vissza a főoldalra

 2008.06.06. 

Kezet hátra, piszkos fasiszták!

Éjszaka felkeresték az „ürgét” a lakásán, és udvarias hangon 2-3 ávós felszólította a jelöltet, hogy kis beszélgetésre menjen velük az Andrássy út 60-ba. Megérkeztek, és „kezet hátra, piszkos fasiszták!” üvöltéssel falhoz állították a beszállítottakat. Innentől kezdve ezeknek a magyar állampolgároknak csak „ürge” volt a neve az ávósok között. Az útvonal: Délbudai gyűjtő, Kistarcsa, Recsk. Kik voltak az ürgék, milyen élet alatti életet éltek éveken keresztül, erről szól Böszörményi Géza Recsk című könyve. Recsk tábori életéről hatalmas irodalom gyűlt össze 1989-től napjainkig. Az írások, a memoárok, a könyvek egytől egyig személyes vallomásokra épülnek, senki, de senki tudományos igényű feldolgozást még nem tett le az elmúlt 20 esztendőben. Recsket ma is leplezik, „bújtatják” a hivatalosak. A képanyagot Gyarmathy Lívia adta a gyűjteményhez. Annak idején, valamikor a „rendszerváltás” első éveiben, egy filmszemlén magam is láttam a Böszörményi-Gyarmathy-féle dokumentumfilmet. A könyv a dokumentumfilmben látott vallomások alapján készült, de bővül, egyre bővül a tényanyag, egyre több név kerül nyilvánosságra, így a harmadik kiadás már lényegesen többet mond el nekünk erről az infernóról, mint az eddigiek. Ismerjük a recski irodalmat. Böszörményi Gézáé a legalaposabb. Érdeme, sőt mindenekfölötti erénye, hogy indulatmentesen ír arról, amiről nem lehet beszélni lázadás és felháborodás nélkül. Érdeme a könyvnek, hogy a szerző nem tolja saját személyét előtérbe, pedig Böszörményi Géza is lakója volt a megsemmisítő recski tábornak. Hogyan is kezdődött? Szikár, pontos adatokat közöl a könyv. Az ideiglenes nemzeti kormány rögtön a „felszabadulás” után megalkotta a 81/45. számú rendeletét a népbíróság felállításáról. Bevezették az internálás és a rendőri felügyelet rendszerét. Tartósan azokat a személyeket internálták, akik ellen nem volt népbírósági eljárás. Lényegében Rákosi Mátyás szavaival élve 9 millió fasiszta élt Magyarországon. Mindenki internálhatóvá vált. Már 1945 októberében 10 460 személyt internáltak, 1946 februárjára már 16 949-en voltak. Azután többen lettek százezernél. Az 50-es évek elején Magyarországon az ÁVH 30 internálótábort működtetett. Recsk a borzalom szinonimája. Recsk a reménytelenség kőbányája. Recsk a pusztulás színhelye. Valamikor 1988 vagy 89-ben interjút készítettem Farkas Vladimirral, az ÁVH egykori párttitkárával és mindenesével. Ő nekem akkor azt mondta, hogy Recsk lerágott csont, már mindent tud róla a közvélemény, miközben semmit nem hallott Tiszalökről, Lengyelről (Tolna megye), és a többi koncentrációs táborról. Akkor említette, hogy Tiszalökön például néhány lázadó német nevű Szovjetunióból hazatért lágerlakót az ávósok agyonlőttek, és bebetonozták a holttesteket a tiszalöki erőmű falába. Recskről ma is kevesebbet tudunk, mint amennyit tudnunk kellene. Böszörményi Géza könyve alapossága és tisztessége révén e több tudáshoz juttatott el bennünket. Különös a történet ívelése. Először bekerültek a „rohadt, piszkos fasiszták”, aztán odaszállították a „megtévedt” szociáldemokratákat, akiket jobboldalinak neveztek, noha ezek csak a kommunista és a szociáldemokrata párt egyesülését kifogásolták. Néhány részlet a vallomásokból. Ez az önvallomás szinte mindenkire érvényes volt. Úgy kezdődött, hogy az Andrássy út 60-ban faggatták a lefogottakat. Dr. Benkő Zoltán recski fogoly volt, fiatal