ellen fordult. Eddig igazolt a történet, az pedig már a legenda része, hogy a tüzérségi támadás eredményeképpen egy vagy két, kincsekkel megrakott hajó itt süllyedt el. A titok megfejtése a régészekre vár.

(Forrás: hidlap.net)