vissza a főoldalra

 2008.06.06. 

Moliére: Tartuffe

(Pesti Magyar Színház)

A francia klasszicista tragédiák ma már kevésbé hatnak a színpadon. Moliére vígjátékai azonban ma is elevenek. Moliére színpadán már korabeli polgári konfliktusok jelentkeznek. Moliére általában olyan embereket mutat be darabjaiban, akik valamilyen szempontból eltértek az átlagos, egészséges, józan embertípustól, akik átlépték az „értelem” és a „természetesség” által szentesített és szokványos magatartásformák határait. Az ilyen emberek mindig a komikum és a tragikum határán mozognak: ha nem tragikusan nagy egyéniségek, akkor kacagnivalóan komikusak. Moliére komolyan fogta föl írói hivatását. Célja nemcsak a nézők megnevettetése, hanem az emberek hibáinak megjavítása, olykor veszélyes bűnök leleplezése, ostorozása. Művei gyakran inkább megrendítőek, amint amennyire nevetségesek. Egyik legjobban sikerült vígjátéka a Taruffe. Meséje és szerkezete világos, könnyen áttekinthető: egy rokonszenves, jómódú polgári családba befurakodik egy démoni gazember, s körmönfont ravaszságával, mindenre elszánt aljasságával csaknem végső romlásba dönti őket. A darab felépítése követi a klasszicista szabályokat. Moliére elfogadta és megtartotta a hármas egység követelményeit. A színhely végig Orgon párizsi házának szobája, az időtartam pedig néhány órára tehető: egyetlen nap alatt peregnek le a színpadon az események. Az akkori drámai szabályok szerint egy-egy darab legföljebb 24-26 órát ölelhetett fel. A nézők előtt „egyetlen eset” játszódik le. Moliére kész, kiforrott jellemekkel dolgozik, mint az olasz commedia dell’arte. Jellemalkotási módszere, hogy kiválaszt egy-egy sajátos típust, lelki tulajdonságot, társadalmi hibát, mellőzi kifejlődésének ábrázolását, ugyanakkor módszeresen végigviszi következményeit. Hőseit több oldalról, több, egymással ellentétes szemszögből vizsgálja meg, s az egyes jelenetek és felvonások a változatlan jellemek újabb és újabb vonásait villantják fel. Moliére a Tartuffe című művében az álszenteskedés, a farizeusság társadalmilag különösen veszélyes bűnét leplezi le. Az álszent valamilyen tiszteletre méltó erény, nemes magatartás leplébe burkolózva, pozitív értékeket színlelve képmutató módon olyan tetteket hajt végre, amelyek önzőek, egyéni, anyagi haszonra törők. Az álszenteskedés tehát másokra ártalmas tulajdonság, míg le nem lepleződik, míg környezetét meg tudja téveszteni, amíg a látszat elkendőzi a valóságot. Tartuffe az őszinte vallásosság, jámborság pozitív erkölcsi értékeit használja föl aljas céljai elérésére, s ezzel egy ideig félrevezeti, megtéveszti a valóban vallásos Orgont és édesanyját. Ők viszont éppen a vallásosság erényét viszik a józan ész határait is meghaladó módon túlzásba, s így naiv hiszékenységükkel, bigottságukkal áldozatául esnek Tartuffe-nek mindaddig, amíg nyilvánvalóvá nem válik előttük is az, ami a család többi tagja és a néző előtt már régóta ismert. A Tartuffe szereplői úgynevezett rímes, páros rímű alexandrinusokban beszélgetnek, a darab tehát verses mű, éppúgy, mint a kor tragédiái. Ez a mű nagy vihart, botrányt kavart a vallási és erkölcsi képmutatást ostorozó mondanivalójával. Moliére a királyi udvar előtt 1664-ben mutatta be az akkor még három felvonásos komédiát. Az egyházi körök azonnal támadni kezdték, s Párizs érsekének követelésére XIV. Lajos király kénytelen-kelletlen betiltotta az előadást. Az első változatban a címszereplő még szerzetei ruhát viselt. A tilalmat csak 1669-ben oldották föl, s ettől kezdve az ötfelvonásos komédiát elsöprő sikerrel játszották. A Napkirály tetszése ekkor már védelmet jelentett a legdurvább támadások ellen. A Pesti Magyar Színház 2006. március 24-én újította föl a vígjátékot. Ez az előadás megtartja az eredeti szöveget, a rendező, Csiszár Imre alig-alig hagy ki valamit belőle, viszont a jelmezek a mához igazodnak: napjaink öltözetét viselik a színészek. Nemcsak ettől, hanem a vígjáték örök érvényű mondanivalója miatt is érezzük, hogy mennyire nekünk és rólunk szól ez a darab. Tartuffe-féle nagy hitetők önmagukat másnak – szépnek – mutató idegenek mostanság is itt járnak-kelnek közöttünk, és mi bedőlünk mézes-mázos szavaiknak, sőt amilyen gyanútlanok vagyunk, beengedjük magunkhoz, szállás adunk nekik, etetjük, itatjuk, ajnározzuk őket, a végén mindenünkből kiforgatnak bennünket, és csak az isteni szerencse menthet meg minket. A Pesti Magyar Színház társulata igencsak pergő, elejétől a végéig izgalmas produkciót varázsol a közönség elé. A címszerepet Őze Áron alakítja, az ő Tartuffe-je nem annyira démoni figura, inkább egy nagyra nőtt gonosz fiú, aki kényére-kedvére játszadozik az emberekkel. A hiszékeny Orgont Mihályi Győző olyan családapának alakítja, aki saját szemének is nehezen hisz. Elmirát, Orgon szép és kívánatos feleségét Benkő Nóra okos, kedves, megértő asszonyként viszi színre. A nagyszájú komornát Csomor Csilla a figurához illő cserfességgel és talpraesettséggel személyesíti meg. Orgon lányát Szauter Dominika, Orgon fiát ifj. Jászai László kelti életre. A bigott, az orráig sem látó Pernelle asszonyt Moór Marianna vérbő humorral adja elénk. Moliere-nek és a Pesti Magyar Színház előadásának végső üzenete az, hogy az emberek lelkében élő rend és harmónia utáni vágynak két démonikus ellensége van: a fanatizmus és a gonoszság. Ezek ellen küzdeni pedig mindenkori emberi kötelesség.

 Dr. Petővári Ágnes