szocdem. Világrekordot állíttattak fel vele. Őt kötötték a legtöbbször gúzsba Recsken. Tehát így vallott dr. Benkő Zoltán: „Az Andrássy út 60-ban a legkegyetlenebbek az úgynevezett harmadfokú vallatási módszerek voltak, ami talpalás, verés, pofozás, ütlegelés, de ezeken kívül még saját élményből elmondhatom, hogy nekem egyszer valami villanydróton lévő csipeszeket tettek a szememre. Először nem tudtam, mit jelent ez, de aztán elkezdtek a szoba sarkában egy aggregáton forgatni, amire természetesen ezer csillagot láttam, és hirtelen letéptem ezeket a csipeszeket magamról, persze borzalmas verést kaptam utána.” Györgyey F. Aladár vallomásából: „Az Andrássy út 60-ból elvittek Budadélre. Bevágtak a szűrőből a negyedik ezredbe, ott a 73-as szobába, amire az volt kiírva: „Demokráciaellenesek”. A táborparancsnok – lánynevén Dreifuss – Rustyák Lajos volt. Budadélről mindenki átkerült Kistarcsára. Dr. Zimányi Tibor rövid vallomása: „Kezdetben a kistarcsai tábor a szürke rendőrök – ruhájuk színéről hívtuk így – parancsnoksága alatt volt. Ezektől a rendőröktől vette át a hatalmat az Államvédelmi Hatóság.” Hogy a kettő között mi volt a különbség – mármint a szürke rendőrök és a kék ávósok között –, Zimányi e helyen nem részletezi, de a Recsk című könyvből erről teljes képet kapunk. És Kistarcsáról elindultak a járatok, hogy a Mátrában, Recsken kössenek ki a demokrácia ellenségei. Mondom és írom, nincs tudományos feldolgozottsága Recsknek. Nem tudjuk pontosan, hogy a recski kényszermunkatábor gondolata kinek a fejében született meg. Nem tudjuk, mert az ÁVH vezetői, Péter Gábor és Décsi Gyula, akik ma is élnek, nem hajlandók erről nyilatkozni. (Azóta békésen elhunytak.) Ehhez a társasághoz tartozott még Princz Gyula. Magam telefonon személyesen kerestem Décsi Gyulát, aki később igazságügyi miniszterhelyettes lett a Rákosi-időben. Két dolog miatt: egyrészt azért, hogy megtudjam, hogyan volt Mindszenty József hercegprímás bíboros letartóztatása azon a bizonyos karácsony második napján, és hogyan alakították ki Recsket. Fáradt, öreg ember szólt vissza. Mondta, hallotta az interjúmat a Kossuth Rádió Vasárnapi újságjában, amit kollégájával, Farkas Vladimirral készítettem, de ő már nem beszél, annak idején fiatal volt, hülyeségeket csinált, de már fáradt, beteg, öreg ember, és elköszönt tőlem. Recsk megalapítói mindvégig hallgattak, minthogy a könyvben is hallgatnak és félrebeszélnek az ott szolgálatot teljesítő ávósok. Egyet tudunk: ismerjük Garasin Rudolf nevét. Így ír róla a könyv: „Őt kifejezetten azzal a feladattal bízták meg, hogy a Szovjetunióban tanulmányozza a lágereket, és tanulja meg, hozza haza a szisztémát. Garasin Rudolf egy nagy internacionalista, élt már előbb is kint a Szovjetunióban, a háború alatt magas rangú szovjet tiszt volt, a felesége is orosz volt. Ő jól ismerte a szovjet gulágrendszert, ő adaptálta Magyarországon.”Az első lakók szedett-vedett népség volt, tanárok, professzorok, orvosok, jogászok meg egyéb „kétes” egzisztenciák. A Recskre utaztatott második turnus jobboldali szociáldemokratákból állt. Mondom, dehogy voltak ezek jobboldaliak. Idézet Balázs István rabtól: „Megérkeztünk, augusztus vége lehetett. A táborparancsnok felállt egy magasabb kőre, hogy ő a táborparancsnok, és elkezdett beszélni: Emberek, maguk vétettek a népi demokrácia ellen, ezt maguknak csak munkájukkal lehet jóvátenni. Ha maguk úgy dolgoznak, hogy karácsonyig megcsinálják azokat a munkákat, amit kiszabunk, akkor a nem olyan jól dolgozók is írhatnak haza a családjukhoz, és majd mi megmondjuk, hogy ki a jó dolgozó, azok pedig szabadulni fognak, és visszakerül mindenki a munkahelyére, vagy oda, ahol el tud helyezkedni. És én nagyon kérem magukat, hogy senki ne próbálkozzon szökéssel, mert a szökésnek az ára nagyon-nagyon magas, mert a hatalom a mienk, és mindenkinek mi parancsolunk. Aki megszökik, annak először a szüleit fogjuk ebbe a táborba elhelyezni, és megtaláljuk a testvért, a rokont is.” Tehát a jobboldali szociáldemokraták eleinte csak megtévedt emberek voltak. Nem kellett hozzá sok idő, már ők is csak ürgékké váltak, rohadt fasisztákká. Recsken mindenki fasiszta lett, még azok az ávósok is, akik valamilyen függelemsértés révén maguk is rabok lettek. Arra vigyáztak az ávósok, a hatalom parancsára, hogy a két tábor között alapvető bizalmatlanságot keltsenek. Milyen érdekes. Rákosiéknál mindenki fasiszta volt. Mintha ma történne. Először csak a nemzeti radikálisok voltak nálunk a rendszerváltás után rasszisták, extremisták és a liberálbolsi baloldalon kiérdemelték a fasiszta jelzőt. Aztán manapság már ott tartunk, hogy a kormányon lévők egymás között lefasisztázzák Orbán Viktort, Kövér Lászlót, Bihari Mihályt, és Sólyom László köztársasági elnököt. Mindenkit, akik nem az ő oldalukon állnak. Színtiszta bolsevik szokás és gyakorlatfolytonosság ez. Aztán megérkeztek a hatvani vasutasok is Recskre. Kalauzok, szertárosok, pályamunkások, ártatlan, nehézsorsú magyar emberek. Szép kis történet ez, kerek és egész. A hatvani Zsákai família családfője Recsken raboskodott, az édesanya meg a két gyerek Hortobágyra került. Több évet így töltött el a család. A hatvani vasutasoknak egy bűne volt: a templom elé mentek akkor, amikor az ávósok teherautóra dobálták a ferences szerzeteseket. Különös jelenségei voltak a tábornak. Tabódy István huszárszázados, későbbi római katolikus plébános. Ütötték, vágták a keménykötésű fiatalembert. De mivel ízigvérig keresztény volt – hiszen pap is lett végül –, azt mondta az ávósnak, hogy nem gyűlöli őket. Ezért háromszor megverték. Recski fogoly volt Faludy György; a tisztességes katonatiszt, Kéry Kálmán; a százszor is gúzsba kötött magas testalkatú Benkő Zoltán. Mindenkinek egy volt a sorsa. Nyeszte Zoltán rab ezt mondja: „A legszörnyűbb nem a kínzás, nem a verés, nem a végkimerülésig hajtott munka, hanem az a rettenetes éhezés volt, amikor az ember már egy éve, már két éve nem lakott jól. Amikor füveket húzgálok ki, és próbálom, hogy a gyökerét meg tudom-e enni, amikor makkot és minden egyéb ehetetlen termést a fákról próbálok megenni, amikor már alig tudok menni. Akkor már minden sejt éhes az emberben. Az valami olyan borzalmas, megalázó szenvedés, hogy ennél rosszabbat nem tudok kitalálni.” És a foglyoknak álma volt a szabadulás. Mert már csak álmukban mertek arra gondolni. Egyszer történt, hogy 8 rab egyszerre megszökött. A szökevényekből hetet elkaptak, pépesre verték őket Recsken majd az Andrássy úton, és aztán külön eljárásban megkapták a magukét. Egyetlen ember volt Michnay Gyula, aki átjutott az osztrák határon. Hónapokig nem foglalkoztak a nyugatiak a félelmetes leleplezéssel, Michnay vallomásával, amíg csak a véletlen folytán Nyugaton „Michnay összefutott dr. Földes-Pap Károllyal, aki egyetemi tanár és református lelkész volt. Magyarországon megbecsült tudós, ismert név. Összefutottunk, és mondta, hogy neki találkozója van báró Weiss Edittel, Weiss Manfréd lányával, aki kint Amerikában is milliomos, és mint ilyen, egyike a Szabad Európa finanszírozóinak. Azt mondta, menjek vele. Elmentünk, és egy étteremben találkoztunk. Weiss Edit néma undorral nézett rám. Mondja, maga Recsken volt? Igaz, hogy ott volt? Igen, igen. Nem ismer maga egy Györgyey nevezetűt? Hogyne ismerném. Györgyey F. Aladár szüleinek a Perczel Mór utca sarkán volt déligyümölcs nagykereskedése. Látom, hogy meghökken. És Létay Istvánt? Mondom: Magas, erősen szeplős, göndör férfi. És akkor megdöbbent. Hát maga mégis igazat mond? Akkor most fölmegyek Münchenbe, és hogyha azonnal nem hozzák le a maga történetét, megvonom tőlük a támogatást. Hát így történt, hogy három hónap késéssel a rádió lehozta. Vagy hatszáz nevet olvastak be a rádióba.” Recsk történetének zsidó összefüggései külön szinte rejtett fejezetet jelentenek. Íme, néhány részlet. Gábori György internált. Ő egy ismert szociáldemokrata volt. Járt az Andrássy út 60-ban, élvezte a Gestapo szeretetét meg a többi. Íme hát a szó szerinti idézet: „A talpamat verték, miközben az egyik smasszer fogta a lábamat, úgyhogy nem tudtam elkapni. Egyszer sikerült, de akkor az ütés a hátgerincemet érte. Olyan fájdalom volt, hogy elvesztettem az eszméletemet. Amikor kezdtem magamhoz térni, az előadóm fölém hajolt, és már éppen szólni akart valamit, amikor azt kérdeztem tőle, mondja előadó úr, mégis milyen érzés az, amikor zsidó veri a zsidót? Meg kell őszintén mondanom, nem vártam ilyen óriási robbanásra. Üvöltött, hogy én nem vagyok zsidó, én kommunista vagyok, én bolsevik vagyok, nekem mindegy, hogy valaki keresztény vagy zsidó, az én hitem a kommunizmus hite. Elnevettem magam, és ezért úgy megvertek megint, hogy nem tudtak már tovább mit kezdeni velem. Elvezettek, de úgy, hogy a smasszer a hónom alá nyúlva a földön húzott, mert nem tudtam a saját lábamon menni. Nem az eredeti zárkámba, az 58-asba, hanem a 36-osba vittek. Ez volt Szálasi cellája. A Gestapo, Bergen-Belsen és Dachau túlélése után Gábori Györgyöt, a zsidót berakták Szálasi cellájába.” Mondom, nem teljes a recski foglyok névsora, de azt tanulmányozni rendkívül tanulságos. Feltűnik egy különös jelenség, amikor a foglyok nevét, születési helyét és az anyja nevét együtt tanulmányozzuk. Sok magyar nevű fogolynak az édesanyja kifejezetten zsidó volt a neve után ítélve. Tehát ezek a foglyok a zsidó hit szerint is zsidók voltak. Kevés a magyarázat, hogy az ún. jobboldali szocdemek zsidók voltak. Bizony itt sok asszimilált zsidó nyerte el büntetését. Bűnük az volt, hogy kikeresztelkedtek. Vagy ők, vagy az anyjuk, vagy az apjuk, vagy ki tudja. Mindenesetre a lényeg: a cionista szellem, a zsidó maffia Recsk üzemeltetésében vezető szerepet játszott, és nem kímélte zsidó hittestvéreit sem. Na, ez az egyik érzékeny pont Recsk történetében, ezért is hallgatnak a holokausztkutatók is, mint a sült béka Recsk történetéről. De a teljes kép végül úgy is összeáll, a gyalázat minden részletére fény derül. Csak tisztességes kutatói munkára, és ezek nyomán megírt tisztességes könyvekre van szükség. Olyanokra, mint például Böszörményi Géza Recsk című kötete, amelyet a Széphalom Könyvműhely adott ki immár 3. bővített kiadásban. Csak egy utolsó megjegyzés: nem véletlen, hogy Böszörményi Géza könyvét agyonhallgatják. Nem véletlen az sem, hogy Böszörményi Géza és Gyarmathy Lívia filmjét láthatatlannak és meg nem hallgatottnak minősítették. Na, kinek az érdeke ez?

 Győri Béla